Epifánia királynő egy költői nyelven beszélő arisztokrata karakter. Zsófi, találkoztál már hasonló feladattal a pályádon? Milyen kapaszkodók segíthetnek egy ilyen szerep felépítésénél?

Szamosi Zsófia:Szerintem nem volt még ilyen szerepem, nem voltam még királynő. Pintér Bélával dolgoztam 10 éven át, ahol nem ilyen közegben játszódnak a darabok. Mondjuk ott játszottam arisztokratát, a Kaisersben [Kaisers TV, Ungarn – a szerk.], de azért szerintem az egy nagyon más szerep, nem tudom összehasonlítani. Azt szokták mondani, külön nem lehet eljátszani, hogy valaki királynő. A többiek tudnak uralkodóként kezelni engem. Ugyanakkor ennek a karakternek vannak olyan problémái, amikhez tudok kapcsolódni, még ha önmagában a státuszához nem is. Mondjuk a felelősségen és a rá nehezedő nyomáson keresztül közelebb tudok kerülni ahhoz, hogy milyen lehet vezetőnek vagy uralkodónak lenni. Amivel színészként szintén régen találkoztam, az a darab nyelvezete: nem élőbeszédszerű, hanem olyan, mint mondjuk egy Shakespeare, vagy egy más minőségű irodalmi szöveg, amit eleve valahogyan élővé, érthetővé kell tenni. Ki kell bontani azokat a képeket vagy bonyolult szóösszefüggéseket, amikben fogalmaz. Ez egy nehezített terep.

Akkor itt a szöveg vagy a karakter felől kell indulni?

Sz.Zs.:Szerintem a szöveg felől. Pont azért, mert ilyen magas minőséget képvisel. Színészként nekem nagyobb kihívás, hogy ezt a szöveget pontosan meg tudjam a magam számára fejteni, ezeket a gondolatokat ki tudjam fogalmazni, át tudjam adni, mint az, hogy megragadjam, milyen problémákkal küzd ez az ember. Hiszen ezeket a problémákat közel tudom hozni magamhoz.

János, te hogy látod, nehezen birkóznak meg a színházak a verses szövegeiddel? Volt már olyan színpadi feldolgozása szövegednek, amikor azt gondoltad, hogy közelít az elképzeléseidhez?

T. J.:Csupán néhányszor történt életemben, hogy rögtön nagyon boldog lettem attól, amit a saját művem színrevitelekor láttam. Mindjárt a legelső darabommal például ez történt [A Nibelung-lakópark – A szerk.], amikor Mundruczó Kornéllal meg a Krétakörrel dolgoztam együtt, az ő legjobb korszakukban, alighanem. Azóta is remek rendezőkkel dolgozom, és bár ezt-azt elképzelek előre, az elvárásom pedig minimális – szinte csak a szöveg tiszteletére vonatkozik –, az ízlésünk ritkán vág egybe. Kornél esetében sem volt semmilyen konkrét elképzelésem. Döbbenet volt, hogy valami egyszeri, túl sok agyalás és agyonbeszélés nélkül, ilyen meggyőzően összeállt. Pedig előtte hónapokig azt hajtogatta mindenki, hogy ez „csak” költészet, és soha nem fog párbeszédbe lépni a mai magyar színházzal, mert a „körúti színjátszás” kiveti magából. Ennek az ellenkezője igaz. A színésznekjól eljátszania egy verses szöveget ugyanakkora tét, mint a prózát. Se rímtől, se metrumtól nem szoktak megijedni, sőt. Ráadásul rím, ritmus és „képhasználat” tekintetében az Epifánia a legpuritánabb drámai szövegem. Bár tele van dalbetétekkel, ez tény. Ezek némelyike korábbi versem.

A szövegnek van valami operalibrettó-szerűsége, a darab egyik mottója pedig idézet egy Rammstein-számból.

T. J.:Jó, ha van neki. Pont a szöveget amúgy nem befolyásolja a Rammstein. Az opera viszont engem régóta igen. Tulajdonképpen régi kedves vágyam, hogy operalibrettót írjak, de nem ám úgy, hogy a zeneszerző fölhív, hogy megvan a kész ötlete, és én azt szolgáljam ki alázattal, hanem hogy én szállítom már eleve egy színdarab formájában az operalibrettót. Nem adtam még föl ezt az ambíciómat.

Sz. Zs.:De a Johanna nem ilyen volt?

T. J.:A Johanna Kornél ötlete. Az egész miliőt meg a karakterrajzokat Petrányi Viki és Kornél szállították. Az ilyesmi nagyon jó helyzetgyakorlat egy író számára, de más az ihlet, és más a fölkérésre való munka. Az ihlet egyrészt részegítő flow, másrészt halálosan komolyan veendő dolog. Verset például soha nem írok csak azért, mert jön a költészet napja. Ha éppen nincs a dologhoz affinitásom, akkor nem vállalom el.

