Microsoft Office 365 Hallgatói Neptun Oktatói Neptun

Ódor Kristóf: Nem akartam lenni igazán semmi, így hát lettem színész

679

„Szeretem ezt a helyet, és egyetértek azzal is, ami itt zajlik. Kiváltságos helyzet.” – A végzős színészhallgatókat bemutató sorozatunk mostani alanya Ódor Kristóf, aki a Miskolci Nemzeti Színházban tölti a gyakorlatát.


 

A padlás emblematikus pontja a magyar zenés színháznak. Miért éppen ezt mutattátok be Miskolcon?

Ódor Kristóf (ÓK): Amikor Kiss Csabával beszélgettünk, hogy mik a tervek az évadra, milyen előadások lesznek, megemlítette, hogy lesz A padlás. Ajjaj, mondtam, én nem szeretem ezt a darabot. A Szilvásgombócot ismertem belőle meg a Fényév távolságot… Erre azt mondta, jobb, ha megszeretem, mert játszani fogok benne. Így indultam neki. Amikor elkezdtük próbálni, rájöttem, hogy tele van szerethető részekkel, slágerekkel. Nagyon bejön az új hangszerelése – szimfonikus zenekarra ültették át, ami teljesen új dimenzióját nyitja meg a darabnak. Az eredeti verzió huszonöt éves, ma már más hangzás kell. A próbák során kifejezetten megszerettem. Szerintem nem feltétlenül gyerekdarab: nagyon érdekes, hogy mit vesznek belőle a gyerekek és mit a felnőttek – mindenféle bérletben játsszuk, úgyhogy ezt meg lehet figyelni. Nehéz dolog amúgy ma A padlást játszani, mindenhol előveszik, mert tuti siker – ami tényleg így van, de jó, ha társul hozzá valamiféle gondolat is.

► Nemrég Pécsett is bemutatták…

ÓK: Igen, abban is játszanak osztálytársaim. Egy-két héttel a miénk előtt volt a premier.

 

► Beszéltetek róla az osztálytársaiddal?

ÓK: Igen. Úgy volt, hogy ott is az új alappal fogják játszani, de ez végül valami miatt nem valósult meg. Ott Nagy Dániel Viktor játssza ugyanazt a karaktert, amit én. Pécsi vagyok, úgyhogy ha hazamegyek majd, és éppen játsszák, mindenképpen megnézem, a családom már látta és tetszett nekik, azt mondták, nagyon látványos. Hozzáteszem, szerintem a mi előadásunknak is remek a díszlete és a jelmeze.

 

► Hogy érzed magad Miskolcon? Együtt épül veletek a társulat, ez most egy teljesen másik színház lesz, mint ami eddig volt.

ÓK: Egyre jobban. Az elején furcsa volt lejönni, nem is jártam korábban Miskolcon, úgyhogy meg kellett itt találni a szerethető dolgokat. Sok mindenben számítottak ránk, sok lehetőséget kaptunk, de ez azt is jelenti egyben, hogy teljesen elszakadtunk a Színművészeti Egyetemtől, Pesttől. Nekem idén A padlás volt a negyedik bemutatóm, a színháznak pedig a tizenkettedik vagy a tizenharmadik. Ez rengeteg. Egymást érik a próbafolyamatok. Emiatt itt töltöm az időm legnagyobb részét, és elég messze kerültem az otthonomtól, ennél messzebb talán nem is lehet.

 

► Az idejöveteletek se volt mindennapos.

 

Images_17594

Fotó: Bócsi Krisztián
A padlás – Ódor Kristóf

 

ÓK: Az nagyon jó volt. Szőcs Artur találta ki, hogy tényleg érkezzünk meg együtt, legyen egy út, legyen egy rituáléja a megérkezésnek. Ezért jöttünk gyalog, ami sok szempontból nagyon jó volt: egyrészt a séta alatt összekovácsolódott a csapat, úgy kezdtük az évadot, hogy már ismertük egymást, másrészt megismertük a régiót is, rengeteg eldugott falut. De feladat is volt, hogy ismerkedjünk az emberekkel, kérdezgessük őket az életükről. Az volt a tapasztalat, hogy könnyen megnyílnak és boldogok voltak, hogy valaki érdeklődik irántuk. Ezekből az élményekből született a Mi és Miskolc, amit augusztusban kezdtünk el próbálni.

