Bajor Lili – 1995 Budapest

(Alma, Az új őrmester)

Szülei mindketten színészek. Kis gyerekkorától erre a pályára készült, amiben családja nem feltétlenül támogatta. Ezért két tanítási nyelvű iskolába járt, külföldre készült, de a fordítás is érdekelte. A középiskola utolsó éveiben azonban végleg eldöntötte, színész akar lenni. Az egyetemre első próbálkozásra felvették.

„Látták a szüleim, hogy hajthatatlan vagyok, úgy hogy elfogadták a döntésemet. Azóta mindenki velem és értem van ezért, hogy ez sikerüljön. Úgy jöttem ide, hogy valamennyire már beleláttam a színház működésébe. Viszont itt ez egyáltalán nem számított. Ezért nagyon hálás vagyok Zsótér Sándornak és Börcsök Enikőnek, akik sem pozitív, sem negatív előítélettel nem éltek velem szemben. Engem vettek fel és önálló emberként kezeltek.”

A traumákról:
„Nagyon nehéz volt az első évem, édesapám Bajor Imre nem sokkal azután halt meg, miután kiderült, hogy felvettek az egyetemre. Nem is tudtam száz százalékosan itt lenni, de aztán nyáron rájöttem, hogy nem ronthatok el ezzel mindent. A gyászt el kell rendezem magamban, de nem lehet, hogy mindent szomorúságból csináljak. Vagy arra figyelek, mi történt, vagy dolgozom. Az utóbbit választottam.”

Az egyetemről: 
„Ez egy versenyistálló. De én egyáltalán nem vagyok versenyző típus. Sok mindenben nem illettem ide. Nehézen tudtam hova tenni, hogy miközben én barátokra vágyom, az osztálytársaim versenytársat látnak bennem. Persze már mindenki lenyugodott, rájöttünk, hogy senki sem ugyanolyan, mint a másik, és megértettük, hogy együtt eredményesebbek lehetünk. Mostanra jó közösség lettünk.”

A színészetről:
„A táncban fejeződik ki mindaz, amit a színészet lényegének gondolok. Ott nincsenek szavak, ott nem lehet hazudni. Így aztán csodálatos dolog, hogy most Horváth Csaba társulatával fogok dolgozni a Patkányokban. Nem hiszem, hogy ez véletlen. Nagyon jókor történt, azt hiszem.”

A gátlásokról:
„Nagyon sok gátlás volt bennem, nem mondom, hogy most már nincs. Egész életemben küzdöttem az alkatommal, és azzal, hogy érzékenyebben érint egy csomó minden, mint sok más embert. Ezeket a dolgokat fokozatosan megtanultam kezelni. Ebben nagyon sokat segített Zsótér Sándor és Börcsök Enikő. A tavaly év végi zenés vizsgánk a Mágnás Miska volt. Ez egyrészt apukám miatt is nagyon fontos volt nekem, másrészt úgy éreztem, az összes gátlásomat el tudtam felejteni. Ott tanultam meg igazán elengedni magam.

A szerepéről: 
„Két női szerep van a darabban. Az egyik egy naiv, fiatal szűzlány, akin végül minden csattan. A másik, aki prostituáltnak áll és jól jön ki ebből az egészből. Én ezt a lányt játszom. Ő felemelkedik ebben a történetben és ellensúlyozza a többieket, akikkel rossz dolgok történnek. Ez nagy kihívás nekem, mert egyáltalán nem ilyen a személyiségem. A másik lány nagyon hasonlít rám. De talán jobb ez így.”

 

Fehér András – 1994 Hódmezővásárhely

(Zeck; Nyuszi)

Sokáig a gitározás érdekelte, mellette dobol is. Felvételije elsőre sikerült, Zsámbéki Gábor és Fullajtár Andrea tanítványa lett. Két évvel később kirúgták onnan és azóta tanulmányait Zsótér Sándor és Börcsök Enikő osztályában folytatja.

„Nem tudtam elképzelni polgári szakmát, hiúbbnak lettem nevelve, hiúbb lettem. Sokáig gitáros akartam lenni, de 16 évesen rájöttem, hogy az elkövetkező két évben napi hat-nyolc órát kellene gyakorolnom, ahhoz, hogy felvegyenek az akadémiára, ehhez nem volt kedvem. Azt élveztem, amikor előadok, nem amikor egyedül gyakorlok, színészként viszont sosem vagy egyedül, mármint a próbán.”

