Microsoft Office 365 Hallgatói Neptun Oktatói Neptun

Táncot járnak Avignonban – Herczog Noémi beszámolója

Ahogy arról korábban beszámoltunk, a Színház- és Filmművészeti Egyetem négy hallgatója is részt vesz idén a színházi élet egyik legrangosabb mustráján Avignonban. Ezúttal Herczog Noémi beszámolóját olvashatják.

Negyedik nap: Herczog Noémi: Táncot járnak Avignonban / Keersmaeker - Partita


 

Az Avignoni Pápai Palota tere, ahol Anne Theresa De Keersmaeker táncolt tegnap este, idén egy külön előadást is megihletett: a Trafóból nekünk szintén ismerős Jérôme Bel pár nappal ezelőtti rendezésének nemcsak tere, de témája is ez az emblematikus, ikonikus fesztiválhelyszín. Isabelle Huppert Sidney-ből Skype Genet-monológot rittyent az ódon falra. A hatvanhét fesztivál alatt ebből a térből fétis lett: utal az egész fesztiválra, kicsit több marketinges hozzáállással biztosan a kicsinyített mását is árulhatnák valamelyik bejáratnál. Noha egyik legfontosabb jellemzője éppen az, hogy: nagy. Innen a legtöbb színházba járónak van valamiféle emléke. Nekem mostanáig egy felvétel: Castellucci Infernója. Ahogy ő maga belép, és a három Dante-féle állat helyett három élő farkaskutya ront rá, kezdi el tépni, marcangolni. Aki pedig rendszeres Avignon-látogató, annak megvan a maga személyes Pápai Palota tapasztalata, és az, hogy mire érdemes onnan emlékezni. Jérôme Bel szimpatikusan rendhagyóan emlékezik: az ikonikus előadás-részletek mellé befér a bukás, a gyerekek emlékei, de még annak a véleménye is, aki sznob, drága és osztály-specifikus kiváltságnak tartja a fesztivált, és ha nem a színpadra hívják, soha be sem tette volna a lábát a Palotába. Mert Bel hasonló megoldást választ, mint a Trafóban is bemutatott Sérült színház esetében: félkörben leülteti – most sokféle korú, sokféle foglalkozású és nemű civiljeit – és megkéri, mondják el, mire emlékeznek ebből a térből leginkább. Egyes részleteket Skype-on, vagy élőben meg is ismételnek az emlékezők kedvéért. Egy fesztiválorvos például elmeséli, milyen jó foglalkozás is az övé, ingyen előadást nézhet és a legtöbbször nem is történik semmi, javasolja ezt a munkakört a szerinte konzervatív orvostársadalomnak. Szóval ez az orvos felelevenít egy estét, amikor egyszerre két ember lett rosszul, és ő bosszantó módon egy ájult nő élesztgetése miatt nem tudta rendesen nézni Huppertet. (Kicsit zavaró belegondolni, hogy fél szemmel azért nézte.) Most az ő kedvéért van tehát a Skype-monológ. Az orvost most már felismerjük, ott van egyébként Keersmaeker produkcióján is, de ezúttal nem lesz baleset, zavartalanul figyelhet. 

 

partita

Bel és Anne Teresa De Keersmaeker hasonlóképpen gondolkodott a Pápai Palota teréről. Mondjuk pont nem úgy, mint a már említett Castellucci. Mindketten tisztában vannak a tér adta nehézséggel: ami nagyon valamilyen, ami önmagában is erős, ott könnyű eltörpülni. Hasonló a nehézség, mint Keersmaeker mostani zeneválasztásában: a népszerű klasszikusok között játszott Bach d-moll partitára koreografálni merész vállalás. Castellucci anno bejátszotta a teret, a Palota falát például az előadás részévé tette. A Belnél meg is ismételt jelenetben egy parányi figura megmássza az oromzatot, kikapaszkodik a pokolból. Bel és Keersmaeker megközelítése ezzel szemben a minimalizmus. Annak a vállalása, hogy ezzel a térrel szemben az emberi méretek úgyis esélytelenek. Az üres tér, az egyszerűség, a szokásosnál, vagy viszonylag átlagos kidolgozottságú szcenográfiánál is sokkal kevesebb: lényegében a semmi. 

Keersmaeker esetében ez radikálisan így van. A terv az, hogy két táncos lesz, maga a koreográfus és Boris Charmatz. Na jó, meg egy hegedűművész, Amandine Beyer. Mostanáig már láttunk több nagyszabású, látványos produkciót, mi esélyük van ezzel az ikonikus helyszínnel szemben? Mitől nem fognak elveszni a térben?

Keersmaeker megszokott vendég ezen a színpadon. És tegyük hozzá: még Jérôme Bel produkciójában is idéztek tőle részletet. Charmatz és Keersmaeker együttműködése se most kezdődött, viszont pont itt, a Pápai Palotában. Ismerik tehát a teret. Adott egy népszerű klasszikus, amit Yehudi Menuhin a létező legszebb hegedűszólónak nevezett. Adott egy ikonikus tér, ahol ők már otthonosak. És adott három, az épülethez képest méretében parányi ember. De éppen ez a megnyerő otthonosság, a viszonyrendszereknek ez az egészségesen higgadt tudomásulvétele az alapja Keersmaeker Partitájának. Majdnem olyan, mintha próbát néznénk, persze egy minden részletében tudatosan kitalált, megtervezett, a megfelelő ponton rögtönzést „színlelő” próbát.

