Microsoft Office 365 Hallgatói Neptun Oktatói Neptun

„Nincsenek általában jó és rossz emberek” – Interjú Zsótér Sándorral

A szegedi Régi Zsinagógában május 15-én mutatták be A gömbfejűek és a csúcsfejűek, avagy a gazdag a gazdaggal társul szívesen című Brecht-darabot a MASZK Tavaszi Kollekció keretein belül. Az előadást Zsótér Sándor készítette a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős bábszínész osztályával. A rendezővel ez alkalomból beszélgettünk.


 

Milyen érzés ismét Szegeden bemutatót tartani?

– Hát, felkavaró érzelmileg. Nagyon sok minden történt velem itt, elsősorban a szakmai életemben. Ebben a Zsinagógában dolgoztam, amikor ide kerültem. Király Levente köt ide, sok-sok munka, ami nekem akkor nagyon nagy szabadságot jelentett.

 

Mi volt a leginkább meghatározó a szegedi években?

– Levente és a vele való munkák. Az ország két nagy férfi színésze közül az egyiknek gondolom. Gyakorlatilag minden fontos munkámat vele csináltam itt, például Az ügynök halálát vagy a Falstaffot. Nagyon sokat kaptam tőle. Egész egyszerűen bizalmat fiatal, és tudatlan emberként, annyit, amennyit életem végéig nem tudok meghálálni, és csak támogatást és türelmet. A Zsinagógában pedig egy III. Richárd megkoronázása című darabot csináltunk. Kuna Károllyal (aki a másik kedves férfi színészem) meg az együttessel dolgoztunk rajta. Úgy emlékszem, háromszor, ha játszották itt, de az nekem nagyon fontos dolog volt a pályámon. Volt bukásom is itt, azt hiszem, meg Szegedhez kötődik az első operarendezésem (a Szentivánéji álom), ami hihetetlen volt. Biztos volt olyan, amikor nem tudtam megcsinálni valamit, vagy olyan színvonalon megcsinálni… De alapvetően nagyon sok olyan embert találtam, akivel szerettem és szívesen dolgoztam. Sajnálom, hogy ezek az évek már nem jönnek vissza.

 

A Színház- és Filmművészeti Egyetemen 1996 óta tanít. Mi fogta meg a tanításban?

– Szenvedélyes ember vagyok, át akarom adni azt, amiben én hiszek. Hazudnék, hogyha konkrét, pedagógiailag felépített tantervről beszélnék. Sajnos, ezért szégyellem is magam, és átkozom a szubjektivitásomat. A szubjektivitásom miatt viszont nagyon sok mindenre hajlandó vagyok, tehát jóval többre, szerintem. Ez vagy jó, vagy rossz. Amit összegyűjtöttem vagy megtanultam az életemben másoktól, magamtól, az nyílván egyfajta nézete a színháznak vagy a világnak. Ezt nagyon szeretném átadni azoknak az embereknek, akikkel dolgozom. Ennek két csatornája létezik. Most a második osztályom van, ez az egyik fajta dolog, mert öt évet együtt vagy emberekkel. A másik, hogy minden évben egy-egy osztálynak (ebben az évben két osztálynak is) csinálok vizsgamunkát. Ilyenkor sűrített időben (öt-hat hét alatt) akarod áttolni, amit képzelsz, vagy amit fontosnak tartasz emberségből, gondolkodásból.

 


Zsótér Sándor a Színikritikusok Díjának átadóünnepségén (2010). Fotó: Varró Anna

 

Ezekben a munkákban a tanár vagy a rendező kerekedik felül? Már ha külön lehet választani.

– Szerintem összemosódik, mert össze is kell rakni valamit nagyon rövid idő alatt. Én valószínűleg nagyon idegen is vagyok nekik. Passzírozásnak mondanám: át akarom nyomni ezt a dolgot. Hol én vagyok a prés, hol én vagyok a krumpli, hol átjön valami, hol megakad.

 

A mostani darabot a végzős bábszínészekkel valósította meg. Van-e különbség a velük való munkában – például az eszköztár tekintetében – a prózai színészekhez képest?

– Alázatosabbak, mert az egójuk nem tengett túl a főiskolai években. Nem érdekérvényesítésre vannak feltétlenül nevelve, mert maguk előtt egy más dolgot kell megeleveníteniük. Természetesen egy részük színész akar lenni, egy részük bábszínész, van, aki a kettő együtt. Én úgy képzelem, hogy aki bábbal foglalkozik, az magát háttérbe tolja, mert minden energiáját és koncentrációját annak a valaminek át kell adnia, amin keresztül játszik. Ez itt nem bábos előadás, lehet, hogy többet kellett volna foglalkoznom ezzel a részével is, de olyan nagyon nehéz a darab, amit hoztam nekik (A gömbfejűek és a csúcsfejűek, ezt még nem játszották Magyarországon), hogy erre már egész egyszerűen nem maradt energiám.

