„Dolgozzunk gyomorból!” – Szabó Réka a Himnuszról, örökölt történetekről és a jelen kérdéseiről

A magyar kultúra napja Kölcsey Himnuszához kötődik – milyen személyes élmény jut eszébe erről?

Elsődlegesen nem a szakmám, az irodalom vagy a költészet felől kötődöm hozzá, hanem a gyerekkoromból. Erdélyben az elemiben a román himnuszt kötelező módon meg kellett tanulnunk, a heti négy-öt román óra része volt, hogy időnként előkerült, elismételtük, hogy minél pontosabban rögzüljön. Megtanultuk a szövegét, majd énekelni is megtanultuk, bár nem értettük a nyelvet. Szóról szóra másoltuk a himnusz szövegét a szószedetbe, és külön megtanultuk minden szó magyar megfelelőjét. Az archaikus kifejezéseket nem tudtuk helyesen kiejteni, sokszor a hétköznapiakat sem, de énekeltük, ahogy tudtuk. A magyar himnuszt az egyház berkeiben tanultuk meg, és az állami intézményektől független magyar rendezvényeken hallottam és énekeltem. Az iskolában, hivatalos térben az én gyerekkoromban ennek nem igazán volt helye.

A családunkra és a tanárainkra maradt, hogy elmagyarázzák: hogyan lehetséges az, hogy két himnuszt kell tudnunk kívülről. És hogy valahogy válaszoljanak arra a gyerekkori zavarra is, hogy akkor most melyik a „miénk”, vagy melyik a fontosabb.

Később, a Szovjetunióból hadifogságból hazatért nagyapám történetein keresztül erősödött meg bennem az a tudat, hogy az, aki vagyok, nem pusztán nyelvi vagy kulturális állapot, hanem sajátos történelmi tapasztalat is – és ezzel együtt sajátos, örökölt traumák sora, jók és rosszak egyaránt.

A fiatal generáció számára mit jelenthet egy olyan szöveg, amely kollektív történelmi traumákról beszél?

Erre a kérdésre nem válaszolhatok helyettük; azt gondolom, erről őket érdemes megkérdezni, akár célzott interjúkban is. Amit tapasztalok velük kapcsolatosan, az a végtelen nagy vágy, hogy már az órák keretében őszintén tudjanak bármiről beszélgetni. Ami pedig számomra fontos – az alkotómunkában és a tanítás során egyaránt –, hogy amikor olyan témához nyúlunk, amely erősen a múlthoz kötődik, mindig megpróbáljuk megtalálni a személyes kapcsolódás lehetőségét az adott eseményhez. Erre valók az értelmezőpróbák, és erre jók a tanórák is, hogy miután elolvassuk többször az adott darabot, feltártuk a szellemtörténeti és történeti hátterét, elkezdjünk a saját tapasztalataink mentén közeledni hozzá. Olyan is van az órákon, hogy azt kérem, kizárólag személyes élményből indítsunk, és a munka első szakaszában nem engedem őket kutatni, szakirodalomhoz nyúlni. „Dolgozzunk gyomorból“ – ezt szoktam mondani. Ez nálam azt jelenti, hogy mindenkinek meg kell találnia a saját, legmélyebb érzelmi és tapasztalati kötődését ahhoz a témához, amelyet választott. Némelyikükkel mára eljutottunk odáig, hogy teljesen szétszednek egy-egy történelmi drámát, és az alakokra rárakódott mítoszokból kiindulva írnak rájuk mai történeteket. Sokat nevetünk közben, és sokat vitatkozunk. Azt gondolom, ez egy érvényes, őszinte útja a múlt feldolgozásának és a megértésnek.

Dramaturgként mit gondol, hogyan tud ma igazán érvényesen megszólalni a magyar színház és irodalom?

Ha nem görcsölünk rá önmagunkra. Éppen a MITEM (Madách Nemzetközi Színházi Találkozó) kapcsán fogalmaztam meg nemrég, hogy a származásomból fakadóan mennyire természetes számomra a nyelvi egymás mellett élés, a nemzetközi közeg, és hogy ez mennyi szakmai lehetőséget, mennyi gyönyörű találkozást hozott az életembe.

