Microsoft Office 365 Hallgatói Neptun Oktatói Neptun

“Kik azok a fizikaisok?” – interjú Hegymegi Mátéval

"Egymásból fogalmazzuk meg azt, amit szeretnénk…" - mondja Hegymegi Máté, az első színházrendező - fizikai színházi koreográfus szak frissen végzett hallgatója a Színház.hu sorozatában.


Mi volt számodra a legfontosabb pillanat az elmúlt 5 évben?

 

Fontos pillanat volt az, amikor felolvasták a nevemet a felvételt nyertek listájáról. És az is, amikor kimondták a nevemet, hogy átvehetem a diplomámat. A kettő között annyi fontos és meghatározó dolog történt, hogy nagyon nehéz egyetlen pillanatot a többi elé helyezni.

 

Már gyerekszínészként is közöd volt a színházhoz. Hogyan kezdődött?

 

1999-ben, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban Máté Gábor A Viszontlátás trilógiáját rendezte, amibe gyerekszereplőt keresett. Bekerültem. Ez volt az első színházi élményem. Aztán 2009-ig ott dolgoztam a tánckar tagjaként, amíg fel nem vettek az egyetemre.

 

hegymegimate2

 

Azok közül, amikkel foglalkoztál, mik voltak a meghatározó mozgásirányok?

 

Foglalkoztam fizikai színházzal az egyetem előtt is, táncosként. De koreográfusként még nem. Sokat tanultamLadányi Andreától, akivel a nyíregyházi időszakban több alkalommal dolgozhattam. A másik fontos műfaj a break volt, ami előadóként a mai napig alakítja a dinamikámat, a mozgáskészletemet.

 

Ti vagytok az első fizikai koreográfus osztály. Milyen nehézségekkel járt az, hogy egy még nem bejáratott képzésben vesztek részt?

 

Senki nem tudta közülünk, hogy miből fog állni a képzés pontosan. Milyen arányban lesz rendező-, koreográfus- és színészképzés. Ez közben alakult, amikor már jobban kiderült, hogy milyenek vagyunk, mi érdekel minket, és mit érzünk fontosnak, hasznosnak. Néha nem teljesen tudtuk, hogy mi felé megyünk, de ezt most, utólag már nem érzem akkora problémának. Aki akarta, az megtalálta a saját irányát.

 

Horváth Csaba a harmadik-negyedik év végén megkérdezett minket arról, hogy kik azok az emberek, akikkel szeretnénk dolgozni, akiket szeretnénk, hogy tanítsanak. Akinek a személyét illetően egyetértett velünk, azt el is hívta hozzánk. Velünk együtt alakult az irány, ami nagyon jó volt.

 

Sokféle színházi nyelvvel és formával ismerkedhettünk meg. De emellett hagytak teret arra is, hogy megtaláljuk a sajátunkat. Ha valakit nem érdekelt a rendezés, és csak játszani akart, akkor is meg kellett tapasztalnia, hogy milyen kívül lenni, és fordítva. Eközben rájöttem, hogy én mindegyiket csinálni akarom. A rendezést, a színészetet, a mozgást és a koreografálást is. Ez a négy dolog segíti egymást, nem kell őket elválasztani egymástól, megfér egy emberben.

 

 

Felmerült, hogy az osztállyal társulatként folytassátok tovább?

 

Felmerült, de nem lesz belőlünk társulat. Nyilván azért sem, mert nagyon különbözőek vagyunk, és más dolgokat akarunk csinálni. De az biztos, hogy fogunk még együtt dolgozni. A Toldi és az új bemutatónk, A mi utcánk Tar Sándor novelláiból – mindkettő Horváth Csaba rendezése – megy tovább. Nem fogunk véglegesen elszakadni egymástól.

 

Célotok, hogy a mozgás és a verbalitás ugyanolyan hangsúlyos legyen?

 

Igen. Az már a rendező döntése, hogy melyik irányba billenjen el az adott előadás. De az a cél, hogy a kettő teljesen egyenértékű kifejezőeszköz legyen. Az egyértelmű, hogy egymás mellett egyenrangúan állhatnak, de az, hogy egyenrangúan kifejezzenek, egy fontos törekvés.

 

hegymegimate1

 

Ha alkotsz, önmagad kifejezése a fontosabb, vagy az, hogy valamit közölj a világról, a társadalomról?

Szétválaszthatóak ezek?

