Microsoft Office 365 Hallgatói Neptun Oktatói Neptun

“Nem szoktam karaktert játszani” – Fehér László interjú

Nem könnyű kincsekre bukkanni a mai világban, de ezúttal jó helyen és jó időben voltunk, mikor ellátogattunk a Nemzeti Színházba, a negyedikes színműsök „Kabaré” feldolgozására. Egy ilyen igényes és komoly előadásnál három perc után lebomlik a színészekről a cukormáz, és ők ott maradnak egyedül a tehetségükkel. Ezek után már csak az a kérdés, hogy ki tudja olyan jól „felöltöztetni” magát a saját tudásával, hogy azzal meggyőzze a nézőket. Kétség sem fér hozzá, Fehér Lászlónak ez maradéktalanul sikerült. Vele beszélgettem a pályájáról, színházról és a színészmesterség apró titkairól.


Kérlek, mesélj arról, hogyan kezdtél el érdeklődni a színház iránt.
Kárpátalján születtem, édesapám a Beregszászi Színháznál volt fővilágosító. Ő volt az, aki három éves koromban bevitt engem a színházba és rábízott a színészekre. Nagyjából ezzel kezdődött minden. Később pedig Vidnyánszky Éva színi stúdiójába kezdtem el járni, ez volt az, ami megalapozta a jövőmet.

 

Egy intenzív előadás után mennyire nehéz kilépni a karakterből?
Nem volt még eddig ilyen problémám. Vannak olyan emberek, akik nagyon nehezen teszik le a dolgot, de úgy gondolom, hogy az embernek csak arra a pár percre, pár órára kell felvennie a szerepet. Próbafolyamatkor természetesen más, akkor érzem néha én is magamon. De kész előadás után már nincs szükségem arra, hogy hazavigyem a karaktert.

 

Mennyire volt hatással a jellemedre a színészet?
Mindenképpen hatással volt rám, sokkal nyitottabbá tett. Ez az egyetem (Színművészeti) nagyon jó dolog ebben a tekintetben, hogy nyitottabbá tesz a szakma iránt, a partnerek iránt, hogy ha kikerül az ember, akkor gyakorlatilag ne görcsöljön, hanem valamelyest tisztában legyen önmagával. Én nem vagyok az a nagyon nyílt ember, és ez segített lebontani önmagamban a falakat, amiket felállítottam, illetve felállítottak mások.

 

Amikor megkapsz egy karaktert, hogyan építed fel a szerepedet?
Igazság szerint nem szoktam karaktert játszani, csupán csak azt, ami jön. A „Kabaré”-ban például nagyon érdekes volt. Korábban úgy ismerkedtem meg a darabbal, hogy az egyetemen volt egy vizsgaelőadás a rendezőknek, ahol Molnár Piroska és Hollósi Frici bácsi játszotta a párt, Schultz-ot és Schneidert. És az valami fantasztikus volt, az összhang, a közös játék. Ezt követően nagy nehezen odamentem Frici bácsihoz, megkérdezni, hogy ez hogy működik, hogyan sikerül ilyen jól. Azt felelte, hogy „figyelj, ezen nem játszok semmit, ez így volt.” Én is efelé próbálok indulni, hogy ne kelljen szerepet játszani. Mindenkiben megvan az, ami az adott szerephez szükséges, csak valakiben mélyebben, jobban le kell ásni, és ehhez persze szükségesek lehetnek külön vagy pluszmunkák, de nekem annyira nem volt ilyen. Karakterjegyeket lehet játszani, de ha nincs mögötte semmi más, akkor az nem állja meg a helyét a színpadon.

 

Kabaré

 

Milyen volt a Kabarén dolgozni?
Nagyon érdekes volt, mivel Alföldi tanár úrral mi most dolgoztunk először, és mi nagyon más stílushoz szoktunk rendező tekintetében. Zsámbéki és Zsótér tanár úr is másképpen dolgozik, de Alföldi mindkettejüktől teljesen különbözik. Ő elejétől a végéig lerendelkezte, hogy mi a feladat. Onnantól kezdve megvoltak a határok, amiken belül viszont azt csinálhattunk, amit akartunk. Meg volt rajzolva a dolog, hogy mit csináljunk. Eleinte tartottam tőle, de a tanár úrnak volt egyszer egy olyan mondata, hogy „tessék, itt van a dolog váza, ezt nektek kell megtölteni”. Ez nem béklyó, hanem pontosan látod, honnan indulsz és hol a vége. Ide kell eljutnod, de azon belül azt csinálsz, amit akarsz. Biztonságot ad, hogy tudom, hová kell eljutnom. Így tulajdonképpen az út a fontos, nem a végcél. Abból a tapasztalatokból, impulzusokból táplálkozik az ember, amiket a színházban, élete során átél.

 

Véleményed szerint mik egy jó darab ismertetőjegyei?
Elsősorban talán, akármilyen darabról is beszélünk, kell, hogy legyen egy olyan csapat, akinek minden tagja akarja azt a dolgot csinálni és ezt nem azért teszi, mert muszáj. Hanem ahogy belép, minden idegszálával azon van, hogy a legjobbat hozza ki magából. Aztán persze, ha van egy külső szem, egy rendező, aki minden egyes alkalommal energiát ad, közvetít, az lendületet ad a színésznek. Rendkívül fontos a műszaki támasz is, hogy az ember alá dolgozzanak, támaszt nyújtsanak, legyen ez olyan háttér, mint a rendezőasszisztens, a kellékes, a világosító. Vannak emberek, akiknek nem az a vágya, hogy kiálljanak, hanem hogy támaszt, stabilitást nyújtsanak a színésznek. Ha valaki jól csinálja a dolgát, az néha elfelejti a körülötte levő világot, így ha aládolgozik valaki, akkor nem zökken ki a szerepéből, folyamatban tartja őt. Ezek nagyon fontos dolgok. Persze a színész és közönség kapcsolata is rendkívül fontos, a reakciók, a visszajelzés, hogy amit csinálok, azt jól csinálom, és ezt ők éreztetik velem.