Keersmaeker nem erőből kel versenyre a térrel. Fordított megoldást alkalmaz: ha nehéz elképzelni hatásos antrét, akkor tekintsünk el tőle. A két táncos az előadás első egyharmadában be se jön. Amandine Beyer érkezik a lehető legnagyobb természetességgel, a sötét színpadra, nem csukja be maga mögött a kaput sem. Majd megáll a sötétben, alig kivehetően, és elkezdi játszani a Partita első tételét. Még tánc sincsen, még látvány sincsen, csak zene van. Hirtelen Bachnak humora lesz, bátor ez a valódi pofátlanság, hogy a tánc meg sem próbál a zenével és az épülettel versenyre kelni. De közben szól az abszolút zene. Valami, amire tulajdonképpen eretnekségnek tűnhet táncot koreografálni. És még az sem igaz, hogy nincsen tánc. A néző, aki csak most ült le ebben a hatalmas térben, ha először van itt, biztosan bepásztázza annak minden egyes részletét. Bach zenéje a nyitány, ami alatt az épület táncol. És a néző megtanulja: az épületet, a partitát. Mind az öt tételt. 

 

Aztán in medias res érkeznek a táncosok. Ruhájuk semmi különös, Charmatzon fehér ing, farmer, Keersmaeker egyszerű, fekete ruhája azért rafináltabb. Mindkettőn színes sportcipő. Mintha csak próbálnának, csak semmi patetikus kezdés: észrevétlenül kezdenek el táncolni, csak apró lépéseket. Mintha próbálgatnák, hogy jobb. Most zene sincsen. Bár még ott bong bennünk az emléke. Aztán megszólal a zene, és kiderül, hogy a pontos koreográfiát táncolták, zene nélkül. Harmadik körben összerakják a zenét és a mozgást, így jutnak el a zenére táncolásig az abszolút zenéből és a néma mozgásból.

Mozgásuk egyszerű, nekifutásból, lassításból, sétából áll. A néző benyomása az, hogy ez a tánc üde és könnyed és az alapokig megy vissza. „My walking is my dancing?” – kérdezi egyébként Keersmaeker, amikor a modern táncosokkal együtt azt a kérdést teszi fel, hol válik el egymástól tánc és hétköznapi mozdulat, van-e egyáltalán különbség?

Keersmaeker korábban részt vett egy amatőr kurzuson is, ahol Bach No. 2-es partitájára rögtönöztek. Figyelve a nem profi táncos mozgását – meséli egy interjúban –, az az érzés fogta el, hogy hát nem szebbek ők, mint a mi gyakorlott mozgásunk? Ha Jérôme Bel produkciója az emlékezésről szól, akkor Keersmaeker tudatosan felejt. Erőszakosan kiűzi a profi koreográfiát, mintha csak először mozogna. Kislányos szökdécselése, járkálásból, nekifutás-kísérletekből születnek meg táncos mozdulatai, máskor megmaradnak a sima sétában. 

Bach Partitája nemcsak népszerű klasszikus, de tánctételekből is áll, különböző néptáncokból. Az utolsó a híres Chacconne-tétel, az első az Allemande, és így tovább, öt tánc, amire a duó más és más jellegű lépeseket táncol. Ketten vannak, de ott van még Beyer, a zenéből lett test is. Keresgélve hol összeakadnak, hol véletlenül szinkronban táncolnak, hol elszakadnak egymástól. Sportcipőben felfutnak egy darabig a Palota függőleges falán. Máskor majdnem körbefutják az egész hatalmas színpadot, ahogyan azt a legifjabb tizennégy éves emlékező is tette Jérôme Bel előadásában. Megint máskor összetalálkoznak, és a talpuknál forrnak össze, hol egyikük, hol másikuk fekszik a földön, párja talpát annak talpára teszi – most így sétálnak, megidézve a hetvenes évek experimentális táncainak ezt a motívumát. Jó Keersmaekert nézni. Sokáig inkább csak koreografált, talán józanul belátva testének és profizmusának határait. Aztán úgy döntött, hogy éppen ez a lényeg: amit ő keres, az éppen az amatőr mozdulat, a tánc kezdetének szépsége. És újra táncolni kezdett. Mi is láthattuk a Trafóban egy táncosával, Tale Dolvennel. Annak, hogy ő maga táncol, itt tehát gondolati jelentése is van: az amatőr tudása több, mint amit a profi ismer. 

Ez tiszta tánc: Keersmaeker koreográfiája Bach No. 2-es d-moll Partitájára. Nem több, nem kevesebb. Üdítő, egyszerű, szép. Egyébként az idei avignoni programban furamód túlteng a tánc, ott van Anouk van Dijk, Nagy József, vagy ma este következik Delavallet Bidiefono és persze tegnap Keersmaeker. Ez a fesztivál már tudja, hogy régóta nem válik szét egymástól élesen tánc és színház. És hogy egy kortárs színházi fesztiválon van tánc. Esetleg sok tánc. Nem csak dísznek, hanem a főáramban.

 

logok

A négy hallgató fesztiválrészvétele és utazása a TÁMOP-4.2.2/B-10/1-2010-0031 „Az SZFE Doktori Iskola fejlesztése és aktív integrálása az európai mesterképzési programokba” című pályázat támogatásával valósul meg.