Brian Friel darabjának egyik kérdése, hogy meddig mehetünk el, és milyen áldozatokat hozhatunk vagy hozathatunk saját sikereink és tehetségünk érdekében. Vagy hogy hol van az a pont, ahol már a józan ész és az igazi tehetség véget ér, ahol a megszállottság, az értelmetlen küzdelem kezdődik. A határátlépés témáját Friel úgy boncolgatja, hogy egy hitgyógyászt állít a középpontba, aki saját bevallása szerint is lavíroz egy határon, a bizarr és a jelentős között.
Fehér László erre a szerepre jó választás: éles tekintetű, olykor zavart, olykor nagy és tiszta elméjű. Pontosan látja, hogy tehetsége meddig tart, és milyen mértékben a véletlen szüleménye. A folyamatos kudarcok okozta törések között azonban újra és újra megcsillan a fény, adódik egy-egy kisebb siker, egy új esély és új lehetőség a felemelkedésre. Végül azonban feloldás nélkül marad a történet: a mélységes nyomorúság és kiábrándultság, a falusi haknik, a sikertelen házasság, az elvetélt feleség után kiútként csak a halál marad. A hitgyógyász Frank és felesége, Grace számára is.
A valamiféle emberfeletti erővel, szuggesztióval gyógyító Frank élete és karrierje szépnek indul, barátnőjét, Grace-t imádja, és ott van a folyton mellette álló showman, Teddy is. Utóbbi afféle közönségszervező, kétfogsoros mosollyal rendelkező reklámember, aki kezdetben sikert is hoz az egyre híresebb gyógyítónak. Ez a siker azonban hamar véget ér, kudarc kudarcot követ, s innentől kezdve a lejtőn nincs megállás, maximum pihenőket tart a háromtagú csapat. Ezen a ponton indul az előadás is, az események csak az elmondásokból, retrospektíven bontakoznak ki. Éppen ebben áll a darab legfőbb nehézsége: a nézők előtt mindig csak egy színész áll, nincs partner, aki segíthet, a díszlet minimális, csakis önmagába kapaszkodhat mindenki. Éppen úgy, ahogyan a darabbéli események alatt is: ez a társaság ugyanis a világ egyik legmagányosabbja, tagjai nem együtt, hanem egymás mellett léteznek, egy másik élet, egy másik sors reményében. Sem együtt, sem egymás nélkül nem mennek semmire.
A Grace-t alakító Ostorházi Bernadett erős jelenléttel bír a darabban, szinte pattanásig feszült hangulatot teremt. Hozzánk közel fekszik, háton, arcát fejjel lefelé látjuk, így néz ránk lelógó hajjal egy matracról. Később felül, közelsége akkor is zavarba ejtő marad, miközben nem bírjuk levetni magunkról a kontrollt: tudjuk, hosszú monológjában egyetlen baki is végezetes lehet. De nem zökken ki egy pillanatra sem, mindene erejével koncentrál, amivel el is éri a hatást: Grace egy labilis idegállapotú, összetört, elgyötört nőként áll előttünk, hosszú, csontos kezei, amivel takaróját gyűri, és arca, karikás szemei nem sok jót sejtetnek.
A darab meglehetősen egyszerű elemekkel operál, mégis érvényes nyelven szól hozzánk: a Grace monológja alatt szinte láthatatlanul befolydogáló vér tócsává gyűlik össze, majd a hitgyógyász vászonplakátja is ezzel itatódik át. Mindez akkor, amikor már Teddy, a showman segítségévelcsak rá emlékezünk. Ő a darab mindvégig optimista és talán leginkább józan figurája, aki átlát Franken és Grace-en, a házasságukon és hitgyógyásza képességein is. Bokáig érő trapéznadrágja még inkább kiemeli kissé langaléta alakját, Bán Bálin igazán felejthetetlen alakot teremt. Ő az, akit legelőször látunk, hiszen már az előadásra várakozva is ő tereli be a nézőket az Ódry Színpad alatti öltözőbe, ami aztán mindkét felvonás tényleges tere lesz.
Fehér Balázs Benő rendezése minden elemében a nyomorúságot és a nyomasztást, az elkerülhetetlen végzetet domborítja ki: szereplői mindegyikében furcsa, nyugtalanító izgatottság bujkál még akkor is, ha ezt leplezni próbálják. A fénnyel való játék, a sötét-világos vágások zavarba ejtőek és kellemetlenek, ahogyan a kitartott csendek is. Az első perctől azt érezzük, egyenesen haladunk a legrosszabb felé, és ebben nem is csal a megérzésünk. A játéktérben előttünk már a sírból visszatért halottak állnak, furcsa és borzongató szellemjáték az, ami előttünk végbemegy. A negyedikes hallgatók komoly próbát teljesítenek: egy kemény versenyben állják meg a helyüket, amelyben színész és szerep, darab és rendező is egymásra találnak.
Forrás