Van olyan személy a színházi szakmában, akit a példaképednek tartasz?
Nem igazán, nem vagyok az a példaképkereső típus. De akitől sokat tanultam, az az osztályfőnököm, Zsótér Sándor. Rengeteget tanultam tőle, rendkívül fontos embernek tartom az eddigi pályafutásomban. Vidnyánszky Éváról nem is beszélve, aki az alapját adta mindennek. Sok mindenkire felnézek, aki színpadon játszik, de nincs példaképem.

 

Szerinted mi a színház elsődleges feladata a mai közönség felé?
Amikor az egészet elkezdtem, úgy gondoltam, hogy arra az időre, amikor fenn állok, van egy hatalom a kezemben, amikor taníthatok embereket. Megmutatni nekik azt, hogy így is lehet tanulni. Ez is egy tanítás feléjük, hogy te ezt nem éled át, de ha látsz egy emberi sorsot a színpadon, akkor rájössz, hogy mennyit tanulhatsz általa.

 

 

Akit érdekel a színészet és ezzel szeretne foglalkozni, annak mit tanácsolnál?
Én sem vagyok még színész és még jó ideig nem is leszek az, de szerintem a kitartás egy nagyon fontos dolog, és az, hogy ne felejtse el, hogy ki ő, honnan jött. Mert rengeteg változáson megy keresztül az ember, főleg úgy, hogy nem is veszi észre. Ha nincs tudatában a dolgoknak, akkor rosszul is elsülhet az egész. Nem vagyok egy extrovertált típus, és nem is ezt nevelték belém. Úgy éltem túl ezt az időszakot, hogy igyekeztem állandóan önmagam lenni, sokat támaszkodtam a barátaimra, családomra. Meg persze nyitott voltam az iránt, hogy amit csak lehet, megtanuljak. Az egyetemen felkészítik az embert arra, hogy fegyelmezett legyen, ne késsen próbáról, tartsa magát. Mindezt ingyen. Ha ezt valaki nem használja ki, vagy elhagyja magát a felvételi után, akkor annak nincs sok értelme. Tanácsként fontos lehet, hogy ha itt van, bekerült, akkor a kellő nyitottság meglegyen, a késztetés a tanulásra, mert csak önmagából tud majd építkezni, abból, amit átélt. Nem pedig abból, hogy idejárt. Hogy jó színész legyél, nem kell egyetemet végezz. Mert ha te jó vagy és megvan benned a szükséges tulajdonság, akkor az továbbvisz. A kitartásnak így is úgy is meglesz a végén a gyümölcse. Másrészt, az idő is rettenetesen fontos, be kell érnie a tapasztalatoknak. Nehéz 23 éves fejjel ilyesmit mondani, de a kitartás nagyon-nagyon fontos faktor.

 

Volt olyan karaktered, akit könnyebb volt eljátszani, mert közel állt a jellemedhez?
Akivel kapcsolatban sokat küzdöttem magammal, az Posa márki volt. Nagyon gyümölcsöző próbafolyamat volt, amit mi Zsótér tanár úrral végigküzdöttünk, illetve végigküzdött velem, hogy ne akarjak mást csinálni, mint amit kell. Főpróba hetén történik meg jobb esetben, hogy leesik az embernek valami. Felmegy a színpadra, elkezdi mondani a szövegét és hirtelen rádöbben, hogy minden klappol. És akkor az ember felteszi a kérdést, tényleg ilyen egyszerű volt? Igen és nem, mert ahhoz végig kellett küzdeni, próbálni ezt a három hónapot, hogy ez megtörténjen. De megérte, mert rengeteget tanultam. Nemcsak magamról, hanem az egész tematikájáról is, hogy hogyan nyúljak hozzá a dologhoz úgy, hogy ne kelljen elkezdenem mázolni.

 

Szívesen foglalkoznál filmekkel is?
Érdekel a film is, de eddig nem nagyon volt részem ilyesmiben. Egyszer voltam forgatáson, ami első tapasztalatnak kiváló volt. Volt is ilyen kurzusunk, ahol rengeteget tanultam. Máshogy kell játszani, fontos, hogy az ember milyen kivágásban játszik, mennyit kell játszania a kamerának. Jó dolognak tartom, mert teljesen más gyakorlat, mint maga a színház.

 

Ha lehet ilyet mondani, mitől jobb a színház?
Azt hiszem, filmnél az ember egy nap leforgat két jelenetet, és ezt megcsinálja tíz-tizenötször. Színpadon viszont minden este topon kell lenni, az embernek állandóan figyelnie kell arra, hogy amint belép, rögtön megtörténjen az átalakulás, koncentráljon a többiekre, játsszon új dolgokat, meglepje a másikat. Jó dolog a színházban, hogy akkor és ott történik meg az egész, abban a pillanatban.

Forrás