Azért döntöttem úgy, hogy a negyedik évfolyam második félévét külföldön töltöm, mert nagyon fontosnak tartom az utazást. Azt gondolom, hogy emberileg nagyon sokat lehet tanulni, pusztán azért, mert egy másfajta kultúrával, különböző emberekkel ismerkedik meg az ember. A gimnázium harmadik évéből négy hónapot Dániában töltöttem. Az itt megszerzett pozitív tapasztalatok is arra sarkalltak, hogy kihasználjam az Erasmust. Az egyetemen töltött három intenzív év után, miközben úgy éreztem, hogy rengeteg a feldolgozatlan információ, arra vágytam, hogy egy kicsit kiszakadjak ebből a közegből, és lehetőségem nyíljon távolról megvizsgálni az elmúlt időszakot.

Nem azért választottam a Londoni Nemzeti Színházat gyakorlatom helyéül, mert az angol színjátszásról olyan jókat hallottam, az ottani színházi munka pedig teljesen ismeretlen volt számomra. Ha lett volna német nyelvvizsgám, biztos, hogy Berlint tűzöm ki célul. Ez az út amúgy szintén megvalósult a három hónap alatt, igaz csak pár nap erejéig. Arra azonban elég volt, hogy igazat adjak magamnak, tényleg Berlinbe kellett volna mennem.

Ami a londoni útban igazán megnyerő volt, az maga London. A város csodálatos. Gazdag, tiszta, rendezett. Tele csodálatos parkokkal, emeletes buszokkal, és a világ minden tájáról özönlő emberekkel. Azt mondják az ottaniak, hogy kétharmada bevándorló. Amúgy hatalmas, és három hónap után is csak egy kis részéről mondhatom, hogy ismerem.
A színházi élet virágzó, legalábbis látszólag. Úgy gondolom, hogy a színházak nagy része az éppen Londonban tartózkodó turistákat hivatott kiszolgálni. A Westenden évtizedek óta futó musicalek mellett olyan sztárok lépnek színpadra, mind Judy Dench, vagy Rowan Atkinson.
Harminc font feletti jegyárral lehet bejutni, de nem csak ezért nem ültem be ezekre. A Nemzetiben is azt éreztem, hogy elsősorban szórakoztató szerephez jut a színház. Kiszolgálni akar elképzelt igényeket. Nem neveli a közönségét, hanem próbál hozzá alkalmazkodni. Az ott látott munka, és előadások alapján az az érzésem támadt, hogy a nemzeti közönsége nem vágyik különösebben sokra. Egy- egy gyorsan változó díszlet, néhány jól csengő dallam, és az, hogy tisztán hallja a színészeket, már boldogsággal tölti el. Valami kényelmesség áradt az egész gépezetből.

A színház egy több kockából álló hatalmas betontömb, amit belül úgy tettek kicsit otthonosabbá, hogy fa- keresztmetszetűre csiszolták a falakat. Esténként különböző színnel világítják meg kívülről, és akkor egész jól néz ki. Négy játszó helye van. Ebből három, az Olivier, a Cottesloe, és a Lyttleton a színház épületében, és a két hónapja megnyitott Shed, közvetlenül mellete. Ezek közül az Olivier a legnagyobb, 1160 néző befogadására alkalmas, félkör alakú színpaddal, és elég jó akusztikával. A Lyttleton 890, a Cottesloe, pedig 400 férőhelyes. utóbbi kettő nem rendelkezik állandó színpaddal. Black boxok, tehát a színpad, és a nézőtér előadásonként változhat. A Shedet, pedig egy új piros épület, ami az általuk alternatívnak kinevezett előadásoknak szolgál majd otthonául. Ebben mindössze 225-en férnek el. A színházban egyszerre maximum csak kilenc darab fut. A bemutató után népszerűségtől függetlenül, nagyjából három hónapig van műsoron, azután új lép a helyébe.
Az első próbafolyamat, amiben megfigyelőként részt vettünk, a This house című produkcióé volt. A darab az 1974-es angol választás körülményeit dolgozza fel. Először a Lyttletonban játszották, de olyan sikeres volt, hogy átkerült a nagy színházba. Eleve volt egy félelmem, hogy, mivel ez már egy meglévő előadás, és csak nagyobb térbe kell elhelyezni, a munka nem lesz olyan lázas, mint, ami érdekelne. Ez sajnos beigazolódott. Inkább volt ez, a régi színészcimborák lázas üdvözlése, mint igazi próba. A probléma alapvetően az volt, hogy hat hetük volt megcsinálni, a már létező előadást, így aztán mindenki lustán ráérősen próbált, úgy a színészek, mint a rendező. Angol rendezőt, hozzáteszem, nem láttam szenvedélyesen instruálni,  általában dícsérik a színészt, és nem érzik feladatuknak, hogy kicsikarjanak valamit, a már jól megszokott manírok helyett. Az előadások többségéből valami valóságot hiányoltam. Persze mindenfajta általánosítást megvetek, de itt azt tapasztaltam, hogy a színészek nam magukból fogalmaznak. Nem képviselik, a szerepet, nem azonosulnak vele, hanem inkább leleplezik, vagy jelzik, hogy milyen buta. Nagyobb energiát fektetnek egy-egy karakter külső jegyeinek megformálásába, beszédmodorának kifejlesztésére, mint arra, hogy megértsék, megértessék, miről is beszél valójában. Sokszor ezért kikönnyített viták, súlytalan mondatok hangzanak el, amitől van az egésznek valami rosszféle könnyedsége.