 

► Végig tudtátok, hogy ebből egy előadás fog készülni. Hogy lehet így nekivágni, hogy nem, mint Ódor Kristóf, az érdeklődő magánember sétálsz, hanem mint színész?

ÓK: Artur az elején elmondta, hogy mit gondol erről az egészről, és azt is, hogy nem akarja elárulni a végső formáját, hogy ne kösse le a fantáziánkat. A feladat annyi volt, hogy minden nap írnunk kellett az élményeinkről és jegyzetet készíteni a beszélgetésekről, naplószerűen. Gyakorlatilag tudatosan gyűjtöttük az anyagot. Nyilván a legtöbb információhoz az ember a kocsmákban jutott, hiszen ott zajlik az élet, és nagyon érdekes sorsokkal és emberekkel találkoztunk. Kaptunk öt kérdést, amit minden beszélgetés elején, mindenkinek feltettünk: mit nézne szívesen színházban, mit szól ahhoz, hogy legyalogolunk Miskolcra, kering-e valami legenda a faluban, mire büszke az életében és az utolsó, hogy mit változtatna meg. Szóval tudatos volt a túra és tudatosan készültünk az előadásra is: végig velünk volt Cserhalmi Sára, aki filmezett, felvett minket is, a tájat is, illetve Deres Péter író, dramaturg, akivel a nap végén közösen összegeztük az élményeket, ezekből írta meg végül a szövegkönyvet. Előtte azt gondoltam, mivel sportoltam, hogy van állóképességem, nem fog problémát okozni, hogy legyalogoljak napi harminc kilométert. Gyorsan kiderült, hogy ez nem ilyen egyszerű… Az első pár napban mindenki kidőlt, amint a szállásra érkeztünk, és akkor még jött utána az esti program. Senki nem számított rá, hogy ilyen lesz, viszont: gyönyörű helyeken jártunk.

 

► Sikerült a szó átvitt értelmében is megérkezni? Milyen volt Miskolcon a fogadtatás?

ÓK: Bejöttünk a városba, ahol már fotósok, újságírók vártak ránk, aztán besétáltunk a színházig, ahol volt egy jelképes esemény: le volt engedve a vasfüggöny, amit kvázi felfeszítettünk, és mögötte pezsgővel várt minket az egész társulat. Köszöntöttek minket, hogy megérkeztünk – ott álltak szépen felöltözve, mi meg mocskosan, büdösen… Jó indítás volt. (nevet)

 

Images_14993

Fotó: Vajda János
Mi és Miskolc, avagy 272307 lépés a város felé

 

► Milyen itt lenni, milyen ebben a társulatban? Számítanak a színészekre?

ÓK: Ez is alakul még. Nyilván néha azt érzi az ember, hogy egy gyárban van, mert reggeltől estig próbál. De tudom, hogy nem így van, egyszerűen ehhez most hozzátartozik, hogy rengeteget kell dolgozni. A hattagú művészeti tanács azt szolgálja, hogy legyen valami közös, mindannyian máshogy gondolkodnak, más ízlésűek, de mégis csak kell valami közös koncepció, és ezt alakítják ki. Ez legtöbbször csak azt jelenti, hogy próbálnak igazán magas színvonalú előadásokat létrehozni, de nagyon tudatosan van összeállítva a műsor. Csúnya szó a közönségnevelés, de lényegében itt erről van szó. A padlást például nem kell reklámozni, mert arra úgyis bejönnek a nézők, viszont az Úri murira már nem olyan biztos, de az fel volt futtatva: az volt az évad drámája, kapcsolódott hozzá egy kiállítás. A nagyszínpad nem csak a zenés előadások helye, mindent kell benne játszani. Sok vidéki színházban ez nincs így, attól félnek, hogy nem jönnek be a nézők, de nem szabad elfelejteni, hogy egy vidéki városban csak egy nagy színház van, ha viszont csak egyfélét adnak benne, akkor egy idő után csak arra lesz igény, és onnan már nehéz visszafordítani ezt a folyamatot. Szerintem itt hosszú távra terveznek, amit lépcsőzetesen, fokozatosan és tudatosan építenek fel. Ez nagyon szimpatikus a számomra. Emellett nagyon jó a hangulat is.