Fontos kérdése a darabnak, hogy mennyire lenne alkalmas uralkodásra Epifánia.

Sz. Zs.:Szerintem alkalmas lenne rá, csak ez egy olyan szakma, amit gyakorlatban kell kitanulni. Nyilván, mint trónörököst, erre valamilyen szinten elkezdték felkészíteni, de közben az anyja vaskezű uralkodónő volt, és Epifánia az ő árnyékában élte az életét. Pont ettől labilis ez a nő. Nem biztos magában, és inkább kérdései vannak, mint válaszai. Alkalmas rá, hogy talpra álljon, csak még nem ocsúdott fel.

T. J.:Nem föltétlenül erre született, de erre készítették elő, nem tanult más szakmát. Tehetsége van hozzá, de hiába erre nevelték, nem a vezetés az első számú ambíciója. Örökölte a trónt, nem kellett megküzdenie ezért a pozícióért. Háromféle hatalom létezik a földön: a tradicionális, a karizmatikus és a racionális. Epifániáé hagyományon alapszik, ugyanakkor a csodatételei természetfölötti tehetségre utalnak. Ami itt együtt sem elég. Amit ma látsz a politikában, az a hatalom megszerzéséért és megtartásáért folytatott küzdelem. Elküldtem egy kolléganőmnek a szöveget, aki szerint ha ilyen lenne a leosztás a politikában, mint nálam [A hatalom birtokosai kizárólag nők – A szerk.], akkor a politikusnők többet foglalkoznának azzal, hogy nemes ügyeket szolgáljanak, azaz hasznossá tegyék magukat a közösség számára. Ellenben férfitársaikkal, akik általában azon szoktak ügyködni, hogy lenyomják riválisukat a víz alá.

Adott egy furcsa, nőjogú társadalom, ahol a férfiakat nemzőnek tartják, a férfi iránt érzett szerelem pedig tiltott dolog. Epifánia királynő mégis beleszeret a számára kirendelt udvari nemzőbe.

Sz. Zs:Vannak Epifániának olyan megjegyzései, amiből arra lehet következtetni, hogy ezen a szabályozáson változtatni akart volna a jövőben, de hát erre már nem volt alkalma. A szerelem bizonyul a gyenge pontjának, ezen bukik el tulajdonképpen.

T. J.: Nem tudom, megfigyeltétek-e, milyen gyakran ábrázolják vidámnak a nőuralmat. Gondolok itt olyan művekre, mint Arisztophanésztól a Lüszisztraté, Merlétől a Védett férfiak, vagy emlékszem kamaszkoromból egy lengyel filmre, aminek az volt a címe, hogy Szexmisszió. Ezek mind viccesek, pedig, belegondolva, az ennyire egyenlőtlen uralmon alapuló birodalom élete egyáltalán nem lehet vicces. Hát nem is ábrázolom annak. Sőt, az alapkoncepció szerint a darabban csupa nő lett volna a színpadon. És bár ez egy férfi számára elvileg vonzó, rá kellett jönnöm, hogy ez így mégsem működik, ezért jelentek meg a férfi szereplők is.

Zsófi, szerinted mennyire „vonzók” azok a nők, akik megjelennek a színpadon? Milyen a nőábrázolása az előadásnak?

T. J.: Ez a fő kérdés. Feminista szemmel meg pláne.

Sz. Zs.: Szerintem ugyanannyira változatos, mintha a mi világunkban lennének. Van, ahol teljesen emancipált nők szaladgálnak nadrágban és csinálják a bizniszt, míg máshol otthon tartják őket "ellő"-nek – nevezzük így, ha a darabban "nemzők" vannak. Ma ezek a végletek léteznek. Szerintem a darab fordított nemi szerepei jól rímelnek a társadalmunk bizonyos jelenségeire. Azt érzem, hogy itt nálunk sincsenek egyenlően kezelve a nemek, ahogy a darabban se, csak ott pont fordított a helyzet. A darabbeli nőknek nem feladatuk, hogy csábítsanak, hogy vonzóak legyenek. Ösztönszinten bennük van ugyan, és helyenként megjelenik a műben, de alapvetően nincsenek velük szemben ilyen elvárások, hiszen ők az uralkodó osztály, így itt a férfiak dolga a nők kegyeit megnyerni.

T. J.:Ebben a drámában is igazságtalan a női kvóta, de fordítva, mint „a valóságban”. Én erre voltam igazán kíváncsi: hogyan beszél a bennem elrejtett, de soha le nem tagadott női princípium? Úgy tűnik, nagyon hasonlóan, mint a férfi énem.

