Microsoft Office 365 Hallgatói Neptun Oktatói Neptun

Kárpáti Péter Erasmus beszámolója

Szeptember 10 és december 8-a között Párizsban voltam, Erasmus ösztöndíjjal. Szakmai gyakorlatomat a Cartoucherie-ban töltöttem.


A Cartoucherie egy teljesen egyedülálló komplexum, amelyet Ariane Mnouchkine hozott létre társulatával (Theatre du Soleil) a hatvanas évek végén. A lőszergyár épületei most négy társulatnak (Theatre du Soleil, Theatre de la Tempete, Theatre de l’Aquarium, Theatre de l’Épeé de Bois, Theatre de Chaudron), Carolyn Carlson táncstúdiójának, egy színész stúdiónak (L’association de Recherche des Traditions de l’Acteur),egy lovardának és egy óvodának ad helyet.

Szakmai ösztöndíjamat egy fiatal rendező lány, Lucile Cocito mellett kezdtem, aki Shakespeare Viharját készítette a Theatre du Soleil színpadán.

 

Szeretném minél érzékletesebben visszaadni, hogyan zajlik a Cartoucherie-ban az élet, ezért a kinti naplómból közlök részleteket:

 

Lucile, a rendező, reggel bevitt a konyhába, a kezembe nyomott vagy tíz poharat, egy óriási termoszt, kérte, mossam el, főzzek kávét, aztán vigyem a salle-ba.

Aki itt van, az főz, szerel, épít, mosogat, rendez, játszik. Közben arra is jut idő, hogy üdvözöljék egymást, váltsanak néhány mondatot. Úgy látom, örömmel dolgoznak. Nem tudom, kik voltak ott a műhelyben, a két fiatal lány, valami díszletelemet készítettek, órákon keresztül. Aztán kiderült, hogy színészek. Két másik lány a konyhában dolgozott. Olyan magától értetődőn takarítottuk el az ebédünk maradványait, mintha mindig is együtt dolgoztunk volna. Gondolom, ők is színészek.

 

A salle. Mihez tudnám hasonlítani? Egy gyárépület, ami színházként funkcionál. Csepeli művek… Széltében, hosszában, belmagasságában legalábbis. A falak szürkére mázolva. Mint kiderül, a Soleil aktuális előadásához igazítva, ami egy kevéssé ismert Verne-regény film-színházi adaptációja, helyszíne pedig a filmstúdió, valamikor a húszas években. A darab nemsokára turnéra indul Brazíliába. a díszletek már hónapokkal ezelőtt elindultak. Három hónapig lesznek kint. Három városban fognak játszani. Városonként 60-szor. Minden nap. Az előadás öt óra. Míg kint vannak, kiadják a színpadot. Lucile, aki egyébként tíz éve dolgozik a Cartoucherie-ban, és hat éve Mnouchkine első asszisztense, most lehetőséget kapott, hogy saját, belga társulatával dolgozhasson a színpadon. A Vihart próbálják. Épp Miranda és Ferdinand egyik jelenetét. Az első benyomásom: a két fiatal színész fátyolosan sóhajtozik, kacag, cuppanós csókokat vált, felvisít… Hogy fogom ezt megszeretni?

Próba után Lucile kéri, söpörjem és mossam fel a színpadot, aztán porszívózzam fel a kulissza mögötti színpadot. Három órája porszívózok egy R2D2 nevű gigantikus, kuka-szerű porszívón, mikor Lucile megjegyzi, szerdán jön Ariane, és megint teleszórják a színpadot konfettivel. Tehát Ariane forgat, az előadásuk filmfelvételét, amiben konfettivel havaznak. Valami kiülhetett a pofámra, mert Lucile annyit mondott, hogy ott lehetek, ha akarok.

Ebéd után díszletet bontottam, dobozoltam, falakat cipeltünk, tettünk kiskocsira, elhúztuk a raktárig, sorba állítottuk őket. A Mnouchkine-előadás egyik díszletét, egy kis kórházi szobát, bútorokkal, könyvekkel, képekkel, fotókkal, levelekkel, számtalan kis tárggyal. Egy kisfiú kórházi szobáját. Nem voltak kis falak…

Egyet már megtanultam: itt nincs „nem”. Talán mondhatnám azt, hogy mennem kell. De azt, hogy nem emelem, nem viszem oda, olyan nincs. Munkások vagyunk. Végiggondoljuk, hogyan és megcsináljuk.