 

► Te Pécsett nőttél fel, gondolom, jártál színházba is valamennyire. Honnan jött, hogy színész leszel?

ÓK: Az általános iskolámban tanított édesanyám, ami egy hatalmas hendikep volt – voltak durva történetek emiatt, nem sok mindent engedhettem meg magamnak, de természetesen megengedtem, és előfordult, hogy keményen ráfáztam. Anyukám szervezett mindig színházlátogatásokat Pestre, de hát általános iskolásokat mire lehet vinni? Zenés darabokra. A Madáchba és az Operettszínházba mentünk általában, nyilván azért, mert ez könnyebben leköti az általános iskolás gyerekeket. Úgy emlékszem, akkoriban kezdett tetszeni ez a színészet, de nem hiszem, hogy csak emiatt. Kisgyerekkorom óta trombitálok, elég jól ment: objektívan éreztem, hogy sikerem van, rengeteg visszaigazolást is kaptam. Színészként egyébként nem olyan egyszerű pozitív kritikákat kapni – sokáig nem is kaptam semmi ilyet, de azért csináltam. Szóval az volt bennem sokáig, hogy zenei pálya, de igazából már az általános iskola vége felé éreztem, hogy ez nem lesz így – a Lépésről lépésre, amit Novák Eszterrel csináltunk, abban is kérdés volt ez, és ott is azt mondtam, hogy a színészet valahogy beúszott a képbe. Nem volt ilyen, hogy én láttam a valakit a színpadon és eldöntöttem, hogy színész leszek, vagy láttam egy előadást és amiatt. Egyszer csak beúszott, hogy nem tudom, mi más lehetnék, mint színész. Vagy ahogy az Ódry Színpadon mondtam: nem akartam lenni igazán semmi, így hát lettem színész.

 

Images_15769

Fotó: Bócsi Krisztián
Úri muri – Szőcs Artur, Ódor Kristóf, Simon Zoltán, Gáspár Tibor, Szegedi Dezső, Szatmári György

 

A Leőwey Klára Gimnáziumba mentem általános után. Az ottani színjátszókör vezetője, Zalay Szabolcs – aki azóta igazgató lett – mondta, hogy ha majd felvesznek minket, akkor menjünk a színjátszóba. Gondoltam, kipróbálom ezt. Ebből végül az lett, hogy az első évben a Fizikusokat csináltuk Friedrich Dürrenmattól, amiben a legjobb barátommal mi voltunk az ápolók – ez kétmondatos szerep volt. Rá egy évre egy Térey-darabot csináltunk, amiben már egy kicsivel nagyobb szerepet kaptam. Engem gimnázium után nem vettek fel a Színműre, így az Új Színház stúdiójába, a KIMI-be jártam, ahol Perényi Balázs és Keserű Imre tanítottak, akik másodikos koromban, a színjátszó fesztiválon zsűritagok voltak. Akkor kaptam azt a bizonyos kicsit nagyobb szerepet, a fesztiválon pedig azt mondták, hogy nagyon jól kezdődött az előadás, egészen addig a pillanatig jó is volt, amíg Kristóf meg nem jelent. Hát mondom, köszönöm szépen – erre tisztán emlékszem, de mondtam, hogy mindegy, lesz ez jobb is. Nem feltétlenül nekem szólt ez a bírálat, inkább a koncepciónak, de azért magamra vettem.

