A próba a szerelmünk – interjú Ilja Bocsarnikovsszal, a harmadéves prózai színművész osztály vezetőjével és Szergej Szotnyikov vendégoktatóval

Szergej, nem először dolgozott együtt a harmadéves prózai osztállyal. Miért Csehov Kastankáját választotta nekik?

Szergej Szotnyikov: Két éve kapcsolódtam be az osztály munkájába. Már akkor felépítettem magamban egy programtervet, amit szeretnék velük megvalósítani. A saját módszereim szerint dolgozom és a Kastanka előadás egy nagyon logikus folytatásnak tűnt. Ez egy csodálatos mű! Elsőre úgy tűnhet, hogy egy szimpla történet egy kutyáról, miközben a zseniális Csehov egy állat szemén keresztül mutatja be az ember naivitását és létezésének nehézségeit.

Ilja Bocsarnikovsz: A Kastanka egy nagyon élő mű, többféle világ találkozik benne: az állatok, az emberek és a cirkusz világa. Minden darabválasztásnál azt is nézzük, hogy mennyire szolgálja a hallgatók fejlődését. A professzionális színháznál – bár fontos a jó hangulatú próbafolyamat – az eredmény a legfontosabb. Ennél az előadásnál azt néztem, hogy ki-hogyan változott az első naptól a bemutatóig. Emellett nagyon szeretem a tragikus mulatságot, a boldog tragédiát, ennek a darabnak is a központi kérdése, hogy mi a boldogság és hogyan érhetjük el.

Van kutyája?

I. B.: Nem, macskás vagyok, a kutyák folyamatosan ugatnak rám.

Az előadásnak van egy sajátos formanyelve: nagyon kevés díszlettel dolgoznak, nincs főszereplő és a szövegen van a hangsúly. Szergej, mesélne erről?

Sz. Sz.: Képzeletszínháznak vagy szövegszínháznak hívjuk, ahol a szöveg a főszereplő. Nagyra értékelem, ahogy a diákok – annak ellenére, hogy az elején nem értették teljesen, hogy mi ez – bekapcsolódtak ebbe a kollektív színházi létezésbe. Nagyon fontosnak tartom, hogy együtt tudjanak dolgozni, hogy együtt el tudjanak mesélni egy történetet, a figyelmet fenn tudják tartani, és ez a formanyelv erre lehetőséget ad.

Szergej Szotnyikov

Tetszett, hogy a lufidobálással előcsalogatták a nézőkből a gyereket!

Sz. Sz.: Egy ilyen létezési formánál a nézők közvetlen partnerei a színésznek, a közönség teljes értékű tagja a színdarabnak. Ennél a módszernél nagyon fontos, hogy az előadás ne teljesen a színpadon szülessen meg, hanem inkább a néző fejében és képzeletében.

Nem először dolgozik külföldi hallgatókkal. Milyennek látják a magyar diákokat?

Sz. Sz.: Amikor először találkoztam Ilja osztályával, egyből megéreztem bennük a művészlelket. Nagyon szeretek velük dolgozni, tetszik az a fajta érdeklődés és kíváncsiság, amit a dolgok iránt tanúsítanak. Persze az elején voltak nehézségek: nem annyira értettük jól egymást és nem is a nyelvvel volt a probléma, hanem a mentalitással. Azt tapasztaltam, hogy elég zárkózottak, de folyamatosan sarkalltam őket az együttműködésre és a beszélgetésre. Mára nagyon jól összebarátkoztunk, ez egy értékes kapcsolódás és tapasztalás mindannyiunknak.

Mik a jövőbeni terveik az osztállyal?

Sz. Sz.: A kapcsolatot továbbra is tartom velük és vezetem őket az útjukon. Mikor utoljára ősszel itt voltam, hoztam nekik egy új tananyagot, a színpadi beszédtechnikájukat szeretném fejleszteni. Ami pedig egy esetleges új előadást illet, majd a jövő eldönti. Nagyon fontos, hogy olyan időkben, amikor próbálnak minket elszakítani egymástól, megtaláljuk annak a módját, hogy együtt csinálhassuk a kedvenc elfoglaltságunkat, figyelmen kívül hagyva a nyelvi korlátokat, a távolságot és a határokat. Ennél fontosabb jelenleg nincs is.

I. B.: Az osztállyal jelenleg négy előadáson, Csehov Platonovján, Büchner Woyzeckén, a Tóthékon és a Hamleten dolgozunk. Az évad végére szeretnénk belőlük kettőt bemutatni.

Ilja Bocsarnikovsz, fotó: Eöri-Szabó Zsolt

Ha már a Tóthék szóba jött, van kedvenc magyar írójuk vagy színdarabjuk?

Sz. Sz.: Molnár Ferenctől a Pál utcai fiúk. Csodálatos mű!

I. B.: Sajnos már nagyon régóta nem az élvezet kedvéért olvasok. Úgy kategorizálom a műveket, hogy szeretném-e színpadra vinni vagy sem, szóval nincs kedvencem.

Az SZFE-n túl milyen alkotói folyamokban vannak most benne?

Sz. Sz.: Két színdarabon dolgozom: az egyik egy 60-as években játszódó monodráma, amit Marina Aleksandrovával rendezünk, ő a főszereplő is, a másikat Jevgenyij Mironovval készítem. Hadd tekintsek vissza még egy tavalyi örvendetes eseményre: decemberben Budapestről, a Szerb Kulturális Központból érkezett az egyik előadásom Szentpétervárra.  A darab Marina Cvetajeva orosz költőről szól, aki nagyon népszerű Oroszországban. Itt is a 20. század nehézségeiről – többek között a polgárháborúról, bevándorlásról, migrációról – beszélünk az író szemszögén keresztül.

I. B.: A Karinthy Színházban októberben mutattuk be a rendezésemben Florian Zellertől A fiú című darabot. Most A mi kis városunk című előadás bemutatójára készülök a Nemzeti Színházban. Az évad számomra Kaposváron fog véget érni Az öngyilkos című darabbal, ami a neve ellenére egy komédia.

Mi az, amit közölni szeretne a világgal a darabjain keresztül? Mindig kell egyfajta pozitív végkicsengés?

I. B.: Nem úgy állok a színdarabokhoz, hogy valamit el szeretnék velük mondani, hanem az a cél, hogy én és a színészek képesek legyünk feltenni egy kérdést. Úgy gondolom, hogy csak erre van jogunk, arra nincs, hogy válaszoljunk is rá. A kérdés ugyanaz, csak az változik, hogy az adott darabot melyik színházban állítom színpadra és hogy mi történik a külvilágban. Emellett az előadásaimban általában teret kap az irónia, a humor, a szerelem, és persze a remény is nagyon fontos. A remény a boldogság olyan előérzete, amely végül nem következik be, legalábbis azokban a darabokban, amelyeket én választok.

Az SZFE egyik törekvése a nemzetköziesítés, a Nyári Akadémián is többször részt vett. Egyetért azzal, hogy a művészet az emberiség közös nyelve és képes egyesíteni nemzeteket?

I. B.: Ebbe a hitbe kapaszkodunk és emiatt csináljuk. Őszintén szólva a különböző külpolitikai események azt mutatják, hogy ezt mi találtuk ki saját magunknak, a valóságban ez nem így van, de továbbra is hinnünk kell ebben.