A színész. Bejön, mondja a szöveget, abban a lágéban, ahogy megtanulta a Conservatoire-ban, s ami leginkább a technikára épül, s arra, hogy éljen a szöveg, létezzen a szöveg, zene a szöveg. Nyakán megfeszülnek az erek, fejét előre tolja, rátolja magát a partnerre, szigorúan a szemébe mered, és üvölt. Prospero üvölt, Miranda üvölt, Caliban üvölt, mindenki üvölt. Lucile játssza Prosperót. (Prospera) Szuperereje van. Láthatatlan szupergolyókkal fenyíti Calibant. Miranda, vékony hangú leány, riadtan szaladgál a két”férfi” közt, azt se tudva, kin segítsen, végül a földhöz csapott Calibanhoz búj, s mint bátyuskáját ölelgeti. Aztán összeszidja, Prospero mondatait használva: megtanítottalak beszélni stb… Mikor tanította meg beszélni? Dolgozom rajta, hogy meggyőzzön.

A darabban Caliban nyafog: Prospero csak kényszerít, büntet. Prospero kontrázik: azóta büntetlek, mióta meg akartad erőszakolni a gyerekem. Erre Caliban röhög: legalább tele lenne a sziget sok pici Calibannal. No, ezt sírva zokogja itt Caliban. Lehet, hogy erről is meg tudna győzni. Főleg, ha nem öblögetne meg toporzékolna.

Az osztálytársaimmal két hetet töltöttünk Párizsban. Brecht Baal-jának egy-egy jelenetét csináltuk a Conservatoire színészhallgatóival. Már akkor elutasítottuk ezt a „franciás” játékstílust, a deklamálásnak ható szövegmondást.

A színészek, akiket nézek, technikailag rendkívül jól képzettek. Tudják, mire képes a testük, a hangjuk. Képesek bebeszélni ezt a hatalmas teret. Bátran próbálnak. Technikai képzettségük kétségbevonhatatlan. Amire Pesten mi lényegesnek tartunk, azt itt mintha másodlagos volna. A mondatok okával, miértjével kevéssé foglalkoznak. Sokat beszél a rendező a szenvedélyről, arról az állapotról, amiben forrnak ezek a szereplők. De ezek nem látható, kézzelfogható instrukciók. A színész tanult vagy ösztönös reakcióiba kapaszkodik. Érzéseket, lelkiállapotokat ábrázol, illusztrál. Esetleg kisülhet belőle valami igazi dolog, de az nagyon nehezen tudatosítható, reprodukálható. 

Egyszerűen nem tudom megszeretni az előadást. Fontos ilyet is nézni, de ezért vagyok itt? Csak két nap telt el. Ja, nem forgat Mnouchkine.

Reggel Ferdinánd-Yannick táncát próbáltuk. Mintha Kovács Ádámot összegyúrták volna Ötvös Andrissal, adtak volna hozzá egy kis hasat, óriási, nagy combokat. Yannick jó választás. Egyelőre megtagadja „rútságait”. Szép fátyolosan pergeti a szavakat. A mozdulatok egyelőre meghaladják fizikai képességeit. Shaula, a koreográfus idomítja: „Csípőből! Mellkasból!” Miért játszik daliát? Miért nem a testéből indulnak ki?

Az ebéd zöldséges pizza volt, fűszerekkel, rizzsel, cacikivel, répával, zöldsalátával. Úgy tudnak itt ebédet csinálni, ha sokat eszel, akkor is folytatni tudod a munkát.

Ebéd után nekiláttam a délutáni teendőknek: porszívózni, felmosni, szétszedni a színpadot, platóra rakni, megcsinálni a színészek öltözőjét, felsikálni az odaragadt konfettit. Négy körül megjelent Jelena, egy vagabond. Vasziljev novemberi workshopjára érkezett, addig bekéredzkedett ide. Sikáltunk, vihogtunk. Észre se vettem, hogy órák óta franciául beszélek. Szereztem egy barátot.

Helene, aki Mirandát játssza, az épület előtt üldögélt. Mondta, nagyon lefárad abba, hogy a partnere dirigál neki. Nincs elég idő. Nem érti, mi történik. Abszurd, ami történik. A jelmezekkel is komplikáció van. Egyébként, hasznos nekem, hogy itt ülök?

