Microsoft Office 365 Hallgatói Neptun Oktatói Neptun

“Kik azok a fizikaisok?” Interjú Táborosi Margarétával

"Ha elindul egy vibráció, egy rezgés, ha megteremtődik egy intuitív állapot, akkor bárhol lehet dolgozni" - véli Táborosi Margaréta, az első színházrendező - fizikai színházi koreográfus-rendező szak végzőse. Folytatódik a Színház.hu sorozata


"Ha elindul egy vibráció, egy rezgés, ha megteremtődik egy intuitív állapot, akkor bárhol lehet dolgozni" – véli Táborosi Margaréta, az első színházrendező – fizikai színházi koreográfus-rendező szak végzőse. Sorozatunk, melyben az osztály tagjaival ismerkedhetnek meg, folytatódik.

Taborosi Margareta 1Táborosi Margaréta

Emlékszel még arra, hogy milyen gondolatokkal jelentkeztél a koreográfus – fizikai színházrendező szakra? 

Táborosi Margaréta: Úgy rémlik, hogy már a szak leírása is tetszett, illetve az, hogy egyszerre képeznek rendezőt és koreográfust. Ebből arra következtettem, hogy a szak elvégzése után választhatunk, hogy a színpad melyik oldalán szeretnénk dolgozni… Én a deszkán szerettem volna kiteljesedni, de azóta hosszú utat jártam be, öt év elteltével ez másképp alakult. Kiderült számomra, hogy alkotóként többet tudok átadni a gondolataimból, érzéseimből, mint játszóként. Foglalkoztat, hogy lehet egy választott téma köré felépíteni egy színpadi világot, hogy lehet valamire színházi eszközökkel rákérdezni, hogy lehet valamit újragondolni, megszabadítani a rárakódott jelentéstartalmaktól. A „magányos” gondolatmenetek pedig jobban meg tudnak fogalmazódni a saját előadásaimban vagy koreográfiáimban, mint akkor, amikor valaki másnak a mondanivalóját tolmácsolom.

Ugyanakkor rendezőként korlátokat is kapsz egy-egy felkérés alkalmával…

Táborosi Margaréta: Ez igaz, hiszen egy színházi működésbe kell beilleszkednem, egy olyan intézménybe, amelynek repertoárja, költségvetése, határidői vannak, így komoly elvárás van a munkámmal szemben, és nincs mindig lehetőség arra, hogy merőben újító kísérleteket tegyek. De hajt a kíváncsiság, szeretnék új utakat, új formákat találni, vagy legalább keresni. Tehát amíg lehet, amíg engedik, addig arra fogok törekedni, hogy ne csak a hagyományos próbamódszerben és ne csak sablonokban gondolkodjak, hogy megőrizzem a nyitottságom. Szerencsére eddig engedtek önállóan dolgozni és az új kollégákkal is mindig sikerült megtalálni a hangot. Egy-egy munka alkalmával erős kölcsönhatásba kerülnek az alkotók, de mivel mindannyian ugyanazt az érzelmi skálát tudjuk bejárni, nem nehéz megérteni egymást, megmutatni, átadni a gondolatainkat.

Az osztálytársaiddal mennyiben hatottatok egymásra, a közösség mennyit alakított rajtad?

Táborosi Margaréta: Nagyon különböző emberekből állt az osztályunk, sokszor ütközött a véleményünk, és a súrlódások által csiszoltuk egymást. Senkit nem hagyott hidegen, hogy a másik másként látja a világot, az egymásról való gondolkodás mindannyiunkat megmozgatott. Ma már ismerjük egymást, tudjuk, hogy ki milyen határokat lépett át. Ehhez képest tudunk beszélgetni egy-egy szerepről, darabról, koreográfiáról. Ha tehetem, akkor most is megnézem a többiek külsős munkáit…

Előfordult már a munkáid során, hogy a színészek másként tekintettek rád, mást vártak tőled, azért, mert koreográfus, illetve fizikai színházi rendező vagy?

