Félszobányi, nincs tíz négyzetméter. Nyolc ajtó, neoncsövek. Az öltözők előszobája, ide szorul a háromszemélyes dráma. Hárman, háromféleképpen világítják meg sorsukat, mintha csak a Vihar kapujában üldögélnénk.
Fehér László a címszereplő, eléggé köznapi, nehezen hiszünk különleges képességeiben, de éppen ez teszi figuráját ellentmondásosan érdekessé. Tragédiája a kisszerűség, védekezése a bemerevedett férfiúi felsőbbrendűség hamis tudata. A rendező Fehér Balázs Benő ízekre szedi a cselekmény szálait, a szituációkat személyekre bontva dolgozza ki, színészvezetése korrekt, tempója pontos. A bonyolult ajtórendszerben nagyszerűen mozgatja a szereplőket, néhány kattintással képes világítással tagolni a jeleneteket.
Kiterítve fekszik, társ és áldozat, önkéntes kiszolgáltatottságában is képes méltóságát megőrizni. Ostorházi Bernadett élénk deklamációval, racionális átéléssel hozza árnyalt figuráját, jól érzékeltetve, hogy a történésekben nemcsak passzív szerepe van. A távoli vidéken haknizó illuzionista menedzsere Bán Bálint, aki sokarcúan összetett alakját érzékletes jelenléttel hitelesíti. Az ő monológja a legbonyolultabb, kívülálló és együttérző egy személyben. Színészi munkája kifogástalan, töretlen érdeklődést tud kiváltani, megfoghatatlanul izgalmas, furcsaságában is rokonszenves. Miközben némileg magyarázattal szolgál az eseményeket illetően, finoman sejteti saját belső világának titkait.
Lassacskán a színész-rendezők lekörözik az elsődleges rendező-hallgatókat, Fehér Balázs Benő meggyőző produkcióval lép be közéjük.