Színházról:
„Olyan színházat akarok csinálni ahol a játszók olyan önzően keresik a boldogságot, hogy az egész addigi életüket készek eldobni minden pillanatban, visszavonhatatlan kijelentéseket tesznek, kegyetlenek magukkal és a nézőkkel, felmentés nélkül őszinték. ”

A darabról:
„ A történetek nincs egy központi szála. Brecht azt mondta az írónőnek, hogy úgy írja meg a darabot, mintha autóalkatrészekből állna. Látszólag nincs összefüggés az egyes jelenetek között, de ha egybe rakod ezeket az apró darabkákat, mégis egy egésszé áll össze.”

 

Hajdu Tibor – 1993 Nyíregyháza

(Korl Lettner)

Édesanyja magyar tanár volt, ő vitte először színházba, ő vezette be az irodalom világába. Sokat járt vers-, mese- és prózamondó versenyekre. Miután 15 éves korában szülei elhunytak, az egyik nagybátyja Bakos-Kiss Gábor színművész vette szárnyai alá. Ő mesélt neki a színészetről, segített neki a felvételire való felkészülésben. Máté Gábor nem vette fel az osztályába, azt követően a Pesti Magyar Színiakadémiára jelentkezett. Pál András és Őze Áron osztályába járt. A következő évben nem felvételizett az SZFE-re, inkább elment a Nemes Nagy Ágnes Színitanodába. Közben Székesfehérváron statisztált. Majd ismét megpróbálta a Színház- és Filmművészeti Egyetemet, ahol Zsótér Sándor és Börcsök Enikő bizalmat szavazott neki.
„Fehérváron Hargitai Ivánnal dolgozhattam a Mester és Margaritában, aminek Horváth Csaba volt a koreográfusa. Ott láttam a színpadon László Zsoltot, Cserhalmi Györgyöt. Nagyon inspirált az ottani légkör, nagy hatást tett rám.”

A színészetről:
„Már semmi mást nem tudok elképzelni magamnak. A színpad az a hely, ahol szabadnak érzem magam, ahol bármit megtehetek, bárki lehetek. Játék, ami nekem picit kimaradt a tinédzser éveimből. Inspirál, feldob. Érdekes, hogy mindig is a negatív karakterek érdekeltek jobban. Megfejteni, miért lett gonosz? Kitalálni, mik azok a sebek, ami miatt másoknak ártani akar? Jágo és Lucifer számomra sokkal vonzóbb, mint Othello vagy Ádám.”

Az osztályról:
„Mint minden osztálynak, nekünk is át kellett menni stádiumokon: az első félévben még imádtuk egymást, a második félévben mindenkit el akartunk tüntetni magunk körül, a következő évben, amikor egy nyár után ismét találkoztunk, megint puszi pajtások voltunk. Nem könnyű megszokni, hogy szinte a nap huszonnégy órájában „idegenekkel” vagy össze zárva A második év második félévében jött igazán össze az osztály. Most azt érzem, velük akarok lenni a színpadon és az életben egyaránt. Megszűntek a korábbi ellentétek.”

A darabról:
„Bálint azt mondja, úgy képzeljük el az egészet, mint egy billiárdasztalt. Valaki kap egy lökést, de az nem visszaadja annak, akitől kapta, hanem tovább, a következőnek. És a végén a legtisztább ember lesz az áldozat, Berta. Nincs ebben a darabban olyan, hogy igazság meg igazságérzet, hogy kiállok a mások vagy a magam igazáért. Inkább elfedjük, elkenjük a dolgokat.”