 


Bertolt Brecht: A gömbfejűek és a csúcsfejűek – SzFE, V. évf., színművész-bábszínész szak. Fotó: Révész Róbert

 

Eddigi pályáját végigkísérte Brecht. Mi az, ami ennyire vonzza a brechti művekben?

– Semmi nem úgy működik bennük, mint a világ összes színdarabjában. Talán a görögök meg Shakespeare még igen, szóval azok még különösek, persze Molière is különös, meg van egy csomó nagyon jó szerző. De Brecht teljesen száműzi az álmeghittséget, a szentimentalizmust, a ködös-koszos gondolkodást. Nagyon világosan rá akar mutatni olyan dolgokra, amiket általában az uralmon lévő emberek el szeretnének titkolni. Ez a darab egész egyszerűen arról szól, hogy szegény emberek vannak meg gazdagok, és minden más fajelmélet borzadály, csak eltereli az emberek figyelmét arról, hogy nagyon kevesen jól élnek, nagyon sokan pedig rosszul, akiknek tenni kell ez ellen valamit, mert nem maradhat így életük végéig.

 

Említette, hogy A gömbfejűek és a csúcsfejűek című darab Magyarországban most került színre először. Hogyan jutott ehhez a darabhoz?

– Régóta ismertem, csak képtelenség volt egy színházat rávenni arra, hogy bemutassa, mert nem várhat tőle sikert. Nincs benne rokonszenves ember. A legrokonszenvesebb egy prostituált, mert annak megvan a magához való esze meg élettapasztalata. A magyar nézők a nagyon röviden összefoglalható morális tapasztalatot szeretik a darabok végén: egy kis szerelmet, pici csalódást, valami általános részvétet és könnyen levonható tanulságot. Ebben nagyon egyszerű tanulságok vannak: ne tűrd, ha megaláznak. Itt a kisemberek is nagyon rémesek, szóval nem hajlandóak a szegény embert felruházni csupa pozitív és az ellenszenves urakat sem csupa negatív tulajdonsággal. Innen kezdve megáll általában a magyarországi nézők agya, hogy akkor ez most jó vagy rossz. Ezt komolyan mondom, és nem a nézők ellen, mert nekem is mindig újra és újra nagy felfedezés. Nekem lenne nagy feladat, hogy hogyan tudnám ezt (mármint amiben én hiszek meg a munkatársaim) egyszer úgy csinálni jól, hogy ettől ne megriadjanak, hanem azt mondják: de érdekes, hiszen én is ilyen is vagyok és olyan is, ahogy a feleségem, az apám is. Nincsenek általában jó emberek és általában rossz emberek.

 


Bertolt Brecht: A gömbfejűek és a csúcsfejűek – SzFE, V. évf., színművész-bábszínész szak. Fotó: Révész Róbert

 

Ezért is választotta ezt a darabot?

– Azért választottam, mert úgy gondoltam, hogy itt van rés, ahol esetleg meg lehet csinálni. Ezt a darabot nagyon kevésszer játszották. Nem hiszem, hogy a magyar köztudatba bele fog menni, mert embertelenül nehéz. Gondolkodni kell a színészeknek, amikor játsszák, és fel kell hívni a figyelmet. Biztos, hogy neki fogok futni még egyszer, hogy a megfelelő eszközöket megtaláljam hozzá: hogyan lehet a leghatékonyabban eljuttatni az emberekhez. Amíg lehet, ezt csinálom. Nem szoktak örülni ezeknek, de a fiatalokkal az ember még reménykedik. Nem függnek tőlem egzisztenciálisan, független a viszonyunk, tehát vagy csinálja, vagy nem. Egy munkahely már sokkal bonyolultabb és zavarosabb hely.

 

Végzősökről lévén szó: mit gondol, a mai színházi és politikai helyzetben érdemes az embernek színházi pályára adni a fejét?

– Akkor érdemes színházi szakmára adni a fejét, ha motor van benne és akar. Ez szerintem nem politikai helyzettől függ, hanem hogy van-e bennem kellő késztetés, alázat, szándék, munkabírás, állhatatosság. Nagyon sok mindenki gondolja magáról azt, hogy neki ezt kell csinálnia, ebben érzi magát boldogan, aztán kiderül, hogy mégsem. Senkit nem lehet eltántorítani attól, hogy ezt csinálja. Majd eltántorítja magát, ha nem akarja. Ez szenvedély vagy kutatás kérdése, hogy akarsz valamit közölni, vagy nem. Aztán azt már nagyon sokféle módon, modorban, ízléssel, szellemmel lehet. Nem mernék ítélkezni senki fölött, természetesen van egy csomó minden, ami nem tetszik. Valószínűleg meg kell tanulnom, így öregkoromban, hogy ez tetszik, ezt bírom csinálni, ezt kell jobban csinálnom, és nem kacsintgathatok másra, hogy az jó vagy rosszabb. Nekem így sikerül, ez vagyok én, ebben ne hazudjak.

Vagdalt Krisztina