2013 januárjában még itthon néztem és játszottam előadásokat. Ez volt az evidens mi más? Nem olyan sikk kijárni egy darabot megnézni, vagy kinti csapattal dolgozni. Akik meg ezt teszik, főleg az utóbbit teszik, azok itthon nincsenek megbecsülve. Szóval nem vagyunk valami nyitottak. Sajnos. Ezt nagyon fontosnak érzem megjegyezni. Kis szakmánk van, egy még annál is kisebb országban. Lehet, hogy ez a sok „kis” jelző adja az itthoni hangulatot. Mindenkin érződik a kabinláz. Kicsit kifordulunk magunkból, egymás torkának ugrunk. A tulajdonná váló pozíciók rögzítése, vagy elorzása, a gyáva, pironkodó elnézések, az elkéső támogatások és kiállások. Az „énénén” és az „enyémenyémenyém” ami nem csak hétköznapi, de alapattitűd. Egy torz dzsungel vagyunk. Nem mintha egy álmos, idilli bárányfarm lenne a vágyálmom. Ahol valaki béget egyet és mindenki követi. Pedig ez a mostani lüktető, de visszataszító dzsungelünk alig 93 ezer km²én, hamarosan ebbe a farmba betonozódhat be. Ilyen a jelen hangulat, viselkedés és gerinc itthon. Akinek ez nem tetszik hamuba sült pogácsát se! Aki itthon, az meg ezzel hadakozik. Tehát, ahogy negyed évszázaddal ezelőtt, most se „sikk” külföldre utazgatni. De azért tegyük meg. Mindezt azért éreztem fontosnak kifejteni, mert csak ennek a tükrében tudok írni kinti élményeimről. Hogy egy kicsi(nyes) és hataloméhes országból, egy olyanba utazom, ahol még mindig királynő van hatalmon. Mégis mennyi másban különböznek. Ami remélem érzékelhető lesz a következő soraimból.

2013 januárjának második felétől két darabot volt szerencsém és szerencsétlenségem megtekinteni (itt rögtön leszögezem, próbálok objektív maradni, nem kímélem őket sem). Az elmúlt 3 és fél év pörgéséből és gyros/pizza reggeliebédvacsorájából kikerülve a teljes passzivitásba csöppentem. Szakmai beszámoló révén a munka szempontjából próbálok vizsgálódni.