A szerepéről:
„Korl Lettnert játszom. Ő az a pionírok között, aki minden városban, ahol járnak, talál magának nőt, akivel bizalmas viszonyba keveredik. Ingolstadtban találkozik Bertával, aki megérinti. Ilyen eddig nem volt az életében. Ez az érzés feldúlja, nem tud mit kezdeni vele. Végig azt szajkózza a darab folyamán: nem, ne szeress belém, hagyjuk egymást. De addig-addig megy utána Berta, hogy végül azt mondja: jó legyen. És akkor gyakorlatilag megerőszakolja a lányt. Picit olyan nekem ez a férfi, mint Marlon Brando az Utolsó tangó Párizsban című filmben. Egyébként Lettner figuráját Marieluise Fleisser Brechtről mintázta. A darabbéli Berta pedig Marieluise. Érdekes, hogy eddig Brechtet olvasgattunk, most pedig belelátunk, hogy egy külső ember, akinek valószínűleg érzelmei voltak iránta, hogy látta Brechtet. Különösen izgalmas Zsótér miatt is, akinek Brecht a mindene. Furcsa érzés, hogy ebben a történetben nekem kell megérteni Brechtet.”

Hevesi László – 1995 Berettyóújfalu

(Bibirich, Vadász)

A debreceni Ady Endre Gimnázium drámatagozatára járt, Kurely Lászlóval és Hajdu Péterrel (aki a párhuzamos évfolyam zenés színész hallgatója) egy osztályba. A felvételi előtti utolsó pillanatokban döntötte el, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem színész szakára jelentkezik. Felvették.
“Nagyon sok minden szerettem volna lenni. Építész, kertészmérnök, botanikus, kiskoromban állatkert tulajdonos, pásztor. A leginkább pásztor. Azt gondoltam, szép dolog, ha egész nap a szabadban lehetsz és állatokkal foglalkozol. De a pásztorkodás egy magányos szakma, én pedig emberekkel szeretnék dolgozni, méghozzá minél intimebben, minél közelebbről, minél aprólékosabban. A színház erre egy kiváló hely.”

Az itteni életről:
„Bárándról jöttem és állandó harcot folytatok magamban vidék és város között. Mostanra lett egy ilyen és egy olyan énem. Ők küzdenek egymással, mert mindkettő jól érzi magát ott, ahol van, de a másik helyen mindkettő rosszul érzi magát.

A hagyományokról: 
„Van otthon egy Hagyomány Műhelyünk, ahol elsajátítjuk a régi mesterségeket, és megéljük a hagyományainkat. Itt tanultam meg nemezelni, faragni, hímezni, fonni, a fazekas mesterség alapjait, a népművészet motívumvilágát. Néptáncoltam, citerázok.”

Az egyetemről: 
„A gimnáziumban meséltek arról, milyen lesz itt. Megérkezünk és teljesen más volt. Nehéz volt megismerni és megszokni az egyetem és az egyetemi oktatás szokásait. Voltak hullámvölgyek, amikor azt éreztem, nem erre vágytam annak idején, többet, mást akartam, aztán rájöttem, hogy nagyon sok lehetőségünk van, amivel egyáltalán nem élünk. Azért jöttem ide, hogy tanuljak, és ezt igyekszem minél komolyabban venni. A legfontosabb tapasztalom az volt a tavalyi év második félévében, hogy a művészet nem egy misztikus, természetfeletti, hanem egy nagyon is gyakorlatias és emberi dolog. Tudni kell, mit miért teszek, fel kell építeni a karaktert, meg kell találni a mondatok és cselekedetek igazságát. Ez nagyon is alapos és precíz munkát valamint kellő türelmet követel.”

A színészetről: 
„A legjobban a humor felől szeretem megközelíteni a dolgokat. Pontos vagyok, és jól érzem a ritmust, ami a humornál elengedhetetlen. Tavaly, a második félévben az Élnek, mint a disznókat csináltuk. Ott ezt a fajta erényemet sikerült kamatoztatnom.”

A szerepről: 
„Bálint igyekezett úgy kiosztani a szerepeket a fiúk között, hogy mindenkinek legyen egy civil és egy pionír karaktere. A pionírom, a Vadász kétszer tűnik fel a darabban, mint szöveges szereplő, de mint pionír szinte mindig színen van. Az egyik jelenetemben a Vadász próbálja becserkészni Almát, akit minden pionír megpróbál felszedni. A másik jelenetemben próbálunk semmissé tenni, elsumákolni egy halálos balesetet. A másik figura Bibirich, az úszóegyesület tagja. Elég nevetséges ez az egyesület kifejezés, mert csak hárman vagyunk benne, később négyen. A háború után vagyunk, nincs semmi, az úszóegyesület pedig azért küzd, hogy legyen egy stégje a Duna parton. Bibirich a legforradalmibb közülük, amíg maguk között vannak, de a rendőri ellenőrzés alkalmával behúzza fülét-farkát. Végül megépül a stég, nem egészen legális úton.”