Harmadikban csináltunk egy Hamlet parafrázis előadást, ahol már én voltam Hamlet alteregója – ez afféle kísérletezős előadás volt –, ami már majdnem főszerep volt, negyedikben pedig Szabolcs, a színjátszó vezetője elment megírni a doktoriját, így én csináltam a színjátszót. Azon gondolkodtam, hogy mit rendezhetnék, mi lenne a legegyszerűbb? Csongor és Tünde! Tök egyszerű, nem? Hatalmas melléfogás volt… Gondoltam, fogom és átírom. Át is írtam az elejétől a végéig, próbáltam a mi közegünkbe, középiskolába átültetni az egészet: Tünde egy középiskolás lány volt. Nyilván egy pillanatig se tudtam fegyelmet tartani a társulatban, de lett belőle egy előadás, ami a közönség szempontjából sikeres volt, de az egyik zsűritag a színjátszó fesztiválon az előadás alatt fogta a mappáját, lehajította a földre és kiment. Biztos tetszett neki… (nevet) Egy-két dologgal nyilván nem értett egyet. De kaptam egy rendezői különdíjat, hogy ezt tizennyolc évesen össze tudtam hozni. Novák Esztertől mindig megkaptam ezért, mert az ő első rendezése az Új Színházban ugyancsak a Csongor és Tünde volt… (nevet) Sok filmet is csináltunk, és sajnálom, hogy erre nincs már kapacitásom. Több pályázatra készítettünk kisfilmeket. Mindig sérelmeztem a Színműn, hogy gyakorlatilag semmi kapcsolat nincs a színházi és a filmes főtanszak között, ami nem jó. Bár most, azt hiszem, Máté Gábor osztályában már van külön filmes óra.

 

► Máté előző osztálya is azt mondta, kevés a két hétnyi kurzus, ami erre van.

ÓK: Igen, nekünk is Gothár Péterrel volt egy rövid kurzusunk, és annyi. Pedig simán előfordulhat, hogy az embert kiválasztják egy filmre, és áll, hogy mi van, mert lövése sincs, mit kell csinálni. Teljesen más egy kamera előtt játszani, mint a színpadon.

 

Images_15846

Fotó: Bócsi Krisztián
Úri muri – Rusznák András, Ódor Kristóf, Fritz Attila

 

► Hogy érezted magad a Színműn? Volt elképzelésed arról, hogy milyen lesz?

ÓK: Amikor először felvételiztem – Máté Gábor osztályába –, akkor még semmi. Szerintem ezért is buktam el a másodrostán – nem tudom, konkrétan miért, nyilván nem kellettem. De sok múlott azon, hogy nem igazán tudtam, hogy mit kéne csinálni. Például akkor vezette be Máté Gábor, hogy amikor az ember mondja a monológokat, akkor ne csak úgy a vakvilágba tegye ezt, hanem odaállított egy színészt, hogy létrejöjjön valami helyzet. Ezt én nem tudtam és nem is igazán értettem magát a feladatot, de hogy is értettem volna, nem volt sok tapasztalatom. Kaposváron is felvételiztem, de ott is csak másodrostáztam. Viszont jó volt, hogy a felvételi kapcsán dolgozhattam Márton Andrással, ő segített felkészülni először. Felvettek végül a KIMI-be, az Új Színház stúdiójába, Pokorny Lia, Huszár Zsolt és Rácz Attila – aki most itt van Miskolcon is – volt az osztályfőnököm. A legjobb éve volt az életemnek: felkerültem Pestre, azzal foglalkoztam, amivel szeretnék, de nem úgy, ahogy a Színműn, reggeltől estig, mint a bányában, hanem volt közben szabadidőm is, hétvégén hazajárhattam. Sokat is tanultam, meg játszottunk Alföldi Róbert Rómeó és Júlia rendezésében, szóval volt színházi gyakorlatunk is, és mindenféle dolgokat tanultunk. Scherer Péterrel is dolgoztam, aki szegről-végről a rokonom. Meg is kértem, hogy segítsen felkészülni a Színműre. Elég frappáns dolgokat találtunk ki közösen Pepével. Nyilván ezután már úgy mentem neki, hogy tudom, mi van, de még így is hidegzuhanyként ért, amikor megkaptam az órarendemet, és be volt írva, hogy szombaton hatig tanítás van. Hát nem jártam haza sűrűn.

