Íme a teljes cikk:

Badal János

(1927-2015)

A Színház- és Filmművészeti Főiskola frissen alakult filmtanszakán egyszerre volt diák – Jancsó, Makk, Bacsó, Kovács András évfolyamtársa -, és tanár. A legendás magyar operatőriskola mestere, Illés György vette maga mellé 1949-ben tanársegédnek. A sors iróniája, hogy operatőri diplomáját végülis nem vehette át, mert nem volt hajlandó levizsgázni marxizmus-leninizmusból. Nem mintha kifogása lett volna a diszciplina ellen, sőt, a tudományegyetemen, amit a főiskola előtt-alatt végzett, Lukács Györgyöt hallgatott lelkesen, csak épp felháborítóan sekélyesnek találta a tananyagot.  Diploma nélkül is az egyik legfelkapottabb fiatal operatőr lett, olyan fontos játékfilmeket fényképezett, mint az egyik első színes magyar mozgókép, a Rákóczi hadnagya, a Bakaruhában, a Hintónjáró szerelem, a Gábor diák. 1956-ban a Filmgyár Forradalmi Bizottságában ő irányította az eseményeket megörökítő híradós stáb munkáját, a felkelés bukása után, volt diákjaival, Zsigmond Vilmossal és Kovács Lászlóval együtt hagyta el, poggyászukban a forradalom mozgóképeivel, Magyarországot. Ám ő, szemben két kollégájával, megállt Párizsban, s bár többször is forgatott Hollywoodban, mindvégig a Szajna partján maradt. Munkássága nélkül nem lehetne megírni a francia film történetét. Dolgozott – többek között – Marcel Carnéval, Jules Dassin-nel, Jacques Deray-vel, André Cayatte-tel, Alexandre Astruc-kel, Roger Leenhardttal, s olyan amerikai sikerfilmeket fotografált, mint Clive Donner Mi újság cicamicá?-ja, Peter O’Toole-lal, Romy Schneiderrel és a forgatókönyvet jegyző Woody Allennel, valamint Fred Zinnemann remeke, a Behold a Pale Horse, Gregory Peckkel, Anthony Quinnel, Omar Shariffal (utóbbi forgatókönyvírója a magyar Pressburger Imre, látványtervezője Trauner Sándor). Bár kora egyik legelismertebb operatőre volt, a hírnév nem érdekelte, csak a minőség. A legcsábítóbb ajánlatokat is visszautasította, ha a forgatókönyv nem hozta lázba. Tengernyi sikere között a legbüszkébb egy filmtörténeti bukásra volt: Jacques Tati Playtime-jára. A Playtime két nagy művész, a komédiás Tati és a képkészítő Jean Badal találkozásának gyümölcse. A cinemascope-ra forgott mű tágas totáljai, üveg- és tükörjátékai a technicizált modern világ máig felülmúlhatatlan képi megfogalmazásai. Még megérhette, amit Tati nem, hogy 1991-ben a párizsi Operában díszelőadáson mutatták be a film restaurált kópiáját, mint a francia és egyetemes filmtörténet becses kincsét. Nem sokkal később egy mesterkurzusra jött Budapestre, s a Corvin moziban levetítette a magyar kollégáknak a felújított remekművet – kóvályogva jöttünk ki a moziból, mert soha, se előtte, se utána, ilyen tökéletesen, következetesen kidolgozott képi világot nem láttunk. S a Főiskola pincéjének mélyéről ekkor előkerült a négy évtizede visszatartott operatőri diploma is, amit Illés György kezéből vehetett át.

Nem lett belőle sztároperatőr, abban az értelemben, ahogy Zsigmond Vilmos és Kovács László az lett. Művészettörténetet tanult, s akár a régi képkészítő mesterek, perfekcionista aprólékossággal dolgozott ki minden beállítást és minden árnyalatot. Imádta Párizs bohém világát, a Szajna partot, a Quartier Latint, tudta, melyik kocsmában mérik a legjobb vörösbort, hol a legjobb a sajt. Jó húsz éve már, hogy a Quartier szűk utcáiban sétálgattunk, s nem csak kedvenc bisztróiba kukkantottunk be, hanem a környék kis művészmozijaiba is, amelyekben ismerősként üdvözölték. Fölment a gépházba, kinézett a vászonra, s, ha kellett, szólt a gépésznek, hogy állítson az élességen, vagy vetítsen másik kapuval.

Nem bírta látni, ha nem tökéletes a kép.

Báron György

(Élet és Irodalom, 2015 okt. 22).