A jövőről: 
„Nem feltétlenül csak a színház érdekel, hanem minden más művészeti ág: a zene, a tánc, a képzőművészet. De nagyon foglalkoztat mindennek az elmélete és a művészettörténet is. Főleg az, amikor ezek találkoznak. Szívesen vennék részt összművészeti produkciókban színészként és alkotóként egyaránt. Akár egy csapatot összehozva, közösen létrehozni valamit. Szeretnék minél több emberrel dolgozni, és minél változatosabb munkákban részt venni.”

 

Koller Krisztián – 1993 Sopron

(Őrmester; Fényképész)

Hirtelen ötlettől vezérelve, a gimnázium utolsó évében döntötte el, hogy a Színművészetire jelentkezik. Első próbálkozásra nem vették fel, ekkor egy OKJ-s színészképzésen tanult. A második próbálkozás sikeres volt, Zsótér Sándor osztályának tagja lett.

Az egyetemről:
„Sokk volt. De nem negatív értelemben. Az ember hall dolgokat arról, hogy itt milyen kemény munka folyik hétfőtől vasárnapig, reggeltől késő estig, de belülről átélni teljesen más. Nehéz. Új emberek, új közösség, kollégium. Bele kell szokni. Nekem egy év kellett hozzá. Az első félévben nem is nagyon tudtam feloldódni, nem nagyon mertem megmutatni magam. Ez úgy jött le, hogy én nem dolgozom. Aztán a második félévben volt egy elég komoly betegségem, otthon voltam majdnem két hónapot. Ott döntöttem el, hogy ezt így nem lehet tovább csinálni és akkor ott valami változott.”

A legjobb és legrosszabb pillanatokról:
„Minden félév végén van egy egyéni értékelés. Az első félév végén azt mondták a tanáraim, hogy nagyon össze kell kapnom magam, különben búcsút intünk egymásnak. Az volt a legrosszabb. Amikor visszatértem a betegségből, kaptunk egy jelenetet Szalay Bencével, Brecht Don Juanjából. Az volt talán az első dolog, amit nagyon jó volt próbálni, csinálni. Jó találkozás volt Bencével. Pörögtünk, jöttek az ötletek sorra. Nagyon jó volt. Már abszolút nem félek.”

A színészetről:
„Nem tudnék elképzelni semmi mást, amit tudnék csinálni. Próbálok kutatni, utánajárni színésztechnikáknak. Sokszor azt érzem, hazudok. Kívülről lehet, azt mondják, hogy jó, amit csinálok, de belülről nem vagyok elégedett. Keresem a színészet igazságát. Tavaly tartott egy kurzust nekünk Vincent D’ Onofrio, ott betekintést nyertünk egy amerikai színészmódszerbe, amit Method Actingnek neveznek. Ekkor kezdtem el beleásni magam mélyebben a különféle technikák tanulmányozásába. Próbálok kutatni, közelebb jutni.”

A szerepéről:
Az egyik az Őrmester, aki a bosszúk csatájából végül rosszul jön ki, a másik a Fényképész, aki csak a végén bukkan fel. Negatív karakterek állnak hozzám közel és általában ilyeneket is osztanak rám. Az egyik vizsgában a III. Richárdból kellett jelenetet csinálnom. Azt a szerepet például eljátszanám egyszer.

A próbáról:
„Dolgoztam már Bálinttal az Élektrában. Zsótér Sándor megtanította, hogyan kell gondolkodni egy szerepről, mindig mindent szóról szóra kielemeztünk. Most rajtunk a sor, hogy ezt hasznosítsuk. Bálint sokat segít, ugyanakkor szabad kezet is kapunk, sok mindent nekünk kell kitalálni, megtalálni.”

