Microsoft Office 365 Hallgatói Neptun Oktatói Neptun

Au-delà – Nagy V. Gergő beszámolója Avignonból

Ahogy arról korábban beszámoltunk, a Színház- és Filmművészeti Egyetem négy hallgatója is részt vesz idén a színházi élet egyik legrangosabb mustráján Avignonban. Nagy V. Gergő beszámolóját olvashatják.

Ötödik nap. Nagy V. Gergő: Au-delá - DeLaVallet Bidiefono


 

Az avignoni fesztivál különös vonzerejéhez hozzátartozik, hogy a bódító szépségű város patinás helyszínein olykor gyomorforgató társadalmi helyzetekkel kénytelen szembesülni a jóllakott kultúrafogyasztó. Kongó vércsatakos jelene és történelme például bízvást nevezhető az öklendezésig viszolyogtatónak – persze kivált akkor, ha felsejlik előttünk az a szerep, amelyet a fejlett országok játszottak és játszanak az afrikai ország kizsákmányolásában. Ma már nem titok, hogy a nyersanyagokban páratlanul dús ország bányavárosait a nyugati multik által pénzelt rohamcsapatok tartják rettegésben, ahogy az is okkal állítható, hogy az ország felszabadulását többször (adott esetben egy politikai gyilkossággal) éppen az USA és Franciaország akadályozta meg. Ennek következményeiről pedig az idei avignoni szemlén is értesülhettünk, merthogy a „perifériák” és a fiatalok mellett éppenséggel Fekete-Afrika került a fesztivál fókuszába, így sok lehetőség nyílt a jóléti bűntudat miatti alkalmi vezeklésre. 

Faustin Linyekula például a változatlanság és a megváltatlanság kongói tébolyáról mesélt a Drums and Digging című előadásában; Brett Bailey Exhibit B című kiállítása a gyarmatosítás múltjáról és jelenkori formáiról tudósított; Nyaba Léon Quedraogo installációja az észak-dél relációk brutalitását választotta témául; a kanadai Philippe Ducros fotókiállítása pedig egy egzaltált férfihangon keresztül sulykolta a nyugati látogató fülébe: Kongó földi pokollá vált, és nem tőlünk függetlenül. 

 

bidiefono2

Ebben a komor felhozatalban a kongói DeLaVallet Bidiefono táncelőadása különösen azzal tűnt ki, hogy deklaráltan pozitív és életigenlő szellemben fogant, ráadásul a társadalmi faktumok helyett általánosabb témát, a halált állította alkotása középpontjába.  Az Au-delá (Túl) címre hallgató előadás ezt az életen túli világot, illetőleg annak lakóit igyekezett megidézni – elsősorban a kongói polgárháború naponta gyarapodó halottait, hogy aztán e nagyszámú szellemek az előadás helyszínéül szolgáló Cloîre des Célestins szellemeivel karöltve az élet ünneplésébe, karneváli táncba, pozitív energiák gerjesztésébe fogjanak.

 

Ehhez a törzsi rituáléhoz Bidiefono sokszínű és képességes társaságot hívott segítségül: a nyitányban egy bőrdzsekiben feszítő, szuggesztív figura (az énekes Athaya Mokonzi) poétikus szöveget kárál, aztán hat akrobatikus mozgású, szénfekete táncos kezd ugrándozni, végül egy fej nélküli basszusgitárt görnyedten szorongató, ezüstzakós férfi (aki valahogy olyan idétlenül van beültetve a kolostori kert egyik fája alá) és egy elegánsan visszafogott dobos kezd sodró erejű játékba a színpadkép szélén. Sokműfajú produkcióról van tehát szó,  olyan előadásról, amely könnyedén közlekedik a mozgásszínház, a tánc, a spoken-word performansz és a koncert zsánerei között, annak megfelelően, hogy ki (vagy mi) lép a főszerepbe: s hol a mellizmait hófehér vigyorgás közben rezegtető táncos, hol a mellkasát csapkodó ceremóniamester, hol pedig a már említett Athaya Mokonzi dallamos halálhörgése kerül a centrumba. 

Mindez pedig többnyire kifejezetten szórakoztató: elvégre ezeket az imponáló fizikummal rendelkező, s gyakran szinkronban mozgó táncosokat rosszabb napjain is elnézné az ember, Mokonzi fenségesen rekedt éneke-morgása minden jelenése alkalmával vonzza a figyelmet, ráadásul a ritmusszekció olykor meglehetősen csípőbizsergető témákat játszik, az pedig csak egy további attrakció Bidiefono energikus halálünnepében, hogy az inas testű táncosokról sorra-rendre kiderül: énekhangjuk alakjukhoz illően perfektre csiszolt. S ilyenformán már tényleg csupán afféle járulékos, vájtszeműek számára releváns értéknek tetszik, hogy a gesztusok, mozdulatsorok és különálló etapok gyakran evidens művészi erővel vannak összehurkolva, s hogy a játékosan egymásba gabalyodó, összeütköző vagy egymás körül keringő táncosok olykor minden további nélkül létesítenek kapcsolatot az eleven ugrándozás és az epileptikus végvonaglás között. Bidiefono előadásában szomszédsági viszonyba kerül az eufória és a borzalom, s ez különösen akkor látványos, amikor egy kicsattanó táncra vörös fénnyel megfestett, apokaliptikus jelenet felel. 

 

bidiefono

Mégsem lehet az Au-delát igazán a halálról szóló absztrakt víziónak látni, s kiváltképpen lehetetlen ez a fesztivál (fentebb skiccelt) kontextusában. Bidiefono az erotikusan vonagló táncosok csoportjából hullahegyet rendez, a villámló fényeket és rángatózó testeket kísérő pergődob hangjai Kalasnyikovok kelepelésére emlékeztetnek, máskor a színészek dühödt vádbeszédbe kezdenek a közönség felé fordulva – világos tehát, hogy itt korántsem valamiféle általános haláltapasztalatról, hanem Kongó mindennapi pokláról van szó. Arról a helyzetről, amely kollektív, kétségbeesett némaságra ítél (a nyitányban hosszan tátogó és görcsösen kiabálni próbáló színészt látunk), és amelynek botrányáról alighanem a legkevésbé sem lehet hitelesen mesélni vegytisztán szórakoztató, akrobatikus táncokban, vagy elegánsan megkomponált, polgári fogyasztásra szabott, szolidan intellektuális művészi gesztusokkal. Bidiefono talán érzékelte ezt az ellentmondást és ezért spékelte meg az előadását önreflektív elemekkel – legyen szó az előadás közben hajlongani kezdő színészekről, vagy arról, hogy a szórakoztató zenészek elnémulnak: a basszusgitáros rohamot kap, és kihúzzák az erősítőjét, a dobos elveszti az egyik dobját, az énekest pedig a társai addig verik, amíg abba nem hagyja a karcos hörgését. És hiába támad fel a végén az egész csapat egy csokornyakkendős tánc erejéig, a finálé a pusztítás és a gyilkolás romjait hagyja a színpadon: vérnyomokat, ruhadarabokat, gyerekcipőket (én egy ilyenbe botlottam bele kifelé menet), amelyeken báván és gyanútlanul gázolnak át a nézők a masszív taps után: azt hiszik, hogy kellemes és értékes előadást láttak valamiféle távoli, egzotikus borzalomról, pedig benne állnak, benne vannak nyakig. 

logok

A négy hallgató fesztiválrészvétele és utazása a TÁMOP-4.2.2/B-10/1-2010-0031 „Az SZFE Doktori Iskola fejlesztése és aktív integrálása az európai mesterképzési programokba” című pályázat támogatásával valósul meg.