Dolgozik itt egy fiatal afgán társulat. Ma sikerült szóba elegyedni az egyik fiúval. Egy saját darabot csinálnak. A téma Afganisztán. Saját élményekből. Kérdeztem, bemehetek-e próbára. A rendezővel beszéljek, de miért ne.

Florentin, korombeli srác. Az atelier-ben dolgozik valami díszlet elemen. Kérdeztem, kinek csinálja? A kambodzsai csoportnak, a Shianuk-hoz. Hétvégén érkeznek. A Shianuk a Theatre du Soleil egyik korai darabja, a kambodzsai vérengzésekről.

Tehát, amíg Lucilenél ülök, az egyik épületben afgánok, a másikban kambodzsaiak próbálnak. Ha már Mnouchkine-t megúsztam, hülye lennék kihagyni.

Megtudtam, miért Prospera. Ez egy negyvenéves ember, tele erővel, élettel. Aki fel akar rázni. Aki Vihart teremt, hogy történjen már valami. Ez egy provokáció. Azt is kiderítettem, miért a Vihart választották. Előtte az Éjjeli menedékhelyet csinálták. Ott olyan tragikus dolgokkal foglalkoztak, hogy valami egészen mást akartak most. Valami fantasztikusat. Egy sci-fi-t. Az elején a vihar egy intergalaktikus kavarodás lesz. Ki lesz vetítve. Aztán egy bolygóra fog közelíteni a kép. Wáo!

Délután az atelier-ben dolgoztunk. Kereteket építettünk, amikre majd tükröket támasztunk. Az öltözőben lesz a helyük. Fúrtunk, fűrészeltünk csiszoltunk, vihogtunk.

Az öltözőben, a tükrök fölé, egy lámpasort kellett felkötnöm. Átmentem a raktárba, magamhoz vettem a lámpasort. Visszamentem, elkezdtem szétbontani: összegubancolódott. Felemeltem: három körte kiesett, széttörött. Bedugtam a villásdugót: felszikráztak a körték, néhány szétpukkant. Próbáltam visszatekerni: három körte a földön landolt, összetört. Vállamra vettem, visszamentem a raktárba, felakasztottam, de a pót-sorok elé pakoltam. (Pont azokat kellett volna magamhoz vennem.) Akkor leemeltem: egy körte a földön landolt. Nyakamba vettem, a körték a tarkómra tapadtak, féltem, összetörnek. Sikerült visszajutni az öltözőbe. Kihajtottam, két körte kihullott. Jelena felröhögött. ,,Filmet kéne forgatni rólad!” ,,Sátáfákáp! Csak be akarom fejezni, aztán elhúzni!” Akkor elkezdtem figyelni. Sikerült felkötni. Jött Lucile: rossz, ahogy kötöttük, nincsenek a tükrök fölött, az oszlopokon belül kellett volna, feljebb. Végig kell gondolni, mielőtt nekiugrunk. Holnap csináljuk meg.

Kezdem úgy látni a Cartouchriet, hogy kedves, alázatos emberek a kedves, alázatos diktátor alatt söpörnek a nap huszonnégy órájában. És kedves, alázatos, jól táplált vendég afgán csapat játssza a saját, sanyarú életét, meg a gonosz, szakállas tálibokat, egy Mnouchkine-os előadásban. Meg jön a kedves, alázatos kambodzsai csoport, hogy bemutassák a Mnouchkine régi, kambodzsai előadását. És próbál Lucile, Mnouchkine asszisztense a színpadon, aki tudja, hova futnak a kábelek, hova kerül a lámpa, hova kell kötni a takarást, hova kell állítani a projektort, hogyan kell elektromos-fűrészelni, hogyan kell papírmasé maszkot készíteni, csak épp a Viharról nem gondol semmit. De lehet, hogy csak az én lábam alatt nincs talaj. De mégis, kezdek cinikussá válni, mikor jön egy újabb zarándok, aki tátott szájjal belép a szentélybe.