 Konfár Erik – 1996 Kecskemét

(Unertl, Pionír 2)

A Kecskeméti Katona József Gimnáziumban Orbán Edit tanárnő színjátszó csoportjában játszott. Azt tervezte, hogy az érettségi után Londonba megy dolgozni, a bátyja után. Édesanyja kérésére azonban a felvételi lapon, más elképzelése nem lévén, a Színház- és Filmművészeti Egyetemet jelölte be.  Felvették.
„Édesapámnak három álma volt. Vagy fodrász, vagy tanár, vagy színész akart lenni. Végül gyógypedagógus lett. Most az ő álmát valósítom meg. Amikor legutóbb hétvégén otthon voltam, azt kérdezte: – na, milyen érzés színésznek lenni? – Nem vagyok még színész, de eddig izgalmas! – feleltem.”

Az egyetemről:
„Mozgalmas volt az első néhány hónap és az volt a jó, hogy minden teljesen új volt. A rossz és a jó is, ezért nem volt vészes a kudarc sem, mert úgy lehetett megélni, hogy abból is lehet tanulni. A második év viszont nagyon nehéz volt. Akkor már óhatatlanul ott van az ember gyomrában, hogy megint nem sikerült, megint nem sikerült. Elsőben például volt egy nagyon szeretett jelenetem Koroknai Sanyival a Galilei életéből. Ott azt éreztem, hogy van bennem átütő erő, és jó csinálni. Második évben ilyen nem igazán volt.”

A jelenről: 
„Nekem a környezet nagyon sokat számít. Nem igazán barátkoztam meg Budapesttel. Nyom össze. Kevés a zöld terület. És a kollégium is nagyon zárt volt. Nem tudtam sehova se menni. Vége volt éjfélkor egy órának vagy próbának, felmentem a szobámba és bárki jött be, biztos, hogy a színházról volt szó. Nekem ez sok volt. Ezért idén kiköltöztem a kollégiumból, most a barátnőmmel lakom, és csodálatos érzés valakihez haza menni.”

A szabadidőről: 
„Nagyon szeretek főzni. Ha nem vettek volna fel szakácsnak álltam volna. Nagyon szeretem a színházat is, meg beszélgetni is róla, de jó kikapcsolni valami mással. Bár sok mozgásóránk van, hiányzik a sport: a labdajátékok, a foci. Sokáig kosaraztam gyerekkoromban. Ha adódik lehetőség, egyből ugrok rá.”

A szerepéről: 
„Egy veterán tolószékes katonát játszom, akinek a felesége meghalt, van egy fia, valamint egy  cselédlánya, Berta, a darab főszereplője. A szerep bonyolult, ráadásul nem egyszerű használni a tolószéket. A szünetekben azt gyakoroltam, hogy tudok vele közlekedni.”

A jövőről:
„Egy jó csapatban szeretnék dolgozni. Mondjuk egy olyan társulattal, amelyik utazik itthon és külföldön is. Az alkotóközösség a legfontosabb nekem. Egy félmosoly, egy nézés, egy kis szikra és a társad máris tudja, mit gondolsz, mit érzel.”

Koroknai Sándor – 1994 Debrecen

(Fábián, Pionír 1.)

 A debreceni Dienes László Gimnázium két tanítási nyelvű osztályba járt. Tagja volt egy színjátszó csoportnak és sokat járt a debreceni színházba. Az  érettségi után egy éven keresztül egy multinacionális végnél dolgozott, ahol angol és német tudását kamatoztathatta. Majd jelentkezett a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ahová elsőre felvételt nyert.
„Dédnagyapám gazdálkodó volt, de igen jól zenélt. Lagzikban játszott a zenekarával. Az volt a beceneve a faluban, hogy Dudás Rőt. Nagyanyám mesélte, hogy hallás után le tudta kottázni a dallamot.”

Az itteni életről:
„Húsz évig kertes házban laktam, most hárman egy kollégiumi szobában. Megtanultam becsülni azokat értékeket, amik itt nincsenek, de otthon vannak. Például a teret és a csöndet.”

Az elmúlt két év legjobb pillanatairól: 
„ Mesterségórákon voltak olyan pillanatok mikor úgy éreztem valamit meg tudok mutatni magamból. A legjobb vizsgám Konfár Erikkel az első év második félévében volt, Brecht Galilei élete című anyagából.”