A színészekkel beszédtanár foglalkozott, aki nemcsak, hogy minden reggel beszédtechnikai bemelegítést tartott az egész csapatnak, de foglalkozott egy-egy szerep akcentusával is. Pozitívumként könyvelem el azt is, hogy minden próbán minden színész jelen volt, és minden reggel közösen melegítettek be. Illetve a hatalmas műszaki gépezet is  jól működött.
Amit érdemes volt hallani, az nem a próbateremben, hanem a színészekkel folytatott személyes beszélgetésben hangzott el. Beszéltek az angol színészképzésről, a színházi rendszerről, és arról is, hogy hogy élnek a színházból.

Számtalan színészképző van Londonban, és ezek nagy része fizetős. Felvételi ugyanúgy van, mint itthon, de nem olyan nehéz bekerülni, pusztán azért, mert többen vannak egy osztályban, és több az iskola is. Korántsem olyan sokat próbálnak, mint nálunk, és három évig tart a képzés. Még egy-egy jobb nevű iskolából is nagyon nehéz az elhelyezkedés. A londoni színházak közül, csak egy-kettőnek van állandó társulata, de az is gyorsan frissül, és általában csak darabszerződésre hívnak színészeket. Ez azt jelenti, hogy három hónapig ugyanazt az egy szerepet játsszák, minden másnap. Az egyik színész bread and butternek nevezte a tv-sorozatokat, utalva arra, hogy ezekből él valójában, és ha szerencsés, befut neki egy színházi szerep, vagy egy nagyobb film.

A második próbafolyamat az Othello volt. Ezt is a nagyszínpadon mutatták be, mint a This house-t. Az első próbán összegyült mindenki, aki az előadáson dolgozik. Legalább százan álltunk körben, hogy bemutatkozzunk egymásnak.
A rendező, a színház igazgatója, Sir Nickholas Hytner volt. Elmondta, hogy azért most veszik elő ezt a darabot, mert hét éve tudja, hogy Adrian Lesterrel akarja eljátszatni a címszerepet, de mivel középkorú férfinak látja Othello-t, ezért meg kellet várni, hogy Adrian a megfelelő korba lépjen. Itt már azt reméltem, hogy valami szenvedélyes, agresszívebb színészi keresgélésnek leszek tanúja, de valahogy itt is a jelzések mögé rejtőztek. Aki kifejezetten elkeserített, az a Brabantínót játszó színész volt. Ő egy ősz hajú, kb hetven éves férfi, aki egy korához megfelelő apát játszott. Tehát, hogy ha nem is csinál semmit, akkor is az jelenti, ami a szerep. Ő viszont elkezdett vékony, levegős, megtört hangon beszélni, öregesen járni, amitől egyetlen pillanatát sem hittem el, és az lett a fontos, hogy öreg, nem pedig az, hogy elveszti a lányát. Ez volt legeklatánsabb példája annak, hogy mi zavart az angol színházban. Az, hogy az alkotók, legyen az, színész, vagy rendező, a darab mögé bújik, és nem tudja igazán ahhoz használni, hogy valami valóságot teremtsen meg azáltal, hogy átpréseli magán az anyagot. Minden általános, egy kicsit negédes, de egy nagy rétegnek szórakoztató.

Azt hiszem, szakmailag nem ez a színház volt a leghasznosabb választás, mégsem bántam meg, hogy Londonba utaztam.