Microsoft Office 365 Hallgatói Neptun Oktatói Neptun

A tárgyak is beszélnek’ – Kovács Dániel beszámolója Avignonból

Második nap: Kovács Dániel: Helyszíni közvetítés – Woyzeck, avagy a szédület karcolata

Nagy József – vagy ahogy itt, Franciaországban hívják, Josef Nadj – Woyzeck-előadása este fél nyolckor kezdődik az Avignoni Operaházban. A helyszín és a korai kezdés (a többi fesztiválelőadás általában tízkor kezdődik) a lehető legklasszikusabb, leghagyományosabb színházat sejteti.


 

Az Opéra a pápai palota szomszédságában található, decens neobarokk épület. A téren mutatványosok, tikkadt szórólap-osztogatók (akik gyakran maguk a színművészek, általában az off-program előadástengeréből próbálnak egyre rádumálni, kizárólag franciául), egymásra licitáló utcazenészek, táncosok, élő szobrok, madárcsicsergést-utánzó síp-árusok, óriás ringlispíl, hömpölygő tömeg, zsúfolt kávéházak. (Az egyikben nekünk is volt szerencsénk egy kávét meginni az előadás előtt négy euróért.) Még mindig erősen süt a nap, egy kijelző 36 fokot mutat, de ezt nem hisszük el neki, ahogy szerintem az utcán senki sem: biztosan több lehet öt-tíz fokkal. Napon hússzal. Ennek ellenére az Opéra bejáratánál már fél órával a kezdés előtt gyűlni kezd a tömeg, a jeggyel nem rendelkező reménykedőket egy külön bejárathoz terelik, reménykedjenek ott, mi pedig, a jeggyel rendelkezők a bal oldali díszlépcsőn alkotunk izzadt, lelkes masszát. Kicsit kilógunk a tömegből: külföldiek vagyunk, slamposak és talán kevésbé bennfenteskedők, mint az átlag. Könyökünkön, térdünkön a vaskos fesztiválújság híreinek és képeinek lenyomata: a délutánt ezen fekve próbáltuk túlélni egy parkban a fák árnyékában, és a nyomdafestéket lemoshatatlanul ragasztotta ránk a saját izzadtságunk.

 

Woyzeck

 

Bejutunk a nézőtérre. A zsöllyék számozása valamilyen oknál fogva a széktámla hátán található, és ami még ennél is furcsább: csak páros számokat tartalmaz. Mintha minden második széket ki kellett volna venni akkor, amikor a felére zsugorították az épületet. Merthogy kicsit úgy is néz ki: a gazdagon díszített, arany stukkós-puttós neobarokk nézőtér sokkal magasabb, mint amilyen széles. Öt emeletes páholysor. A mennyezetről talán Thália tekint le ránk, aranykeretekben sorakoznak a Nagyok nevei: Molière, Beethoven, stb. A felfelé nyújtott színpadportál tetejéről óriás festett díszszuffita csüng alá. Vajon hogy fog itt Nagy József és Büchner érvényesülni, kérdem magamtól.

Felemelkedik a vasfüggöny. A színpad fekete terének közepén egy szoba hátsó fala, további éleit kötelek jelölik ki. Az apró, barnás, koszos, fából-fémből tákolt térben mozdulatlanul állnak, gubbasztanak az előadás alakjai, hosszú percekig, míg az utolsó néző is megtalálja a helyét. Sötét. Sárgás, gyenge fény jön fel, immár csak a színpadon. A hosszú csöndet néhány zavart néző köhögése töri meg. Lassan elfelejtjük a hőséget, a szórólapozókat, a dizájndíjas szemüvegkereteket, az arany puttócskákat. Elkezdődik.

