Microsoft Office 365 Hallgatói Neptun Oktatói Neptun

Thomas Ostermeier színháza – Varsányi Péter beszámolója

A Schaubühne F.I.N.D.-on négy előadást is láthattunk a színház igazgatója, Thomas Ostermeier rendezésében: A halál Velencébent, A nép ellenségét, a Hamletet és a Susnt. Emellett több beszélgetésen is részt vettünk Ostermeierrel, valamint díszlettervezőjével, Jan Pappelbaummal. Ezen élmények alapján megpróbálom összefoglalni a rendező színházeszményének és alkotói stílusának főbb jellemzőit.


 

Thomas Ostermeier német rendező 1968-ban született. Huszonnyolc évesen végzett az Ernst Busch Egyetem rendező szakán, majd a Deutsches Theater Baracke nevű kísérleti műhelyének egyik vezetője lett. Az itteni társulat fő célkitűzése volt kortárs írók (pl. Sarah Kane, Mark Ravenhill) darabjainak színpadra állítása, illetve a folyamatos színésztréning. 1999 óta a Schaubühne am Lehniner Platz művészeti igazgatója.

Ostermeier színházi újítása abban rejlik, ami a Sztanyiszlavszkij-módszerből táplálkozó magyar színháznak mindig is sajátja volt: a színészközpontúságban. Friss diplomás rendezőként azzal keltette fel a német szakma figyelmét, hogy míg társai mind nagyszabású rendezői koncepciókon gondolkodtak, őt sokkal inkább a színészképzés- és vezetés foglalkoztatta. Utálta a német színház rossz beidegződéseit, azt, hogy a színpadon mindig csak „beszélő fejeket” lát. Mejerhold biomechanikáját felhasználva egy aktívabb és őszintébb játékstílust alakított ki. Ennek nyomai leginkább a Hamletben fedezhetők fel; például az őrült Ophelia teste vonagló, rángatózó mozgást végez, és így az irányíthatatlan test hívja elő az irányíthatatlan elme állapotát.

Mára mintha megfordult volna a helyzet; bár Ostermeier még mindig színészközpontú rendezőnek vallja magát, színészvezető módszere a színészek helyett a koncepciót és a hatást szolgálja. Realista rendezéseiben (Ibsen: A nép ellensége) a színészek olyan természetesen léteznek a színpadon, hogy néha egészen megszűnni látszik a színész és a szerep közti távolság. Viszont éppen ezért, a sűrítés hiányából és a természetes energiaszintből fakadóan nem történnek nagy alakítások; hús-vér embereket látunk a színen, akiket épp csak annyira ismerünk meg, amennyire egy valódi ember ennyi idő alatt megismerhető; létezésük mélységét csak közvetve, a felszín által megszűrve ismerjük meg. Ám míg ez a fajta játék A nép ellenségének kifejezetten javára válik, úgy egy kisebb térben előadott, irodalmi nyelvezetű monodrámához már nem elég; a Susn rendezői kudarc, mert az unalmon kívül nem sok hatást ér el, hiába törekszik ennek ellenkezőjére Ostermeier azzal is, hogy a főszereplő öregedését külsőségekkel (szemüveg, paróka, kendő) segíti. Talán pont ez okozza a darab vesztét, hiszen a kellékek elveszik a színésztől a legfőbb feladatát, a hatáskiváltást.

Ostermeier végeredményben mindig hatásszínházat csinál; minden előadása erősen vezeti a néző figyelmét, és minden a figyelemvezetés eszközéül szolgál: a látvány, a hang, a színész. Így az öncélúság és külsőségesség veszélye folyamatosan fennáll – a színész feladata, hogy megtartsa az egyensúlyt hatás és igazság között. Ezt pedig csakis az őszinteség révén teheti meg, ahogy teszi Lars Eidinger a menthetetlenül őrült és épp ezért végig őszinte Hamlet szerepében. Az ő színészi játéka nem egyszerűen bravúros tömegszórakoztatás (az is); Eidinger nem csak felnő a szerephez, hanem tökéletesen magába integrálja azt. Bármit tesz, azt a néző elfogadja, nem hibázhat, hiszen ő maga Hamlet.

A hatás a kulcsszó Ostermeier legújabb rendezéséhez is. A Halál velencében nagyon izgalmas összművészeti munka: tánc, képzőművészet, zene, videó és színház ötvöződik benne; nem öncélúan, hanem az eredeti, manni tartalom és hatás színpadi rekonstrukciójára való kísérletként. Az első felvonás végtelenül finom lassúsága Aschenbach melankolikus fásultságára ráhangolja a nézőt. Az Aschenbachot játszó Josef Bierbichler nagyon visszafogottan és precízen játszik. Az idő nagy részében ül, mi pedig kivetítőn látjuk, arca rezdüléseivel hogyan reagál a körülötte levő világra, és elsősorban a tizennégy éves Tadzióra. Elenyésző a cselekmény, mintha egyetlen végtelenített pillanatot látnánk. Mindeközben egy narrátor olvassa Thomas Mann szövegét, és ettől szinte kitágul a színpad. Nem egyszerű szövegillusztrációt látunk, a színpadi mozgás és a szöveg kölcsönösen erősítik egymást, olyannyira, hogy néha már nem is tudni, melyik követi melyiket. A második felvonásban egy szó sem hangzik el; fehér háttér előtt fekete pernye hull az égből, és három lány a haláláig táncol – magát az enyészetet látjuk, nem prózai, hanem a lehető legdrámaibb és leglíraibb halált.

Ostermeier színházából egy dolgot irigylek igazán: a közönséget. Ostermeier A nép ellenségében és a Hamletben is lehetőséget ad arra, hogy a színház fórummá váljon. A nép ellenségének leghangsúlyosabb része, amikor vita alakul ki a teremben arról, hogy igaza van-e a főhősnek. Ezen keresztül pedig még fontosabb dolgokról van szó, demokráciáról, egyén és társadalom viszonyáról. A színház így legnemesebb funkcióját tölti be: a demokrácia gyakorlásának terepévé válik. Hogy ez lehetséges, az a német közönségnek olyan kiváltsága, ami a magyaroknak még nem adatott meg; egyrészt a magyar színháznéző nem zsigeri értője a brechti hagyományoknak, másrészt nincs olyan fejlett demokráciánk és vitakultúránk, ami lehetővé tenné az ilyen jellegű párbeszédet. Ostermeier az egyik beszélgetés során azt mondta: az embereknek szükségük van demokráciára, de nincs szükségük színházra. Érdekes, hogy épp ő gondolja így, akinél a kettő kéz a kézben jár.