Honnan jött az ötlet, hogy közösen írjatok egy színdarabot?

Horváth János Antal: Tasnádi Istvánnak volt egy forgatókönyv írói és improvizációs kurzusa az egyetemen, ott találkoztunk először. Én másodikos voltam, Reni harmadikos. Ők helyzetekre improvizáltak, mi pedig jeleneteket írtunk belőle.

Olasz Renátó: Már akkor tudtam, hogy valamit akarok csinálni és szükségem van hozzá egy szimpatikus srácra, aki segít megírni egy jó történetet. Tetszett, ahogy Jancsi írt a kurzuson és megkerestem.

H.J.: Kimentük egy közeli parkba egy laptoppal meg egy sörrel és beszélgetni kezdtünk.

A történetet együtt találtátok ki vagy volt egy alapgondolat, amihez kerestél valakit, aki azt megírja?

H.J.: Reninek volt egy története, de azt elvetettük és arra gondoltunk, hogy a színészekkel közösen találunk ki valamit, és abból írjuk meg a darabot. Háromszor találkoztunk a nyáron a színészekkel, és arról beszélgettünk velük, hogy mi érdekli őket, milyen szerepekre vágynak, azoknak milyen a karaktere, amit majd beépíthetünk az előadásba.

O.R.: Nem akartuk, hogy én, mint rendező és Jancsi, mint író hozzunk egy történetet hét embernek, hanem hogy ez mindannyiunk közös története legyen. Mindenki elmondta, milyen érzések, gondolatok foglalkoztatják, kit mi zavar, vagy épp mit szeret.

H.J.:: Ezek jó hosszúra nyúló beszélgetések voltak. Volt, aki könyvből hozott részletet, más olyan gyerekkori emléket idézett fel, ami a mai napig benne él, de játszottunk játékokat is. Egyik gondolat és történet hozta a másikat. Ezeket mind felírtuk. A végén volt egy nagy köteg papírunk és abból rakosgattuk össze a darabot.

A végeredmény etűdök sora vagy egyetlen egésszé áll össze?

H.J.:: Ez egy történet. Nagyjából tudtuk, ki a hét karakter és merre tart a történetben, ezután felruháztuk őket azokkal a tulajdonságokkal, amiket a színészekkel közös beszélgetések során találtunk ki. 

O.R.: Az volt számunkra a legfontosabb, hogy mi hogyan mesélünk el egy történetet, hogy hogyan működnek a színészek egy üres térben, ahol nincsenek nagy díszletek, és alig van kellék.  Olyan darabot akartunk, ami szórakoztató, nem reális, megvan benne az a szabadság, hogy akár improvizáljunk is, mégis van egy nagyon erős magja. Úgy írtuk meg a jeleneteket, hogy mindegyik nagyon pontosan tart valahonnan valahova, de ezen belül a helyzetek nem bonyolultak, mert azt akartuk, hogy a próbafolyamat alatt tovább tudjuk alakítani a dolgokat. Azon gondolkodtunk, mi az, ami közös bennünk. Több ilyet is találtunk, mint például a megfelelési kényszer vagy az önsorsrontás iránti vágy, ami nagyon erős a mai fiatalokban. Hiába a rengeteg tehetség és tenni akarás, valahogy eszköztelenek és tehetetlenek vagyunk, mert vagy túl fiatalok vagyunk vagy nem tanultuk meg, hogyan kell csinálni. Van bennünk valami, ami miatt, ha nem vagyunk megtámogatva egymás által, akkor sem magunk, sem közösen nem tudunk előre lépni, hanem csak egyhelyben toporgunk és csak egyre mélyebbre kerülünk ebben a spirálban.

Hogy került a történetbe Cethal gyomra?

O.R.: Az első pillanattól kezdve tudtuk, hogy a történet középpontjában kell lennie egy különleges helynek. Úgy kezdődött, hogy találtam a Zsarumagazinban egy cikket, ami arról számolt be, hogy egy fiatal lányt középkori módszerekkel kínzott egy férfi egy padláson. Arra gondoltunk, legyen olyan ez a hely, ahol olyasmi dolgok vannak, amik valamilyen módon brutalitást hoznak ki az emberekből. Aztán valahogy eszünkbe jutott Babits Jónás könyve. A cethal gyomra lehet a pokolra szállás metaforája…

H.J.:: … vagy a bűnbeesésé. A cethal gyomra mitológiának a milyensége volt az, amiért ezt választottuk. Itt az ember nem az, ami valójában, itt elfordul a sorsától. Nem egy reális világ, hanem egy másik szint.

De attól nem féltetek, hogy ezzel az asszociációs lehetőségeket korlátozzátok? Hogy nagyon direkt ez az utalás?

H.J.:: Ez csak egy plusz elem.

O.R.: Csak egy név, egy hely neve, amit így hívnak.

H.J.: Ha akarom, elfogadom ezt az ajánlatot és gondolkodom az összefüggésen, ha nem, akkor csak egy közönséges név.

Hogy zajlottak a próbák?

O.R.: 35 oldalt írtunk ketten…

H.J.:: … hadd meséljem el, hogy csináltuk! Az iszonyú jó élmény volt. Reni lakásában voltunk és kivetítettük a szövegszerkesztőt a falra egy vetítővel. Reninél volt a gép, nálam pedig egy vezeték nélküli klaviatúra. És elkezdtük írni a dialógot úgy, hogy közben nem beszélhettünk egymással. Ő írt egy mondatot, én válaszoltam rá és így tovább. Ha ennek akármelyikünk neki ült volna egy asztalnál, óhatatlanul bejött volna egy filter, egy blokk, mert akkor direkt jót akartunk volna írni. Így viszont annyira természetesen jöttek a mondatok. Abban a pillanatban, hogy 5 másodpercnél többet gondolkodott valamelyikünk, a másik már leszidta.

