Microsoft Office 365 Hallgatói Neptun Oktatói Neptun

Haikuk a léleknek és a szemnek

Jeles András 1984-es 24 haiku című előadása után ismét ezzel a műfajjal foglalkozott a negyedéves Zsámbéki-Zsótér osztállyal az Ódry padlásán.


 

A haiku első ránézésre egy nagyon egyszerű és könnyű verstípusnak tűnik, azonban több szigorú szabály is kötődik megalkotásukhoz. Mai formájuk kialakulását a híres haikuköltő Matsuo Bashō munkásságához köthető. A haikuk mindig tizenhét (5-7-5) morásak és három sorból állnak. Kötelező elemük emellett egy adott évszakra utaló szó, egy természeti kép felmutatása, valamint a „csattanó”. Utóbbinál a harmadik sor az első kettőben kibontakozott képhez képest egy váratlan, meglepő motívumot hoz be a vers világába. A haikuk mindig igyekeznek felmutatni a természet és az emberi lét kapcsolatának teljességét, vagy ahogyan Jeles András fogalmazott: „[a] haikuban mindig felvillan egy világmindenség, felvillan és soha vissza nem tér: mint emlék kísérti a befogadót.

Ez a mondat lényegében le is írja az előadást. Tizenkilenc darab haiku hangzik el a színpadon – többségében Bashō és Yosa Buson, illetve egy darab Fukuda Chiyo tollából –, s a nézők tizenkilenc különböző asszociatív képben tapasztalhatják meg a világmindenség szikráit. A feladat nem könnyű, hiszen a haikuk mindig az egyes képek, jelenetek után hangoznak el, így a befogadónak gyorsan kell átélnie a megvilágosodás pillanatát, nehogy lemaradjon a következő eseménysorról.

 

haikuk
(Fotó:Vadócz Péter)

Röpködnek a jobbnál jobb, hol humoros, hol tragikus, hol groteszk jelenetek. A képzelet és a szabad asszociáció semminek nem szab gátat. Mindenki fel tud villantani egy izgalmas alakot, szereplőt, s még egy olyan jelenet is szerepel az előadásban, mely az egész osztályt megmozgatja. Látható itt a gyászba beleragadt özvegy a temetőben, a díva a színházi öltözőjében, kinek gyönyörű haja csomókban hullik fésülködés közben. Tanúi lehetünk erőszaknak, nehezen induló születésnapi zsúrnak, egy bokszoló lecsúszásának, vérre menő teniszmeccsnek, s még egy játék baba könyörtelen „egrecíroztatásának” is.

Az előadás éppúgy megterhelő a nézőknek, mint a színészeknek. Nagyon fontos a jó ritmus tartása, amely még néha csúszkál picit, hiszen a haikuk mindig mintegy csattanóként érkeznek az egyes jelenetekre, megadva (vagy épp teljesen „eldobva”) a kulcsot a megértéshez. A lelki „cirógatás” és mini megvilágosodások mellett nem elhanyagolható az előadás vizuális hatásmechanizmusa sem. Művészien megkomponált képeknek lehetünk tanúi, melyekben jól megférnek egymás mellett az opera és a könnyűzene dallamai is. Egyértelmű utalás látható az egyik jelenetben a Téli utazásra, de van itt kis Star Wars és kafkai abszurd is. Különösen kiemelendő az előadás nyitó és záró képe, melyek keretbe foglalják az egész alkotást. Elsőként Verdi zenéje „árad” a nézőkre, s közben a háttérben láthatjuk kivetítve például az Arnolfini házaspárt, vagy Federico da Montefeltro és Battista Sforza portréját, majd az előtérben tanúi lehetünk a híres Bergman film, a Suttogások és sikolyok egy jelenetének. Zárásként nem vetített, hanem egy japán nő lassan öltözködő árnyképét láthatjuk, halk japán zenével, miközben az előtérben egy férfi haldoklik.

Az előadás már az első percétől fogva egyértelművé teszi, hogy ez egy Jeles András-féle látásmódot és gondolkodást közvetítő produkció lesz, melyet a színésznövendékeknek sikerült átszűrniük magukon és közvetíteni a nézők felé, akiknek a Kelet-ázsiai műfaj ugyanolyan kihívást jelent, mint a játszóknak – de:

Csak lassan, szépen;
gondosan mászd meg, csiga,
a Fuji hegyét.

(Kobayashi Issa, ford.: Tandori Dezső)

 

Forrás