 

Images_17899

Fotó: Mészáros Csaba
Semmi pánik – Ágoston Katalin, Ódor Kristóf

 

A Színművészetin úgy néz ki az első három év, hogy bemegy az ember 10-11-re, elsőben még korábban mozgásórára, majd korrepetíció, utána pedig hétfőnként elméleti, keddtől szombatig pedig mesterségórák vannak háromtól hatig, este meg kezdődnek a próbák, és tartanak addig, ameddig bírja az ember, vagy ameddig kell, éjfélig-kettőig, és ha már szombat este is próbálsz, akkor már vasárnap is bemész… Hét napból hetet ott tölt az ember… De most már más a helyzet: este zárják a sulit, le kell oltani a villanyt, mert nincs pénz.

Na és akkor mondják, hogy csináljunk életjelenetet abból, amit tapasztalunk. Mondom, semmit nem tapasztalunk, mert itt vagyunk reggeltől estig a hét minden napján. Ez egy kicsit visszás helyzet. Közben meg persze nem lehet máshogy csinálni, hiszen fel kell készíteni az embert, kell nyüstölni az agyát és a kreativitását. Az első három év úgy néz ki, hogy azt mondják, találj ki valamit ennek meg ennek a mentén. Ha az ember színészként kezd el dolgozni, akkor ez már nincs, hanem van egy rendező, koncepcióval, és elmondja, hogyan szeretné, te pedig csak a színészi részével foglalkozol. Az egészbe nincs túl sok beleszólásod. Vannak olyan rendezők, akiknél van ilyen, például Szőcs Artur – nyilván neki is volt egy erős elképzelése arról, hogy mit szeretne, de közösen dolgoztunk. Persze vannak olyan előadások, amiket nem lehet így létrehozni, mert pontosan kell tudni, hogy minek, hogy kell történnie, és egyet kell játszaniuk a színészeknek is.

 

► Vagy konkrétan azt, amit otthon kitalált a rendező.

ÓK: Itt szerintem egyik rendező se az a fajta, aki megmondja, hogy gyere be itt, mondd el így, ott meg menj ki úgy és kész. Itt ilyen nincs, tényleg műhelymunka-szerű az egész, hála Istennek. Nekem hiányzik, hogy közösen dolgozzunk, de abba néha belebukik az ember, mert nem mindig jönnek az ötletek, de nagyon szeretem, mert megmozgat.

 

► Úgy tűnik, alkalmazkodtál ahhoz, ami eléd került: választottál egy irányt, hogy színész leszel, és ami jött, az elé mentél. Megtaláltad benne, amit kerestél? Ez a te utad?

ÓK: Én úgy gondolkodtam benne mindig, hogy nézzünk valamennyire előre. Ha színész szeretnék lenni, akkor a Színművészetire kell felvételizni, mert oda kell. Szerintem szerencsés vagyok, mert nagyon jó osztályba járok, és mégis csak zenés-színész, tehát a zenés vénámat se kellett elkötni.

 

► Másoknál ez problémát okoz.

ÓK: Nekem ez csak jó volt. Ráadásul amit Novák Eszter és Selmeczi György gondol erről, az egy nagyszerű dolog. Egy pillanatig se volt arról szó, hogy ha zenés osztály vagyunk, akkor csak a zene lesz. Nem. Erről Széles László is gondoskodott. A zene kiegészítette a színészképzést. Egy színésznek mindent tudnia kell, univerzálisnak kell lennie, főleg ha azt nézem, hogy lemegy valaki egy vidéki színházba: kell tudni táncolni, énekelni, ugyanolyan színvonalon, mint a prózát, kell tudni stúdiószínpadon játszani, ahol öt méterre ülnek a nézők, és kell tudni musicalt játszani nagyszínpadon, ahol nyolcszáz néző ül bent.

 

Images_17900

Fotó: Tóth Simon Ferenc / SZFE
Az 1/2 kegyelmű – Ódor Kristóf

 

► Te most sokféle műfajjal találkoztál, sok játszóhelyen: Csarnok, Kamaraszínház, nagyszínpad…

ÓK: Négy előadásban vagyok, a Mi és Miskolcban a Csarnokban, az Ózban a Kamaraszínházban, valamint A padlásban és az Úri muriban a nagyszínpadon. Ezért is vagyok szerencsés sok szempontból. Pályakezdőként jó vidéki színházban dolgozni, mert sok mindenben kipróbálhatja magát az ember. Nem mennek annyira sokat az előadások, sok bemutató van, sokfélét kell tudni. Ráadásul az, amilyen színháznak épül ez, az még jobbá teszi a helyzetet. Szóval nagy szerencse, hogy itt lehetek. És ez csak még jobb lesz.

