Microsoft Office 365 Hallgatói Neptun Oktatói Neptun

1/2 kegyelmű

A Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős zenés osztálya (osztályvezető: Novák Eszter) hamarosan búcsúzik az Ódry színpadtól, de áprilisban és májusban még megtalálhatja őket a közönség. Ha Az 1/2 kegyelmű című darab premierjére nem is, de az egyik utolsó előadására – jobb későn, mint soha – magam is beültem.


Igazán páholyba érezhette magát a nézőtért körülülő közönség (a karzaton, színpadon, lépcsőn és ahol éppen kényelmes) a sorok között megjelenő színészek játékát lesve.

Már a cím is felkeltette az érdeklődésem, el is mosolyodtam rajta, hogy kinek juthat eszébe így leírni egy ilyen súlyos nagyregény címét. Elmosolyodtam – majd arra gondoltam, biztosan ez volt a cél, talán így akar utalni arra, hogy nem véresen komoly, tragikus sorsú Dosztojevszkij-hősök várnak ránk. Ebben az elképzelésben aztán nem is csalódtam, a szívszorító életsorsok egy egészen komikus környezetben jöttek létre. Komikusak voltak a mellékszereplők is, illetve a díszlet és jelmez különös összeválogatása: volt itt laptop a könyv helyett, de bizonyos helyzetekben fényképként tekintettek rá, pedig még csak be sem volt kapcsolva, mobiltelefonokat használtak a levelezéshez, na nem a mai sms-küldözgetés formájában, hanem adogatták, mint egy papír fecnit; a „tűzre” dobott rubelköteg a kenyérpirító áldozata lett; vagy az egyszerre menyasszonynak és vőlegénynek öltözött háttérszereplő…. ilyen és ehhez hasonló apróságok hamar megtörték a sírni vágyók hangulatát.
Nagyregény színpadon – ez bizony nehéz kérdés. Mit hagyni meg belőle, követni inkább az eseményeket (egy ezeroldalas műnél azért ez kihívás) vagy az egész hangulatát megragadni, vagy kiemelni ezt-azt, jó,jó, de mit… Vártam nagyon Zsótér megoldását, amiről már korábban ő maga így nyilatkozott: "Először nagyképűen azt gondoltam, hogy na, elbeszélő adaptáció nem lesz belőle. Nem akartam nagy panorámaadaptációt, de közben olyan se legyen, hogy ketten beszélgetnek Nasztaszja Filippovna hullája fölött. Azt akartam, hogy azok a részek keljenek életre, amiket szeretek belőle. De hát ez nem olyan egyszerű, mert szerepet is kell adni, meg valami történetszerűségnek is lennie kell. Nem lehet egyszerre szűznek lenni meg baszni. Egy csomó olyan részlet tetszett, amit egy színházi előadásnak ki kell hagynia az idő korlátozottsága miatt, például a karneváli bohócfigurákat, akikkel tele van a regény. Ezek nagyon súlyos, mocskos, szeretnivaló, elbűvölő alakok, akik nélkül maga a sztori meg tud történni, de akkor egy szerelmi háromszög történet marad az egészből. És akkor botladozva ezeken az üvegcserepeken, meg sziklákon, lett egy magyar színházi előadásokhoz képest túlméretezett anyag" (színház.hu). Valóban az volt az érzésem, hogy bizonyos jelenetek, monológok aránytalanul nagy hangsúlyt kaptak, a rendező akaratához híven azok a részek keltek életre, amelyeket szeret belőle – mint mondotta. Ennek ellenére nem mondanám, hogy követhetetlen volt az esemény fonala, bár ezt még az is nehezítette, hogy idősíkban is ugrándoztunk, mégis egy figyelmes néző számára összeállhatott végül a kép. Már ha figyel a néző 3 és fél órán keresztül és tud figyelni azok után, hogy egy-egy szereplő időnként nagyon elkalandozva hosszasan mesél – valamit. Időnként a szereplők maguk narrátorai voltak, valami ilyen módon: „Agalja dühösen felállt”, majd Agalja dühösen felállt, vagy nem állt fel, csak bejelentette ezt.  Így bele lehetett csempészni a prózairodalom szépségeit, azokat a leírásokat, amelyek színpadon legfeljebb eljátszva jelennek meg, na de ha a színész maga elmondja, hogy épp mit érez, vagy bemutatja magamagát, mintha csak az szerző írná körül és ne feledjük, hogy még mindig egy Dosztojevszkij-műről van szó, az igen!
A rendező korábban azt is elmondta, hogy Nagyhegyesi Zoltánról eszébe jutott Miskin herceg karaktere. Ehhez annyit fűznék hozzá, hogy én is hasonlóképpen képzelném el a herceget, ezzel a gyermeki naivitással ábrázolt, nyugodt és rendkívül intelligens megjelenésében, mintha számára minden magától értetődően, természetesen zajlana, mintha semmi sem érdekelné, de mindenre rendkívül figyel és lélektani pontossággal elemzi az emberi arcokat, tettetek. Emellett kedves és udvarias, szeretnivaló és dühítő; dühítően naiv, kedves, udvarias, szeretnivaló… A két főhősnőt is dühíti a herceg, vagy az, hogy szerelmesek bele, vagy az, hogy mindketten szeretik, de talán leginkább az, hogy mindkettőjüket szereti. Ezek az érzelmi viharok szépen megjelentek a színpadon, viccek ide vagy oda.
 

Olyan volt ez az egész, mit egy turmix, jó sok mindent beledobálták, jól összerázták, aztán még belekerült egy-két konyhaszekrényben talált alapanyag-maradék és született belőle valami izgalmasan, fárasztóan szokatlan.

Forrás