Táborosi Margaréta: Eddig főleg fiatalokkal dolgoztam, vagy egyetemista színész hallgatókkal, ők abszolút nyitottnak bizonyultak irányomban. Most kezdtem dolgozni olyanokkal, akik már régóta a pályán vannak, és bennük is ugyanazt a nyitottságot látom. Azt hiszem, mindenkit izgat az ismeretlen, tehát a színészek szeretik, ha valaki másképp gondolkodik bennük, vagy másképp vezeti őket, mint azok, akikkel korábban találkozott. Én mindig abból indulok ki, hogy egy jelenlét, egy állapot, vagy annak a fizikai megnyilvánulása néha többet jelent, mint a kimondott szó. Aki ezt a gondolatot szívesen teszi magáévá a közös munka során, aki hinni kezd a saját jelenlétének, testének, gesztusainak súlyában, azzal könnyebb dolgom van. Mindig ügyelek arra, hogy ne rakjak többet a színész vállára, mint amennyit elbír, hogy ne kérjek tőle lehetetlent. De arra is próbálom rávezetni, hogy mennyit tud a testünk! Általában elhanyagoljuk, pedig rengeteg mindenre képes és folyamatosan közöl… Szeretem az emberi testet, szeretem, hogy formálhatóvá tud válni, hogy a monológokban és párbeszédekben elmondott történetet is ki tudja fejezni, hogy már egy testtarás is árulkodik egy emberről. 

Országhatáron kívül és belül is dolgozol…

Táborosi Margaréta: Nagy kérdés számomra, hogy ide vagy oda, vagy mindenhová tartozom-e. Egy biztos: az emberekben felvetődő kérdések mindenhol azonosak, és azok, akik hasonló érzékenységgel rendelkeznek, megtalálhatják egymást, bármilyen nyelven is beszéljenek, bárhonnan is érkezzenek. Ha elindul egy vibráció, egy rezgés, ha megteremtődik egy intuitív állapot, akkor bárhol lehet dolgozni. 

Az Átrium Film – Színház meghívta a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban bemutatott Az ember komédiájacímű rendezésed a Kortárs Drámafesztiválra. Hogy született meg ez a darab Sziveri János verseiből?

Táborosi Margaréta: Sziveri János költő munkája, emberi története, magatartása inspirált. Kihívás volt az ő verseit színpadra vinni, vagy azokból ihletet merítve képeket, koreográfiákat készíteni. Kíváncsi voltam, mit tudunk egymásból kihozni vagy egymásnak adni a szabadkaiakkal, illetve milyen akadályokat állítunk egymás elé. A próbafolyamat során partnerekként tudtunk együttműködni, én pedig rájöttem arra, hogy tudnom kell továbblépni, feloldani magamban a sérelmeket, csalódásokat, tanulni belőlük. Sziveri művei is erre hívják fel a figyelmet és arra, hogy az önmagunkkal való elszámolást nem lehet megúszni.

Sziverit sokan ismerhetik Szabadkán, de itt Budapesten kevésbé…

Táborosi Margaréta: Az, aki ismeri Sziveri János munkásságát és életét másként érti az előadást, mint az, aki nem ismeri. De a szándékunk az volt, hogy kíváncsiságot ébresszünk, miközben bemutatjuk egy életút állomásait. Azt szerettük volna, hogy minden néző előtt megjelenjen egy emberi történet. Szerintem ezt sikerült elérni. Az, hogy ki milyen rétegeit érti vagy értékeli ennek a produkciónak, már ízlés kérdése is. Az a fajta költői színházi nyelv, amelyet a darabban használunk, nagy nyitottságot kíván a befogadótól.

Milyen jövőt látsz most magad előtt? 

Táborosi Margaréta: Erre nehéz válaszolni, mert minden lépésről lépésre alakul. Csak abban vagyok teljesen biztos, hogy mit szeretnék. Szeretnék minél több helyen dolgozni: különböző országokban, városokban, hogy még több inspiráció és hatás érjen. Azt hiszem a független szféra nyitottabb az olyan „kérdésfelvetőkre”,  mint én, viszont azt sem tartom kizártnak, hogy kőszínházba visz majd az utam. Semmitől nem zárkóznék el, mert mindkét struktúrában találhat az ember olyan kollégákat akik ugyanúgy megpróbálják a szívüket, az agyukat és az ösztöneiket mozgósítani egy közös célért, mint én. A lényeg, hogy alkalmassá váljunk arra, hogy kihozzuk egymásból a legjobbat, aztán már csak a felszabadult játékot kell összehangolni. 

Kérdezett: Doma Petra és Vadócz Péter.

Szerkesztette: Színház.hu

Forrás: Színház.hu