A színészetről: 
„Talán a legfontosabb, hogy a színész szenvedélyes érdeklődéssel figyelje szerepét, és empatikus legyen az általa megformált karakterrel.”

A szerepéről: 
„Fábiánnak a darab szinte valamennyi szereplőjével egyértelmű és jól játszható viszonya van. Ott az apjával való konfliktusa, Bertába szerelmes, Almával veszíti el a szüzességét, Korl Lettnerre irigy, két pionír által életveszélybe kerül. Így egy kiváló szerep és remek feladat.”

A jövőről:
„Az a legfontosabb, hogy dolgozzak. Értékesek anyagokkal, és olyan emberekkel, akikkel közös nyelvet beszélünk és megértjük egymást. Felmerült már bennem, hogy megéri-e ezt csinálni, de alapvetően azt gondolom, helyemen vagyok és jó döntést hoztam, amikor ide jelentkeztem.”

Kurely László – 1994 Debrecen

(Münsterer, Rendőr)

 Vers és prózamondó versenyekre járt már általános iskolás korában. Hatodikos volt, amikor édesanyja egy hirdetést látott a Hajdú-Bihari Naplóban, melyben gyerekszereplőket kerestek a Csokonai Színház Légy jó mindhalálig előadásához. Bekerült, az öccsével együtt. Egy évvel később szerepet kaptak a Pál utcai fiúkban. Innen egyenes út vezetett számára az Ady Endre Gimnázium drámatagozatos osztályába, majd a Színház- és Filmművészeti Egyetemre.
„A Légy jó mindhaláligban Trill Zsolt játszotta Török Jánost. Nagy idol volt és lett, mert a színészet játékos oldalát láttam rajta keresztül. Jó érzés volt vele együtt lenni a színpadon. Azt akartam csinálni, amit ő.  Akkor fogalmam sem volt, hogy ez munka. Azóta arra is rájöttem, hogy ugyanazt nem lehet és nem is szabad. Egy színész legyen egyedi.”

A tétekről: 
„Nem tudtam, hogy színész akarok-e lenni, csak az volt bennem hogy azt a játékot szeretném folytatni, amibe belekóstoltam. Gyermeki játszás volt, tét nélkül, és talán ettől volt olyan felszabadító. Ezért is volt nagyon nagy váltás, amikor bekerültem ide, mert itt elkezdett tétje lenni a dolgoknak, amit hirtelen nehéz volt felfogni. Itt már nincs mese. Választ az ember egy szakmát, és akkor azt csinálni kell. Mint az esztergálás vagy a kőművesség. Meg kell tanulni az alapokat. Az a nehéz, hogy nem homokból épít az ember, hanem önmagából.”

Azt tanultuk:
„… hogy ne elégedjünk meg az első megoldással, és soha ne a könnyebb utat válasszuk. „Nem egydolláros szakma!” Az embert mutassuk; a sebeit, az örömeit. A hibáit, de ugyanakkor meg is kell védeni. Az a jó tanítvány, aki a legtöbbet megtanulja a mesterétől. Erre vágyom most. Tanulni. Zsótértól, Börcsöktől, a tanárainktól. Azt érzem, emberileg is nagyon sokat adtak. Odafigyelnek, hogy ne csak színészeket képezzenek, hanem embereket is neveljenek.”

A nehéz időszakokról: 
„Különösen nehéz volt a tavalyi év vége, a folyamatos sikertelenség. Kell valami, ami ezen túllendíti az embert. Ez általában a színház iránti alázat, vagy a szerelem, az odaadás. Ha tudatosabb az ember, akkor tisztában van azzal, hogy vannak ilyen időszakok, hullámvölgyek és kezelni tudja. Úgy jöttem, ide, hogy megváltom a világot, aztán az elmúlt két év alatt önmagamat sem tudtam volna megváltani. Most megint azt érzem, van értelme és tudom is, mit akarok csinálni. Újra visszatért belém az a játékkedv, amit valahol elvesztettem, és ami nélkül nem lehet.

A jövőről:
„Jó lenne olyan előadásokat csinálni, amikről úgy megy ki a néző, hogy történt vele valami. Átadni gondolatokat, érzéseket. Megmutatni magam, megformálni egy szerepet. Erre akarok törekedni.