Az is természetessé vált számomra, hogy folyamatosan azon gondolkodom: mindaz, amit magyar színházi kultúrának és magyar drámairodalomnak nevezünk – és ahogyan azt színpadra állítjuk –, vajon mennyiben állja meg a helyét a nemzetközi szcénán. Mi az, amibe egy más nyelvű, más kulturális tapasztalatból érkező néző bele tud kapaszkodni? Ha a színház képes megteremteni a személyes, jobb esetben a lelki kapcsolódást a közönségével, akkor tulajdonképpen bármilyen távoli történetet el lehet mesélni, lesz kulcsa a megfejtéshez. Ezt számtalanszor megtapasztaltam nemzetközi színházi fesztiválokon otthon is, külföldön is. Ha pedig a saját földrajzi és kulturális terünkön belül maradunk, akkor azt gondolom: a magyar színház és irodalom nem nélkülözheti az önkritikát – de ugyanígy nem nélkülözheti azt sem, hogy bízzon a saját erényeiben, s merje a formanyelve jellegzetességeit vállalni.

Hol húzódik a határ a tisztelet és az újraértelmezés között az irodalmi művek színpadra állításában?

A két fogalom az én gondolkodásomban együtt jár. Ha egy klasszikus művet nem értelmezünk újra, elvesszük a lehetőségét annak, hogy a néző számára bebizonyítsa „örökérvényűségét“ . Sokan azt tartják alapelvnek, hogy egy mű szellemiségét nem csorbíthatjuk, nem írhatjuk fölül a lényegi állításait, mert ha ezt megtesszük, a színrevitel könnyen öncélúvá, szélsőséges esetben akár műrongálássá válhat. Ezt az érvet értem, és komolyan is veszem. Ma ugyanakkor egyre több olyan színpadi adaptáció születik, amely már a címében is jelzi: valamely szerző valamely műve nyomán készült. Én talán itt húznám meg a határt. És ezt a helyzetet kifejezetten szeretem. Mert így kivívjuk magunknak a lehetőséget, hogy nyílt vitába kezdjünk az általunk választott kor választott szerzőjével, anélkül, hogy ezt álcáznunk vagy tagadnunk kellene. Csodálatos élmény egy addig ismeretlen szerző szellemével találkozni. Ha kellő mélységig jutsz, egyszer csak az az érzésed támad, hogy ismered őt.

Gyakran halljuk, hogy „nem lehet megfogni” a fiatalokat a magaskultúrával. Ön szerint ez igaz, vagy csak rossz nyelven szólunk hozzájuk?

Már maga a „magaskultúra” kifejezés is olyan irányba tereli a gondolkodásunkat, mintha az irodalom, a művészetek – vagy egyáltalán bármi, amit kultúrának nevezünk – eleve egy elefántcsonttoronyban létezne, és nem lenne mindenki számára hozzáférhető. Szerintem nem ezen a nyelven kell a fiatalokhoz szólnunk. Ezekkel a fogalmakkal nem jutunk közelebb az ő gondolkodásukhoz, viszont a mi felelősségünk is, hogy megtaláljuk az eszközöket egy közös nyelv kialakításához. Ahogyan a kultúra is állandó újragondolásra, bizonyos értelemben dekonstrukcióra szorul, ugyanígy a generációknak is – jó értelemben – folyamatosan ostromolniuk kell egymást, hogy valóban közelebb kerülhessenek egymáshoz. Persze, ezt akarnunk is kell.

Mit tanácsolna a magyar kultúra napján azoknak a fiatal alkotóknak, akik egyszerre szeretnének aktuálisak, személyesek és kulturálisan felelősek lenni?

Hogy olvassanak. Hogy rengeteget utazzanak. Hogy ne legyenek elutasítóak egymással szemben. Hogy élő beszélgetéseket folytassanak. Hogy hallják meg egymást. Hogy nézzék egymás színházát. Hogy reflektáljanak és építkezzenek.

Fotó: Bereczky Sándor