A nagy és kisszínpad sem ismeretlen számodra. Hol érzed magad inkább otthon?

Horkay Barnabás: A kicsi egy számomra barátságosabb közeg. Jobban szeretem az intimebb előadásokat. Nem kell ordítozni, én pedig amúgy is egy motyogósabb típus vagyok. Sokkal több színt lehet megjeleníteni, ha nem csak egy bizonyos decibel felett kell beszélni.

Prózai vagy mozgásszínházi előadás?

Horkay Barnabás: A kettő egyszerre érdekel. Nagyon izgalmas az, hogy a testtel is lehet fogalmazni, hogy rengeteget mesél. Egy prózai darabban is nagy jelentősége van a testbeszédnek, és ha olyan szituációba kerül a színész, ahol csak a testével dolgozhat, rájön, mennyi többletjelentése lehet egy apró mozdulatnak. Ez kicsit félelmetes is… De ha ezt a tudást birtoklod, nagy hatalom van a kezedben… Nagyon szeretem a mozgást. Azt gondolom, hogy akinek a színház a hivatása, annak mindenképp kell foglalkoznia vele.

Többször megtapasztaltam már, hogy van színész, aki büszke az előadói stílusára, de kirobbanthatatlan belőle, belekényelmesedett, nem hajlandó kísérletezni, feszegetni a saját határait. Részt vettem olyan próbafolyamatban, ahol a rendező próbálta frissebb mozgásra bírni. Erre a reakció a védekezés volt, az, hogy ő „nem fog ott ugrálni". Pedig erről szól egy próbafolyamat…

Milyennek látod a saját hozzáállásod?

Horkay Barnabás: Igyekszem keményen dolgozni, ugyanakkor nem görcsösen keresni az utat. Szeretek minden újat magamba szívni, mert szerintem nincs olyan, hogy ‘rossz tudás’. Annyira keveset tudok, hogy minden újdonságszámba megy nálam. Mindenben van hova fejlődnöm… De alapvetően pesszimista alkat vagyok… Ha látok valami igazán jót magam körül, az ugyanannyira villanyoz fel, mint lomboz le. Feldob, ha valaki létrehoz egy csodálatos produkciót, de azonnal tudatosul bennem, milyen messze vagyok még ettől. Legbelül dühít is, hogy évek óta foglalkozom valamivel, és azt hiszem, a negyedére sem lennék képes annak, aminek épp tanúja voltam. Azonnal felmerül bennem a kérdés, mégis, hogy képzelem, hogy az én tudásomnak, ötleteimnek is van létjogosultságuk? És miközben irigykedem, próbálok minél többet ellesni a többiektől. Ha pedig sikerül meglépni valamit, ami másnak már sikerült, vagy például egy szimpla bemelegítés során ráeszmélek, hogy ‘hopp, ez lesz az’, feloldódik bennem a rossz érzés. Ez egyszerre destruktív és konstruktív tulajdonság. De talán erősebben hajt, mint rombol. Azért nem túl kellemes. Sok hiúságot kell leküzdeni. Ez egy ilyen szakma…

Mi az, ami még küzdelmet jelent?

Horkay Barnabás: Maga a közeg egy küzdelmes terep, ugyanis itthon nagyon poros minden, és hiába jön ki valaki ifjonti hévvel az egyetemről, két év alatt ő is ugyanolyan életunt lehet, mint a többiek, akik évek óta űzik a szakmát. Sok ember nem mer nyitni, változtatni, csak járja a kitaposott útját és szüntelen kliséhegyekbe ütközik. Pedig ébernek kéne maradni, szüntelen keresni kéne valami izgalmasat, ami nem egy bejáratott metodikára épül.

A papírodon az áll majd, fizikai színházi rendező – koreográfus….

Horkay Barnabás: A rendezés egyelőre nem csábít, bár kipróbálhattam magam benne. A miénk összművészeti szaknak indult. Kvázi polihisztorokat szerettek volna nevelni belőlünk, ezért sokmindennel foglalkoztunk, de idővel kiforrta magát, ki milyen szerepben szeret részt venni a munkákban. Ki előadóként, ki alkotóként felelt meg, mindenki megtalálta a maga területét, van, aki rendezőként, van, aki koreográfusként, van, aki színészként, van, aki táncosként. Engem a játék inspirál, általa tudok beszélni az engem foglalkoztató problémákról.

Amikor jelentkeztél, volt B terved?

Horkay Barnabás: Igen, ugyanis gyerekkorom óta református lelkipásztor szerettem volna lenni. Egy lelkészdinasztia sarja vagyok, így kiskoromban, amikor még nem is ismertem a teológia szót, elhatároztam, hogy folytatom a családi hagyományt. Végül nem így alakult. Édesanyám, aki szintén lelkész, végig támogatott, de azért volt nagy csetepaté. A családi összejöveteleken mindenki félrehívott, és próbált a színművészet árnyoldalairól felvilágosítani. Egészen addig hallgattam az egyhangú véleményeket, amíg szép lassan mindenki elfogadta a választásomat. A felvételi, aztán Toldi című előadás egy-egy fordulópontot jelentett számukra.

A teológia persze ma is érdekel. Minden intézményi működés tele van hibákkal, így az egyházé is. Én ezekkel szemben akartam volna fellépni azt képviselve, hogy nem elég zsolozsmázni, gondolkodni is kell. Könnyű félremagyarázni a Bibliát, a magyarázatok néha félelmet ébresztenek, a félelem, a bigottság pedig nagyon sok buta prédikációt szül. Ez a mai napig nagyon idegesít. Gondolkodni minden feladatkörben ér, mi több, kötelező! Egyébként azt gondolom, hogy amennyi sara, annyi csodája is van egyháznak. Ráadásul jelentős párhuzam van szertartás és egyház, előadás és színház között. A Biblia az élet minden szegmenséről beszél, akárcsak a színház, vagy például Shakespeare életműve, csak a forma más.

Öt éve most mégsem a teológia, hanem a színház tölti ki az életed…

Horkay Barnabás: Bár öt évig egy zárt világban éltem, hatalmas tudással gazdagodtam, pláne, hogy az egyetem előtt elég kevés tapasztalatot szereztem. Ma már azt érzem, van miből merítenem. Ez nem mindig volt így. Előfordult, hogy úgy éreztem, semmit sem úgy csinálok, ahogy kellene. Azt a kérdést soha nem tettem fel, hogy abbahagyjam-e, az viszont sokszor felmerült bennem, hogy miért csinálom. Arra jutottam, hogy hazugság lenne azt mondani: a nézőért játszom. Elsősorban én akarok megérteni minél többet a világból, nekem hasznos és fontos a színház és az, hogy minél inkább tudatában legyek annak, amit csinálok. Ha ebből a néző is profitál, annak örülök, ez az optimális eset. Nagyon jó érzés például a Toldi után a kisgyerekek szemében azt látni, hogy ők is hősökké akarnak válni, mint ez a „Miklós fiú". Ebben a szakmában az a legszerencsésebb, hogy úgy adhatok, hogy közben magammal is foglalkozom.

forrás: http://szinhaz.hu/interjuk/56222-kik-azok-a-fizikaisok-interju-horkay-barnabassal