Először is egy kortárs, politikai darab felújító próbáin vehettünk részt. This House. Az első percek, órák rettentő pozitív élményeket hoztak. Nagy kör. Mindenki bemutatkozik, mindenkit elsőre viccesnek és bugyutának tűnő gesztus, de taps fogad. Mégis rettentő pozitív ez az energia egymás felé. Irányunkba is a vártnál nagyobb nyitottság érkezett. Aztán közös bemelegítés. Persze itt már gyanús volt, hogy mindenki a civil ruhájában marad. Nincs ez a „hagyjuk kint a hétköznapokat” szokás. Nincs átalakulás, vagy szakralitása a színháznak. Munka van. Persze ez csak egy technika felújító folyamat, de nagyon vártam, hogy, hogy fognak dolgozni. Az első napokban mindenki nagyon elnagyoltan próbált, erős, már-már paródiaszerű karaktereket hozott. Mégis teljes meggyőződéssel csinálták. Dolgoztak. Gondoltam, ez benne van, hiszen egy-két újonnan a csapathoz csatlakozó tagon kívül mindenki tudja már a dolgát, hisz játszották ezt a darabot egy fél évig. Felújító és beugró próbákra irreálisan hosszú hat hetes próbafolyamat volt, de vártam, hogy mikor gyújtják be a rakétát. Múltak a hetek, a próbák nagyon jó hangulatban teltek. A színészek meg számomra elképzelhetetlen nyitottságról tettek tanúbizonyságot. Mint emberek rettentő kiegyensúlyozottak (mondjuk meg is fizetik őket). Érdeklődök, kíváncsiak voltak. Arra is, hogy mit szeretnék kihozni ebből az ösztöndíjból. Mindenben partnerek voltak. Sőt az egyik színész révén, egy ügynökkel is tárgyalhattam, ami egy elmondhatatlanul nagy ajándék. Itthon elképzelhetetlen ez mekkora előny. De kint egy hatalmas gesztus, hogy egy jó ügynököt megosztanak, amikor ez az a munka fundamentuma kinti színészkollégáinknak. A megbízható és jó ügynök. Tehát nem az itthoni státuszféltés és a munkanélküliség rémképe járta át őket, hogy jaj, majd kitúrnak. Holott, ugyanennek a színész az előző évben nem volt munkája. Mégis megmaradtak embereknek lenni. Boldogok. Szóval visszatérve a munkafolyamatra ez az emberiesség sajnos csak negatívan volt jelen a színpadon. Ha lement egy jelenet egyben megállás nélkül, vagy valaki tartott egy hatásosabb szünetet, a már jól megszokott taps jött a kollégáktól. De a színpadon mutatott színészi teljesítmény számomra messze a várt alatt volt. Semmi emberi nem volt a játékukban, egyszerűen hiteltelenek voltak. A rendező sem szólt a színészek játékába. Maximim annyiban, hogy hova álljon, hol nyissa ki a noteszt, mikor tegye le a telefont. De már nem szólt rájuk, hogy ez hiteltelen, vagy, hogy gondoljon már egy kicsit bele, mi is történik a figurával, vagy mit is mond. Szóval egy nagy adag iparosság volt. Kevés tehetség, rettentő sok technikával. Ami viszont bámulatos. Nem is engedhetik meg a lazaságot technika terén. Ugye Angliában megszűntek igazából a társulatok. Minden darabra válogatás van (valahol nagyon egészségesnek tartom ezt), az ügynök beajánl, aztán vagy bejön, vagy nem. Nincs ez a betokosodás, mint itthon. Mindenki ezer éve egy társulat tagja. Persze örül, hogy van munkája, legalább nem hal éhen. Váltani, otthagyni meg nem szokás – békeidőben. De szakmailag a legtöbben egy szerepkört töltenek be hosszú évekig. A társulatokon belül kihalásos rendszer van érvényben. Ranglétra nem teljesítményfüggő. Nehéz határokat feszegetni. Sokszor tapasztalom a nézőtérről a fásultságot, mind az épp futó nagyágyúkon, vagy kisebb szereplőkön. Ez kint nincs, vagy nem így van, az ügynök érdeke, hogy folyamatosan fejlődj, sok félét játssz, minél jobb helyeken. Természetesen ez egy cserekereskedelem, ő százalékot kap, te meg munkát, amit ő szervez le. Mindenki jól jár. Szóval nem lehet technikailag renyhének lenni. Nem lehet, hogy amiatt bukjanak el egy szerepet, mert nem tudnak mozogni, énekelni, rendesen beszélni, fegyelmezetten dolgozni. Minden téren magas színvonalat képviselnek. De hol marad a művészet? Mi értelme a nélkül a színháznak? Egy kis időnek kellett eltelni és szélesebb látás kellett hozzá, hogy fölfogjam, kint más a művészet fogalma. Nincs rá igény. A színház a show biznisz része. Minden darabnak legyen lenyűgöző látványa, füst, dal, szép kosztümök, korrekt színészek. Nem kell nevelni, de a nézők se akarják ezt. Beülnek borral, fagyival, gumicukorral, azt had szóljon. Elég nekik a jelzés, nem kell igazából megtörténni a színpadon semminek. Beszéltem is erről a kinti színészekkel, ezekről a tapasztalatokról. Mire érkezett a meglepő válasz, de hát minden megtörténik. Ott jöttem rá, hogy valami mélyebben gyökerező különbség van a két színházkészítés kultúrájában. Így telt a hat hét. A rakéták nem gyulladtak be. Nagyjából minden ugyanolyan maradt, amilyen az első próbán volt. A darab fogadtatása viszont óriási siker volt. A kritika az egekbe magasztalja, teltházzal fut minden este. Sőt, azóta még a rangos Olivier-díjra is jelölték számos kategóriában is.  Nagyon egészséges és jó emberek csináltak, számomra közepes előadást. Azt hiszem, ez nem az én finnyásságom miatt van, hogy közepes. Voltak benne ziccer jelenetek, igazi ajándékok, igazi lehetőségek. Kimaradtak. Közepes. This House leülhet.

