Microsoft Office 365 Hallgatói Neptun Oktatói Neptun

Annamari

annamari németh gábor

Németh Gábor búcsúzik Radnai Annamáriától.


Egy bizonyos szint fölött ilyenkor mindenkiről megírják, hogy pótolhatatlan. A legjobb, tehát pótolhatatlan. Pótolhatatlan és felejthetetlen vagy, egészen a következő halálig, onnantól majd az új halott lesz felejthetetlen és pótolhatatlan, minimum egy hétig. Pedig éppen a legjobb nem pótolhatatlan, mert mindig van egy legjobb, értelemszerűen, addig szépen csillogott az ezüst, de onnantól bearanyozza az előző legjobb halála.

annamari németh gábor 1500_1100Többnyire nevetgélésre használtuk egymást. Messze a legjobb változat.

A legkomolyabb vita kellős közepén, egyszercsak jön valami káprázatos “nem ér a nevem”, hogy beállhasson a cigarettaszünet a túlzottan komolyan vett létezésbe.

Ülünk Sas Tamás kocsijában, vagy húsz évvel ezelőtt, jövünk haza Zalaegerszegről, egy viszontagságos Nyílt Fórumról, végtelennek tűnő utazás, ahhoz legalább is pont elég hosszú, hogy szép sorban kiröhögjünk mindent, amit csak szakmailag és emberileg lehetséges, oda-vissza, előre és hátra, de annyira, hogy elkezdtem reménykedni, hogy hátha soha nem érünk vissza Budapestre.

Röhögni, életre-halálra.

Már elég régóta pontosan tudta, hogy mi van, hogy mi a helyzet.

Viszonylag egyszerű és brutális mondatokkal föl lett szólítva a lakosság, hogy fejezze abba a megalázó, és amúgy, teszem hozzá, semmire se kötelező vigasztalást, a csodálatos gyógyulásokról szóló hírek posztolását.

Nem volt már rá kíváncsi, föltehetően. Nem volt kíváncsi a bornírt reményre. Arra volt kíváncsi, ami az életből marad, ha levonjuk belőle a szenvedést.

Hát, egy idő után nem marad túlzottan sok.

A szolgálat, például.

Összeszeded magad, és bejössz, bejársz a legreménytelenebb, őrjítően reménytelen ún. szenátusi ülésekre, mert szólva lett, hogy különben nem vagyunk meg, nem jön ki a szavazat. És, ha már bejöttél, ahelyett, hogy abban a kevés idődben, ami meg lett hagyva, a Jó Éggel és az Országgal társalognál ennél azért eggyel fontosabb ügyekről valami rendesebb kertben, mondjuk hét darab egészen tökéletes hársfa enyhítő közelében, hozzászólsz. Mert nem bírod ki, hogy ne tegyed hozzá, ne tedd közzé, ne legyen közös a tudás, ami a tiéd.

Vagy másfél éve posztolt némi Zhuangzit: “Life is finite / While knowledge is infinite.” Ez látszott fontosnak, 2017. december 10-én. Meg az összes többi napon, az élete tanúsága szerint.

Ül mögöttem egy vizsgán, valahol az Uránia padlásán, nézi, hogyan csinál Shylockot egy fiatalnak már legkevésbé mondható, jobb sorsra érdemes, vidéki kollégából az érte és vele dolgozó húszévesek tehetsége, nézi, ahogy éppen adják neki a húszévesek a jobb sorsot.

Belefelejtkezik.

Nem lehet nem érezni a fájdalmát. Mintha pokoli energiává vált volna benne az angyali régi. Kilép belőle, pont elér vele. Úgy, hogy meg ne lássa, odanézek. Látom a szemem sarkából, hogy egész picit előre dől, és nagyon lassan, hogy meg ne zavarja az előadást, a gyomrára csúsztatja a kezét.

Úgy vagyunk kidolgozva, hogy a szemhéjak ilyenkor, a fájdalomnak ezen a szintjén valamiért lezárulnak, mintha a látás elviselhetetlenné fokozhatná az alig elviselhetőt.

Az ő szeme viszont nyitva volt, nyitva volt, mert nyitva tartotta, a nézésén sem látszott az elrejtett fájdalom, nem, hanem a kíváncsiság látszott.

Nem pislog, nehogy elmulasszon valamit. Mint aki egy másodpercet sem akar mulasztani abból a megismételhetetlenből, amit életnek hívnak.

Nézem a fényképét, egy közös barátunk tette föl tegnap. Pár hete az asztalánál ültem, úgy sírt, mint egy gyerek, mert előre látta, hogy mi jön, és azt is, hogy nem tudja megakadályozni, sírt, mert nem bírta elviselni másképp a tehetetlenségét.

Annamari a fényképen Király Tamás ruháját viseli, underground díva, húszéves, ha lehet, talán még annyi sincs.

Sötét láng, ha fellobban, nem nagyon tudsz máshova nézni.

“Amit befejeződni látunk, az a tűzifa, amely elég, de a tűz megmarad és nem tapasztaljuk, hogy egyáltalában vége lenne.”

Ez is Csuang-ce, most találtam, amíg kerestem a kanonizált fordítást.