Bemutattuk az előadást. Minden előadáson ott kell lennem, én kezelem a videót. Hogy ne unjam magam, jegyzetelek. Próbálom látni, mitől nem működik. Azt is, mi működik, vagy működhetne. Könnyebb látni a hibát, könnyebb is megfogalmazni. Ez egy olyan előadás, amire a tanáraim azt mondanák, hogy általános, illusztratív, naiv. A külsőségeken: a sci-fi-világon, a Star Trek-jelmezeken, a hangeffektusokon, a Tarzan-szerű zenén kívül nem sok minden segíti a színészeket. És most se látom, miért Lucile, miért Yannick, miért Joren, miért Pierre-Marie… Mert szép? Mert kislányos? Mert őszül a haja? Lucile úgy játssza Prosperot, ahogy a gyerek elképzeli, hogy játszik a színész: bebodorítja a haját, hosszú kosztümöt húz, szépen tartja magát, magas hangon, szép, mívesen artikulálva beszél, szélesen gesztikulál. A gyerek érdekes. Lucile is egy érdekes valaki. Ám a jelmez csak jelmez, a bodor haj idegen tőle, a széles, vagy párhuzamos gesztikuláció kínos, a magas, míves francia beszéd sem az ő hangja. A bemutatón történt valami: a technika befuccsolt, a színészek nem ott jöttek be, vagy ki, és ő, aki a technikán kívül másba nem kapaszkodik, feladta, lezuttyant az Arile-t szimbolizáló kristály-hangszer tövébe és elkezdett vitatkozni a saját hangján Ariellel (aki egy hang, és szépen szaval). Egy másik előadást láttam. Mindennek, a kristálynak, a bodor hajnak, a jelmeznek, az idióta zenének, mindennek értelme lett, minden Lucile-t segítette, az ő vitáját, világát, célját, személyét. Életre kelt a szöveg.

Három napja történt egy váratlan fordulat. Előadás után a Mirandát játszó Helene-be botlottam. Kérdezte, milyen volt ma este. Erőt vettem magamon. Kínosan figyeltem rá, hogy ne bántsam az előadást. Azt mondtam, ne játsszon naivát. Ez egy intelligens, érzékeny lány. Olyan dolgok történnek most vele, amiket nem ismert eddig magában. Esetleg álmában élt át hasonlót. Nem érti, mi történik a testével, miért csorog a könnye, mikor Ferdinanddal van. Ezeket mondja Miranda is. Azt is mondtam, ne rohanjon, figyeljen, próbálja kifogalmazni magából, ami történik vele, és ne szavaljon. Másnap eljött Miranda Jelenete, nagyon figyelt befelé. Jól volt látni. Az előadás hasznára vált. Belelkesült. Azóta, előadás után elmerek mondani egy-két dolgot a színészeknek. Néhányuk ki meri próbálni. Nyomasztó volt látni, ahogy kezd ambíciótlanná válni az előadás. Most elkezdtem hasznosnak érezni magam.

A bemutató után az afgán társulat Oidipusz-előadásának próbáit néztem. A társulat Mnouchkine kezdeményezésére jött létre, egy kabuli workshop eredményeként. A Theatre du Soleil azóta pártfogásába vette a társulatot, és minden évben lehetőséget biztosít számukra, hogy a Cartoucherie-ban dolgozzanak. Előadásaikat a Soleil egy-egy színészének irányításával, vagy vendégrendezőkkel készítik.

Szophoklész Oidipuszát előbb Hölderlin, majd Heiner Müller is átdolgozta. A csapat a Müller-féle változatot készítette, Matthias Langhoff rendezésében. Az előadást dari nyelven játszották.

Nagy élmény volt látni, ahogy egy idős nyugat-európai rendező, egy fiatal afgán csapatba próbálja beleplántálni ezt őrült Müller-szöveget. Végeredményben egy autentikus afgán előadás született. A darab megfelelő ürügy ahhoz, hogy a színészek arról a világról meséljenek, amiből érkeznek, és ahová, a bemutató után vissza kell térniük. Az előadás láthatóvá teszi azokat a problémákat, traumákat, érzéseket, amiket cipelnek magukkal, és amiktől itt, Párizsban se tudnak megszabadulni. Visszafogott, mégis megrázóan szép előadás született. Ezeken fiataloknak a tekintetén keresztül, kíméletlenül őszintén tudott megszólalni a darab.

Az a gondolkodásmód, ami elsősorban a gondolatok közvetítésére, és nem a színészi technikára épül, közel áll hozzám. Azonosulni tudtam azzal a törekvéssel, hogy a színészek magukból fogalmazzanak, a szerep és a darab segítségével magukról meséljenek, és arról a világról, amiben élnek.