A szerepéről:
„Az egyik szerepem a főrendőr, aki átkutatja az úszókat. Egyetlen, nagyon hálás, szerethető jelenet, mert tudja, hogy tudják, hogy ő tudja, de közben megegyeznek fű alatt, mert nem ér annyit az igazság. A másik, Münsterer, a pionír, akire nyomás nehezedik, de amint tudja, továbbadja. Bálint ezt a „körbejáró” nyomást hangsúlyozta nekünk. Katonák vagyunk, egy csapat, mindenféle konfliktussal. Egy harcos nevelde, ahol visz a közös erő.”

Nagy Katica – 1995 Budapest

(Berta)

 Kislány korában űrhajós akart lenni, időnként tanár, de leginkább színésznő. Rendszeresem járt versmondó versenyekre. A gimnázium utolsó két évében átjelentkezett a Vörösmarty Gimnáziumba, drámatagozatra. Itt eljátszhatta élete első főszerepét A vágóhidak Szent Johannájában. A darabbeli monológgal vették fel a Színház- és Filmművészeti Egyetemre.
„Négy éves voltam, amikor a szüleim megkérdezték, mi szeretnék lenni. Azt feleltem, hogy színésznő, majd megkérdeztem: az mi? Anyu elmagyarázta, én pedig azt feleltem: az jó lesz.”

A gátlásokról:
„Sokáig nagyon gátlásos voltam. Az egyetemen sikerült sokat levetkőznöm, de nem mondom, hogy már nincsenek gátlásaim. Sokat küszködtem azzal, hogy merjem megmutatni magam. Aztán második év második félévében kaptam két nagyon jó szerepet és áttört ez a gát. Van olyan, hogy állok előadás előtt és azt érzem: na, ez most süvíteni fog. Mert érzem, hogy tele vagyok energiával, és nem érdekel, ki mit fog gondolni vagy mondani, csak azt az örömöt érzem, hogy ott vagyok a színpadon.”

Az egyetemről: 
„Ez nem csak egy mesterségbeli, hanem egy emberi iskola is. Szorosan össze vagy zárva tíz másik emberrel, akiket nem te választasz ki. Aztán szép fokozatosan teljesen megismered őket, miközben magaddal is ismerkedsz. Bár nálam ez inkább később jött. Előbb a többiekkel szerettem foglalkozni, csak utána jöttem én.”

A színészetről:
„Az a csodálatos, hogy szinte a végletekig el lehet menni. Büntetlenül szerethetsz, ölhetsz, gyűlölhetsz, akár még ölhetsz is. És mellette ott az emberi feltámadás része. Kényszerű kapcsolatba kerülsz önmagaddal. Ezt nem úszhatod meg.  Ez elsőre nagyon rémisztő, elkerülhetetlenül mélyre zuhansz, de utána jön a feltámadás. Kérdés, hogy ki bírja ki és ki nem. Ez a legfantasztikusabb dolog az életemben, még akkor is, ha borzalmas órákat, napokat, heteket okozott. De most valahogy gazdagabbnak érzem magam.”

A próbáról: 
„Nekem nagyon világos, amit és ahogy Szilágyi Bálint mond és instruál. Zsótérban is az volt a jó, hogy ha pszichológiailag szerettem volna megérteni a szerepet, ő el tudta magyarázni, hogy mit, miért csinál a karakter, miért az történik, ami. Bálint ugyanilyen.”

A szerepéről: 
„Bertát játszom, egy tizenhét éves ártatlan, tiszta lányt, aki rácsodálkozik mindenre, akit még nem ért rossz. Korábban teljesen elutasítottam magamban ezt a szerepkört. Nem hittem el, hogy egy ilyen feladatot meg tudok csinálni. Most már hiszem, hogy képes vagyok rá. Az előző félévben egy nagyon más típusú nőt kellett megformálnom az Élnek mint a disznókban. Kicsit olyan, mint az Alma. Azt nagyon szerettem, és már az első pillanatban meg tudtam fogni. Bertával nehezebben ismerkedtem meg. Az elején kicsit sajnáltam is, hogy nem Almát kaptam. De megértettem, milyen sokat lehet tanulni egy olyan szerepen, ami nem egy az egyben te vagy. Lilivel azt beszéltük, hogy kicsit olyan, mintha ellenszereposztás lenne.”