O.R.: De persze e mögött már ott volt, hogy előtte rengeteget beszéltünk, tudtuk, mi érdekel minket, hogy tizenkét jelenet lesz, megvolt a történet, voltak fix pontok, hogy ennek oda kell eljutnia, annak meg amoda. Biztosak voltunk benne, hogy az első jelenetet és az elején lévő monológot nem akarjuk megváltoztatni. De sok szituációval nagyon szabadon bántunk. Amiket a próbákon kitaláltunk, azokat Jancsi mindig megírta.  Végül egy monológ és két jelenet van, ami nem változott az eredetihez képest.

H.J.:: Volt egy olyan rész, amit rengeteget próbáltunk, de valahogy sosem lett igazán jó. Aztán az egyik alkalommal elindult egy impro és egy olyan őszinte, vicces dolog sült ki belőle, hogy azonnal leírtam, ahogy hallottam és úgy került bele az előadásba.

O.R.: Az volt a jó az egészben, hogy már nyáron ötleteltünk és októberben elkezdtünk dolgozni. Így mindenkinek folyamatosan ott volt az agyában a dolog és beépült az életébe. 

H.J.:: És mindenki belerakta saját magát, amitől sohasem volt a próba nyűg, hanem élvezet. Közös ügy lett, ami mindannyiunkat egyformán érdekel.

Mikor engedtétek el? Amikor már nem írtátok tovább?

O.R.: Két héttel a bemutató előtt.

Színdarabot írni mennyiben jelentett más feladatot, mint filmforgatókönyvet?  

H.J.: Vannak különbségek: a színházban általában dialógokkal mesélünk, a filmben pedig sokszor törekedünk arra, hogy minél kevesebb legyen a szöveg, meséljenek a képek. De egyébként hasonló a két dolog, mert mindkettő azért alapvetően történetmesélés. És nekünk elsősorban ezt tanítják, hogy hogyan meséljünk el jól, érdekesen egy történetet. Ezt pedig bárhol lehet alkalmazni. És ennek persze rengeteg szabálya van, de azon belül már annyit játszhat az ember, amennyit akar. Egyébként az egyetemen mi is rengeteg színdarabot elemzünk, és az első évben például minden este színházban ültem, szóval volt némi elméleti tudásom. Abból próbáltam dolgozni, hogy a rengeteg jó ötletet, hogyan tudjuk egy érdekes és érvényes történetté csiszolni, ami drámaként tud működni.

Színészhallgatóként hogy jutott eszedbe a rendezés?

O.R.: Ez egy régebbi történet. Tiszavasvári vagyok, ott nem volt színház. Tizenöt évesen láttam először színházi előadást, egy Bodó Viktor darabot Nyíregyházán. Azóta írok történeteket és már akkor eldöntöttem, hogy rendezni akarok. Debrecenbe jártam gimnáziumba és minden évben csináltunk valamit, amit én rendeztem és időnként játszottam is benne. Kétszer meghívtak minket a Deszka Fesztiválra, a Diákszínjátszó versenyen két alkalommal szerepeltünk, az egyiket meg is nyertük.

Akkor miért nem rendező szakra jelentkeztél?

O.R.: Nem indult abban az évben, amikor érettségiztem. 

Most jelentkezel?

O.R.: Nem. Az elméleti része – olvasni, elemezni – nagyon érdekelne, de ha csak rendező lennék, elesnék attól a lehetőségtől, hogy másoktól tanuljak. Érdekel, hogyan dolgozik ez vagy az a rendező, és ezt csak színészként tapasztalhatom meg igazán. Rendezni pedig azért szeretnék, mert fontosnak tartom, hogy mi, fiatalok megmutassuk, hogy gondolkodunk a világról, hogy tudunk ennyi idősen történetet mesélni, olyan történeteket, amik igazán rólunk szólnak.

Elképzelhető, hogy ha végeztek, közösen dolgoztok tovább és egy saját csapatot hoztok létre?

O.R.: Nekem ez az álmom.

H.J.:: Nagyon szerettem Renivel dolgozni és szeretnénk ezt folytatni.

O.R.: És bár ebben az esetben mi írtunk ehhez egy történetet, de ez nem azt jelenti, hogy csak ez lehet a jó út, és legközelebb ne nyúlhatnánk egy klasszikus műhöz, ha azt érezzük, rólunk beszél.

H.J.:: Szeretnénk úgy ránézni például a Rómeó és Júliára, a  Woyzeckra vagy a Platonovra, hogy ezekben mi az, ami a miénk és arról beszélni velük, általuk. Amikor ezen a darabon dolgozunk, vagy már a következőn gondolkodunk, az a legfontosabb, hogy olyan kérdésekkel foglalkozzunk, ami mindannyiunkat érdekel, rólunk szól, amit mindennap átélünk, mert ez az, ami valóban érvényes.

O.R.: Úgy látom, ma ennek van igazán értelme. Minket nem érdekel, hogy kőszínházban vagy független színházban dolgozunk, minket az érdekel, hogy a mi színházunkat csináljuk meg, azt, amelyik rólunk szól. Nem azzal akarunk foglalkozni, hogy sikeres vagy eladható előadásokat készítsünk, hanem az érzéseinket, a gondolatainkat, az esetleges frusztrációnkat, az örömeinket és bánatainkat megosztani a közönséggel.