Sz. Zs.: Sokan mondják, hogy a katonanők tök szexik.

T. J.:Ezt a férfiak mondják, ha felülnek egy buszra Izraelben. De a férfiakat sem szándékoztam úgy ábrázolni, mintha nem lennének vágytárgyak: szinte mind fiatalok és csinosak.

Nagyon speciális tájvilágot írtál le a darabban; a sivatagtól egy hómezőn át eljutunk a vulkán tetejére. Ezek a motívumok szorosan kapcsolják a drámát tavaly megjelent regényedhez, A Legkisebb Jégkorszakhoz.

T. J.:Igen, mert egy időben írtam őket. A királynőt szerettem volna hamarabb, a jégkorszak meg jött.

Szerinted ezt az extrém táji világot színpadon vissza lehet adni?

T. J.:Ezt hívja Pajor Tamás „szózenének”. Ezzel a rendező vagy tud kezdeni valamit, vagy nem. Van, aki szerint nincs szükség díszletre sem, csak el kell mondani: hadd szóljon! Egyébként mindegyik tájnak létezik eredetije, ihlető vidéke a valóságban. Erdélytől, a Mohos tőzegláptól kezdve a norvég fjordokon át a marokkói Atlasz hegységig. Íróként nagyon szeretek tájleírást írni és olvasni, pedig fiatalon Jókainál én is átlapoztam, nem tudtam még, mi a jó.

Sz. Zs.:Én a hadi leírásokat lapoztam át mindig.

T. J.:Azokat én már nem. APaulus című könyvem kapcsán a női olvasók gyakran mondták, hogy a sztálingrádi csatáról szóló részeket át szokták lapozni. Pedig nem kéne. Férfiként megértem, de íróként nem, mert azért ez egy kidolgozott mintázat, és csak egészben működőképes. Ebben a darabban is megvannak a keretek, amelyek közt a hadászatnak helye van.

Az Epifánia királynő miért pont dráma lett? Az volt a célod, hogy színpadra kerüljön?

T. J.:Megjelent ugyan nyomtatásban, de csakis drámaként gondoltam rá. Nem mai, és nem magyar. Minden olyan jegyet kidobtam belőle, ami a többi mostani munkámat jellemzi. Nincs benne például mai magyar tapasztalat. Ebből ered, hogy a kőszínházak nem tudtak vele mit kezdeni, hiszen szeretik a gyors reagálású színművet, amely akár ellenzéki kortesbeszédnek is alkalmas. Ez viszont szerintem színházi feladatnak kevés. Pusztán ellenzékinek lenni, az nem tesz remekíróvá, a pártosság általában sem. Emellett a fantasy vagy science-fiction jellege, meg a női karakterek sem kifejezetten a regényt juttatták eszembe, hanem inkább a filmet, ha nem is annyira George Lucas, hanem inkább Lars von Trier vagy David Lynch stílusában. A cselekménye pedig gyors lefolyású, hiszen röpke egy év. Szóval ez az a fajta drámaszöveg, amit nem választasz el szünettel, mert az megölné.

Mit értesz szózenén?

T. J.:A színházban a költészetre azt szokták mondani: izgalmas, de akadály; ódivatú, de  ékszer. Az a költészet állja meg a helyét a színpadon, amelyik olyan természetességgel mondható, mint ahogy itt beszélgetünk. Emiatt van a játékmódon a hangsúly. Legyél olyan természetes, mintha egy Hajdú Szabolcs-filmben játszanál. Akár Pintér Bélát is említhetném, csak ott több a direkten karikírozott elem. Vagy az operát. Aki nem fogadja el az operát, mint az élet ábrázolásának egy pontos és rugalmas módját, az nem fogadja el az én nyelvemet sem.

Az elején azt mondtad, nyitottak a kortárs színházak a verses szövegre.

T. J.:E mögött néha az a szándék húzódik meg, hogy fogyaszthatóvá tegyék a verset. Általában az éleket lefaragják, a jelenetsorrend pedig cserélődik, mire az a néző elé kerül. Nyíltan, nyersen verset az arcunkba kevesen mondanak. Nem az a cél, hogy kortárs költészetet adjunk el áron alul a színpadon. A cél az, hogy valaki azért induljon el a kortárs költészet felé, mert a kortárs verses drámát vonzónak találta. De ez két világ és két minőség. Epifánia az a színdarab, amibe a rendezője belészeret (manapság inkább „elvállalni” szoktak ügyeket, mint szívben hordani). Vagy pedig el kell engedni, ahogy a kőszínházak tették.