Akkor jöjjön a következő, ez már nem felújító. A nulláról indulnak. Shakespeare. Othello. Angol Királyi Nemzeti Színház. Sir Nicholas Hytner, az igazgató rendezi. Hadd lássuk. A jól ismert nyitottság és szeretet fogadott, de érződött, hogy nem lazázhatnak annyit, most a munkára kell koncentrálniuk nem a távol-kelet-európaira. Gondoltam ez az. Díszlet és koncepcionális eligazítás után első olvasása a darabnak. Rögtön ők olvasnak. De úgy, mint az álom, technikai tűzijáték. Egy asztal körül úgy ment le a darab, hogy öröm volt minden perce. Aztán még ez így is maradt egy bő másfél hétig. Ott az asztal mellett. Kezdtünk ellaposodni. Aztán végre csak sikerült fölállni és minden, ami csodálatos volt eltűnt és bejött a fenenagy színjátszás. Sírásnál rettentően szipognak és dörzsölik a szemük, indulat ábrázolása az öblögetésben és hangerőben jelenik meg (körülbelül úgy, mint itthon, tisztelet a kivételnek). És néha meg is történik valami, amit itthon színészetnek nevezünk, vagy inkább művészetnek. De nincs erő fektetve abban, hogy abból az egy pillanatból legyen egy egész jelenetnyi, vagy uram bocsáss darabnyi. Ha meg kell mozdulni, akkor azonnal mozgás rendezőt hívnak. Ha meg kell szólalni azonnal beszéd korrepetitort hívnak. És még ott a díszlet-, világítás-, hangtervező is. A rendezőnek tényleg csak azzal kéne foglalkozni, hogy az, ami a színpadon történik, olyan legyen. Kéne, de nem. Minden jelenet után csak dicsér. „Fantastic, fabolous…”.6 hét hopp eltelt, bemutató, siker. Még maga Peter Brook is agyon dicséri. Most már akkor tényleg velem van a hiba? Nem hiszem. Kiváló színészek teljesítenek maguk alatt. Nincs egy erős rendező, vagy az ereje nem a színészre koncentrálódik. Így minden színész olyan amilyen. Aki jó az jó, aki nem az nem, de nem lesznek többek a munkától. Munka ez nekik.

Tanulság. Szerintem művészileg előrébb tartunk a magunk kelet-európai múltjával, minden bújával és örömével, a keserédes sírva vígad magyarságával, az iróniánkkal és folyamatos vereségekből való talpra állásával, mint a britek, akiknek csak egy évszázadot kell visszatekinteniük és egy birodalmat találnak, egy szigetet, amit sújtott, de mégsem volt rajta háború. Ahol (csak) a saját kereteikkel és korlátaikkal kell szembenézni. Mégis úgy éreztem abban a multikulturális városban, mindenki, csoport és egyén egyaránt sokkal civilizáltabb. Egyszerűen emberek. Kegyetlen dzsungel van ott is. De mindent áthat (néha már túlságosan is) a fair play. Mégis a teljesítmény és adottság számít. A munka és az akarat, hogy igen is én ezt akarom csinálni. Nem húzza a száját senki, örül, hogy dolgozik és abban akar a képességeihez mérten 110%-t beleadni. A fúrás, mint olyan nem létezik. Arra a kevés időre ameddig egy csapat együtt van, addig csak a produkció számít. Szóval lenne mit tanítanunk szakmailag és bőven tanulnunk is, főleg emberileg. Tanultam.

Rada Bálint
színművész IV.