A jövőről:
„Sok új dolgot szeretnék kipróbálni, rengeteget akarok tanulni, hogy minél többet tudjak. Az ember személyisége folyamatosan változik, így önmagáról mindig tud újat tanulni. Nem beszélve arról, hogy ezt a szakmát soha sem lehet eléggé megtanulni. Szívesen utaznék mindenhova, ahol tanulni lehet. Annyi ország van a világon és mindenhol picit más a színház. Engem minden érdekel.”

 

Szalay Bence – 1992. Budapest

(Rosskopf, Ratz)

Tagja volt a gimnáziumi színjátszó szakkörnek, sokat járt színházba, különösen azután, hogy édesapja a válást követően színésznőt választott párjául. Rendszeresen mentek Szolnokra, a premierekre és egyéb eseményekre. Itt került közelebb a színház világához. A felvételire Debreczeni Csaba készítette fel. Első próbálkozása a Színház- és Filmművészeti Egyetemre kudarcot vallott, Kaposvárra azonban bejutott. Mégsem tudta elkezdeni az iskolát, mert nem sikerült az érettségije. A következő évben letette az érettségit, újra jelentkezett az SZFE-re, és Zsótér Sándor és Börcsök Enikő felvette az osztályába. Antal Nimród őt választotta készülő filmjének, a Viszkisnek főszerepére. Az egész nyarat végigdolgozta. Nemrég tért vissza az osztálytársak közé.

Film kontra színház: 
„A film teljesen más, mint a színház. Attól, hogy a filmben Nimród szerint érvényes tudok lenni és jól tudok megszólalni, nem biztos, hogy a színpadon is megállom a helyem. A színházi nézőtér tízedik sorban ülő embernek nem tudom azt megmutatni, amit a filmvásznon, óriási kivetítőn lát belőlem. A színházi és a filmes technika alapvetően különbözik. Nem kérdés, mindkettőt meg kell tanulni.”

A visszatérésről:
„Azt hiszem, zökkenőmentesen ment a visszatérés az egyetemre. Nem viselkednek velem máshogy sem az osztálytársaim, sem a tanárok, és én sem velük. Újra együtt dolgozunk, egymással kell foglalkozni. Nincs idő azon agyalni, mi történik majd, ha kijön a film és mondjuk sikere lesz, vagy épp az ellenkezője. Akkor kialakul rólam ennek alapján egy vélemény? És mit szólnak majd azok az emberek, akiket szeretek, és akikkel együtt dolgozom, ha meglátják? De ezzel szerencsére még nem kell foglalkozni. Egyébként pedig már nagyon hiányzott a színpad. Rettentően élvezem, hogy lehet sok, lehet nagy, amit csinálok. Erre egy filmben nincs lehetőség.

A színészetről: 
„Nagy mázli kell ehhez a szakmához, rengeteg energia és akarás. Az önmegismerés egy életen át tartó folyamat, hiszen az ember állandóan változik. Tanultunk ének- és beszédtechnikát, elméletet, sok mindent, de ami feltétlenül kell a színházhoz, az a mérhetetlen energia. Akármennyire megalkotok egy karaktert – mondjuk Ambrus Attilát –, nézhetek ki úgy, mint ő, utánozhatom a gesztusait, ha nem teszek mögé craftot, tök mindegy, mit csinálok.”

A szerepéről: 
„Az egyik szerepem Rosskopf, a másik Ratz, egy úszó. Ratz poénos, viccesebb szerep, a Rosskopf egy megkeseredett, megbénított, agresszív, ugyanakkor nagyszívű ember férfi. Sokat bántják, ezért ő is bánt másokat. Így éli ki magát. Szerintem alkoholista és kissé idegbeteg is. Bálint berakott sok helyre, de egy nagy jelenetem van. Passzol rám. Persze tudtuk azt is, hogy a forgatások miatt nem lehetek ott minden próbán, ezért is kaptam ezt a kisebb, ám nagyon ütős szerepet.”