Microsoft Office 365 Hallgatói Neptun Oktatói Neptun

F.I.N.D. Plus beszámoló – Biró Bence beszámolója

A berlini Schaubühne által szervezett Új Dráma Nemzetközi Fesztiváljának nem sok köze volt az új drámához. Tíz nap alatt tíz előadást láttunk, de csak kettő készült kortárs drámaírók szövegei alapján; másik két előadás szövegkönyve az alkotófolyamat eredménye, egyébként Thomas Mann, Shakespeare, Ibsen, Hölderlin és Molière jegyezték szerzőként az előadásokat – a rendezők természetesen igen szabadon bántak velük.


 

Thomas Ostermeier – aki a fesztivál szervezője szerint a Schaubühne mindene („he is everything”) – Halál Velencében rendezése egyszerűen csodálatos. Az előadás egy igazi gesamtkunstwerk – erős színészi jelenléttel, táncosokkal, lenyűgöző látványvilággal, és a nézőteret körbevevő házimoziszerű hangtechnikával. Ostermeier nekem igazán tetsző gesztussal könyvből, mikrofon segítségével, szinte suttogó hangon olvastatta fel a regény szövegrészleteit, ezzel maximálisan kihasználva a nyelv zeneiségét. Egy nagyszerű zongorista, valamint Gustav Mahler Gyermekgyászdalainak segítségével teremtett közeget a színészeinek, akik gyakorlatilag némajátékkal illusztrálták a történetet. Színházi közhelyeket láttunk – fekete zongora, levélhullás, haláltánc stb. – melyek segítségével Ostermeier nagyon érthetően beszélt – mint ahogy Aschenbach is Thomas Mann regényében – a művészi kiégettségről, a művészi formák elcsépeltségéről, egy új kezdet reményéről, majd a teljes pusztulásról. És mindeközben élőben leforgatnak egy teljes filmet. A rendező láthatóvá tette a színpadon a szépséget, a szerelmet, a művészetet, az apokalipszist. Az előadás elképesztően hatott rám – és ha valami zavart, akkor az, hogy túl pontos és túl tökéletes volt minden.

„Nincs itt semmi néznivaló”- áll Romeo Castellucci színpadán, miközben a rendőröket játszó színészek razziát imitálnak, és miután 10 perc alatt szétverték a színpadon szépen berendezett lakást, kiküldik a nézőket a színházból. Nem erőszakosan vagy agresszíven, és semmiképpen sem realistán. Nyilvánvaló, hogy majd vissza lehet menni, hiszen a bejárat feletti tábla hirdeti, hogy az előadás két órás. Castellucci célja a néző pozíciójának felborítása, a színházi konvenciók megtörése. Reflektál a színházra, a néző-színpad viszonyra, a színház szabályrendszerével játszik. Korunk jelentős rendezői, azt hiszem, mind ezt csinálják: kikezdik a konvenciókat, és más-más módon aktívvá teszik a nézőt. Castellucci Hyperion-előadásának esetében is erről van szó. A néző váratlan helyzetben találja magát, és döntést kell hoznia: elfogadja a rendező akaratát, belemegy a játékba, és elhagyja a nézőteret vagy ragaszkodik a konvencióhoz, és a helyén marad. Bárhogy is dönt, már kizökkent nézői attitűdjéből, és aktívvá vált. Még hogy ezen nincs mit nézni! Egyes nézők lóbálják a jegyüket, mondván kifizették, joguk van itt lenni, bemutatnak a „rendőröknek”, és nem hajlandók mozdulni. Nem baj, ők bent maradhatnak. Egy kis idő után mi is visszamehetünk, elfoglaljuk a helyünket újra, és minden előzmény tudatában, de mégis, mintha mi sem történt volna, valami egészen új kezdődik. Egy fekete vak kutya kóborol a minden oldalról fehérre festett „játéktérben”. A következő egy órában egyesül a képzőművészet, a zenével és a szöveg. A színészek szoborszerűen mozognak, Hölderlin szövegeit szavalják, a látványt pedig a nagyszabású fényvetítések alakítják. A rendőri razzia után éles váltással valamiféle költői színházat látunk. A sötétségből a világosságba, a diszharmóniából a harmóniába visz az előadás. Állam és vallás között feszül az ellentét. Az előadás második része halmozza a metaforákat, a művészi eszközöket, a színházi és színészi technikát. A végén visszatérnek a „rendőrök” és mintegy az előadás szintéziseként egy fekete pisztolyt festenek a fehér padlóra. Végül ismét egy felirat: „Itt vagyok, és fel vagyok fegyverezve”.

Amíg Ostermeier a Halál Velencében esetében a legeslegklasszikusabb színházi eszközökkel dolgozik, addig Castellucci teljesen felborítja a színház megszokott rendszerét. A közös bennük az, hogy a színpadon egyesítik a különböző művészeti ágak eszközeit, és mindenáron hatni akarnak a nézőkre, kommunikálni akarnak a közönséggel. Ostermeier nagyon bátran és átgondoltan kezeli a színpadi szövegeket – nála minden a színészt és a közönséget szolgálja. Castellucci úgy aktiválja a nézőt, hogy teljesen kizökkenti, és mindent viszonylagossá tesz. Nála nézőként nem érzem magam kiszolgálva, sőt, az előadása inkább összezavar, nem ad elég fogódzót, nem akarja, hogy mindent értsek – de erős hatást gyakorol rám. Ostermeier a Hamlet és A nép ellensége esetében igazán intenzív kapcsolatot tud felépíteni színpad és nézőtér között – a nézők személyes ügyüknek érzik a színpadon történteket, és ha megszólítják őket, magától értetődő módon szólnak bele ők is az előadásba. A BLITZ és Mundruczó Kornél a fesztiválon szereplő előadásainak is alapvető eszköze a nézőkkel való kommunikáció. A színpad-nézőtér viszony kibillentése, a színházi konvenciókkal való játék, az ilyenfajta a határátlépések voltak számomra a fesztivál előadásainak legizgalmasabb mozzanatai.

A workshopokon olyan dolgokat csinálhattam, amiket még soha. Színészként dolgoztam együtt egy partnerrel vagy az egész csapattal, és a gyakorlatban megtapasztaltam, hogy milyen is az a bizonyos Grotowski-módszer, amiről már annyit hallottam és olvastam. Jó volt megismerni más európai egyetemek helyzetét és a külföldi hallgatók véleményét az előadásokról és a színházról. Azt is jó volt látni, hogy sokan hozzám hasonlóan gondolkoznak bizonyos kérdésekben. Akik meg szögesen mást gondolnak, mint én, nos – velük is nagyon tanulságos volt beszélgetni. Egészen felemelő érzés volt, hogy sok kedves ember vesz körül, akik egytől egyig próbálnak pozitívan gondolkodni, és a hibák állandó keresése helyett a jót próbálják észrevenni mindig mindenben. Elég szimpatikus hozzáállás – itthon megpróbálom majd én is alkalmazni.

Az előadásokról fényképet készíteni nem szabad. Ami a képeimen látható, azok a színházon kívüli világban, vagyis Berlinben engem ért egyéb kalandok: koncert a Mauerparkban, graffiti kiállítás a fal maradványain, a Zsidómúzeum, és végül, de nem utolsó sorban a hotel ablaka előtt elrepülő mobilvécék…

2013. április