A furcsa, deformált tárnyakkal és lényekkel telezsúfolt szoba mikrovilágában bomlik ki a következő bő egy órában Nagy József Woyzeck-univerzuma. Mozdulatokból, gesztusokból, e véglények testi viselkedésének elképesztően pontos ábrázolásából épül fel az előadás a büchneri Woyzeck alapján, kapcsán vagy „miatt” (ahogy a Ledarálnak színlapján írta Bodó: Kafka Perére hivatkozva.) Ahogy Nagy József fogalmaz: „Előadásainkban jelsűrítményekről van szó, amelyek egy játékon belül egyszer csak sugallnak bizonyos értelmezési irányokat.”

Aki jól ismeri a darabot, szinte minden etűdöt, mozdulatot, tárgyat meg tud feleltetni a mű egy-egy motívumának. Ugyanakkor Nagy meg sem próbálja kiegyenesíteni, kiegészíteni a színdarab befejezetlensége miatt egyébként is csak sejthető lineáris történetet. Lemond a történetmesélésről, s nem használja a híresen gyönyörű és bonyolult büchneri szöveget sem. Sőt, nemcsak, hogy egy szó sem hangzik el a darabból, a rendező a viszonyok és jellemek változását is kiiktatja. Ebből a szempontból Nagy József Woyzeck-előadása egy mozdulatlan, szinte rutinszerűen végzett akciókból felépülő néma rémálom. Más szempontból viszont legalább ennyire igaz az is, hogy itt mozdulatokból formálódnak meg Büchner mondatai: azon a nyelven, mely Nagy József sajátja. Ő színészeivel (így hívja őket) együtt a kezével, a vállával, egész testével beszél. Hiábavaló lenne megpróbálni leírni, hogyan. Először talán közelítsünk onnan, hogy mi nem. Ez nem tánc. Mozgásszínháznak sem lehet nevezni: nem stilizált gesztusok rendszere alkotja művet: ezek a gesztusok a végletekig pontosak, konkrétak és reálisak. Ugyanakkor nem is pantomim. Talán: testek és tárgyak színháza.

 

2nap

 

A képzőművészként induló Nagynál a tárgyak is beszélnek, s összetett motívumrendszert alkotnak. Egy példa: Woyzeck képes a saját fején törni el egy botot, amit egy másik embertől szedett el, akinek ez a bot tartást adott. Viszont nem képes (ugyanezzel a gesztussal) eltörni azt a kötelet, ami e szoba lényeit fűzi, gabalyítja össze: kénytelen borotvaéles késével szétvagdalni. Ezek után a darabot ismerőknek igazából sem hiányzik az explicit gyilkosság: a darab indulatai és tébolya egy másik formában jelenik meg. A történések mintha egy napját mutatnák meg ennek a torz közösségnek. Minden bejáratott, körkörös, egyfajta tébolyító börtönrutin. Az orvos-figura groteszk ember-kísérletei, a magatehetetlen Kapitány öltöztetése mintha időtlen idők óta ugyanúgy történnének (ez a Krétakör-előadásban is visszaköszön). Ebben a konstans lázálomban tulajdonképp Woyzeck a legnormálisabb: tétován, hol ostobán, hol gyáván vagy épp gyilkos indulattal, hol bölcsen próbál helyt állni benne. Eszembe jut Beckett, Kantor és sokan mások. Mégis, Nagy József Woyzeckje és általában, színpadi nyelve autonóm, öntörvényű, saját világ.

Arra, hogy az Opéra-beli francia fesztiválközönség kezdi érteni, hogy mi is ez a rendszer vagy nyelvezet, abból lehet következtetni, hogy a zenék közti gyakori csöndes részekben lassan eltűnnek a köhögések, és a rendező egy-egy fanyar humorú, groteszk gesztusát is egyre bátrabb derültség kíséri.

Az egy órás előadás végén nagy taps fogadja az alkotókat. Az előadás, amely az idei fesztiválon is bizonyította, hogy radikális, kortárs és mindemellett hű interpretációja Büchner darabjának, jövőre lesz húsz éves.

A négy hallgató fesztiválrészvétele és utazása a TÁMOP-4.2.2/B-10/1-2010-0031 „Az SZFE Doktori Iskola fejlesztése és aktív integrálása az európai mesterképzési programokba” című pályázat támogatásával valósul meg.