 

► És úgy tűnik, hosszútávon terveznek veletek.

ÓK: Nem akarok semmit se elkiabálni, de igen, ezt mondta Csaba, így is vagyunk kezelve, számítanak ránk. Nem huszonötödik alabárdosnak raknak be hátulra, hanem rendes feladatokat kapunk. Szóval én nagyon reménykedem ebben, de tudom, hogy az osztálytársaimnak, akiknek nincs konkrét dolguk, nekik rossz. Mindenféle szempontból jó helyen vagyok. Idén már nem lesz új bemutatóm, legalábbis még nincs kiírva a falra. Nyári produkciókról viszont van szó…

 

► Viszont kell szakdolgozatot írni, meg kell védeni a diplomát…

ÓK: Jézusom… Ne is mondd.

 

► Ez azért nem kevés. De látsz arra esélyt, hogy ebben így most már lehet élni?

ÓK: Abszolút. Ami hátránya lehet a vidéki színháznak, hogy elszakad az ember Pesttől, ahol minden más van. Nem tud olyan sűrűn castingokra járni, nem tud szinkronizálni menni, nem tud más munkákat elvállalni. De ebből a szempontból is jó itt egyébként, mert irányul ide figyelem, látják, hogy itt valami gondolat, újszerű koncepció van, és jó dolog van születőben. Nem zárult elénk egy fal, hogy innentől már senki nem tudja, mit csinálunk. Ha jó a csapat – márpedig szerintem jó –, és ezáltal az ember jól érzi magát, akkor mindegy, hol van. Amikor először idejöttem, nem ezt éreztem, kissé depressziós lettem, de hamar kijöttem belőle. Ha belegondolok, hova mehetnék – lehetne sokkal, de sokkal rosszabb a helyzetem. Mert valahova menni kell, ha éhen döglik az ember, az nem jó. Sok helyen nincs ez arányban. Van, aki többet keres, mint én, de lehet, hogy más szempontból sok mindennel nem elégedett. Van olyan is, aki hónapok óta nem kap pénzt a munkájáért. Azt hiszem, tényleg nagyon szerencsés vagyok itt, Miskolcon.

 

Images_15328

Fotó: Bócsi Krisztián
Óz, a nagy varázsló – Simonfi Adrienn, Ódor Kristóf

 

► Hogy érzed, az itteni nézők hogy fogadják ezt a színházat?

ÓK: Szerintem eddig elég jól veszik. Nyilván furcsa nekik, mert voltak itt előadások, amik nagy sikerrel mentek, és most valami egészen más van. Ez biztos kelt valami rossz érzést, de szerintem a legtöbbjük kíváncsian várta, hogy mi lesz. Azt gondolom, általában szeretik. A miskolci közönség nagyon érdeklődő, általában teltházasak az előadások – mondjuk a Mi és Miskolc pont nem, de az eléggé rétegelőadás, megosztotta az embereket, de ez is volt a célja. Abszolút kétpólusúak a reakciók: az egyik, hogy de jó ez az új, a másik pedig, hogy hol vannak a régi jó előadások, amiket szerettem, hol van ez vagy az a kedvenc színésze, ez kicsoda, aki itt van, ezt kikérem magamnak… Ez most olyan év, hogy mindenből egyformán van, és mindegyik előadásunk elég magas színvonalat képvisel – ha mondjuk csak egyet kéne kiemelnem, akkor nekem a Gézagyerek lenne az, de ez persze szubjektív. Ebből a szempontból is tudatosan felépített ez a konstrukció: meg kell ágyazni ennek az egésznek, nem lehet csak úgy szétrobbantani mindent az első évben.

Szóval, ha röviden kellene összegeznem, azt mondanám: mázlista vagyok, mert szeretem ezt a helyet, és egyetértek azzal is, ami itt zajlik. Kiváltságos helyzet, azt hiszem. Szerintem tudunk vele kezdeni valamit.

Ugrai István / Zsedényi Balázs

Forrás