 

Nyilván ott van egyfajta exhibicionizmus, ami miatt az ember azt mondja, hogy most egy bizonyos témáról akar beszélni, mert az már nagyon régen megfogalmazódott benne, és annak a kifejezéséhez keres formát, darabot. Vagy talál egy olyan darabot, amiről azt érzi, hogy ez most fontos, ezt most meg kell csinálnia. Vagy talál egy olyan színészt. A Küszöb rendezésem az Ódry Színpadon (Vaszilij Szigarjev Gyurma című darabja alapján) az egyik osztálytársam, Horkay Barnabás miatt jött létre. Azt éreztem, hogy neki meg kell ezt a szerepet csinálnia, ráadásul a téma is közel állt hozzánk.

 

Jelenleg Moliére Amphitryonján dolgozol. Mesélnél róla? Miért ez az Amphitryon?

 

Dunaújvárosban mutattuk be szeptember 27-én. A szöveget Szálinger Balázzsal fordíttattuk újra, és írtuk át.

Régi vágyam volt, hogy ezzel az anyaggal dolgozhassak. Amikor meghívtak Dunaújvárosba rendezni, egy klasszikust akartam csinálni, amiben a humor és a tragédia is jelen van. Az Amphitryon volt az, aminek a témája most is foglalkoztat.

 

A leginkább az érdekel ebben a történetben, hogy milyen az, amikor egy külső személy belép másik két ember életébe, és a saját vágyaival, saját önös érdekeivel képes tönkretenni azok életét, miközben semmilyen következménnyel sem kell számolnia. Bármit megtehet. Ezt a darabot Plautus és Kleist mellett Molière is megírta.

 

Dramaturgiailag hozzám a Molière szöveg áll közel. Az egyetlen problémám az volt a darabbal, hogy a néző végig a szereplők előtt jár, és pontosan tudja, hogy mi fog történni. Ez Molière korában jól működhetett, ma már kevésbé. Ezért úgy döntöttem, hogy a két főszereplő párt, Amphitryont és Jupitert, illetve Sosiast és Merkúrt egy-egy színész játssza, az előbbit Nagy Zsolt, utóbbit pedig Kiss Attila. Ez egy komoly kihívás, többek közt azért, mert ezek a párok találkoznak a darab során. Abba a helyzetbe akarom hozni a nézőt, amiben a szereplők is vannak: hogy sokszor ne tudják eldönteni, hogy a két karakter közül, amelyeket egy színész játszik, ki áll előttük.

 

amphi

 

Mik a további terveid?

 

A Katonában koreografálok két előadásban, a Marat/Sade-ban és a Cukor Kreml című előadásban, amit Kovács D. Dani rendez. Kaptam egy lehetőséget, hogy rendezhetek a Szkénében egy előadást, aminek az elő bemutatója az évad végén lesz. Székesfehérváron dolgozom majd színészként Horváth Csabával. És több előadásban dolgozunk együtt a Szputyikban Kovács D. Danival.

 

A Színművészetin most két osztállyal is dolgozom, mozgásórákat tartok nekik, és figyelem azt, hogyan dolgoznak, hogyan alkalmazzák prózai vizsgáikban is a mozgást. Ezt idén kezdtem el, és nagyon izgalmas velük lenni, figyelni őket. Szeretnék velük sok időt tölteni.

 

Néhány év múlva pedig szeretnék társulatot alapítani.

 

Hogyan látod a fizikai színház helyzetét és jövőjét Magyarországon?

 

Az őn. fizikai színház főként a független színházban van jelen, de azt látom, hogy egyre inkább teret nyer a kőszínházban is. Itthon is egyre többen használják azt a fajta absztrakt mozgást és testhasználatot – akár tánc nélkül is -, ahol a testtel való kifejezésnek más jelentése is van. Az előadásokban törekszünk a sűrítésre, és ez a formanyelv képes rá, hogy a ki nem mondott szavakat is láthatóvá tegye. Szerintem a színház szülte az igényt arra, hogy legyen egy ilyen osztály. Szélesedik a kör, egyre több helyre hívnak minket, ami azt jelenti, hogy van igény ránk. Tudjuk, hogy nagyon nehéz helyzetben vannak a független színházak, ezért is fontos, hogy ez a színházi nyelv a kőszínházban is jelen legyen. Fontos, hogy azok, akik látják erre a lehetőséget, azok használják is, mert ez egy érvényes, sűrű, új és más kifejezési eszköz. A Toldi előadásunkban jól látszik, hogy egy olyan témát, amit mindannyian ismerünk, hogyan lehet megmutatni másképpen, mindenféle tárgyi eszköz nélkül. Csak azzal, hogy beszélünk, és a testünkkel jelenítünk meg mindent. Egyszóval a fizikai színháznak van jelene, a jövőjét, remélem, most építjük.

 

Kérdezett: Bodor Panna