Három hetes workshopon vettünk részt közösen a római Accademia Nazionale d’Arte Drammatica Silvio d’Amico másodéves színészhallgatóival. A közös munka számos tanulsággal szolgált, elsősorban a gyökeresen eltérő színházi kultúrák közti párbeszéd mikéntjeivel, másodsorban bármilyen jövőbeli workshopok munka- és teherbírását illető alapfeltevésekkel kapcsolatban. Ezt a két kérdést igyekszem megvilágítani, s rajtuk keresztül felvázolni ennek a konkrét workshopnak a lefolyását is.

 Az Accademia Silvio d’Amico az SZFE általános színészképzéséhez képest döntő, a workshop menetét is jelentősen befolyásoló különbség, hogy egy-egy színészosztály húsz-huszonöt hallgatóból áll. (A mi esetünkben 24 főről volt szó, ketten „kiestek“, a végeredményben, a bemutató előadásban 22 hallgató vett részt.) Ez olyan nyilvánvaló következményekkel jár, mint a hallgatók szakmai felkészültségének, elkötelezettségének, munka- és tehetbírásának a módfelett kiegyensúlyozatlan, heterogén mivolta; az osztály fegyelmének a magyarországihoz képest jóval alacsonyabb foka; az osztályon belüli hierarchia kevésbé katonásan, kevésbé brutálisan kialakított, inkább ráhagyásokon, elfogadáson, belefásuláson, terület-átengedésen alapuló felépülése. Röviden azt lehetne mondani, hogy az osztály inkább hasonlít egy jókedélyű, relatíve tehetséges, de véletlenszerűen összeállt gimnáziumi színjátszókörre, mint egyetemi, komoly felvételi procedúrával összeválogatott garnitúrára. A véletlenszerűség döntő faktor: a magyar gyakorlattól eltérően nincs olyan egyöntetű színházi ízlés, ami az osztály arculatának kontúrjait megadná. Utóbbi nemcsak a felvételi lazább mivoltából, de a képzés sajátosságaiból is fakad: az SZFÉ-s, rendkívül szoros mester-tanítvány viszony mind az osztály létszáma, mind a képzés felépítése miatt itt kiépíthetetlen. A három éves képzés során a kurzus- és workshopszerű munkák dominálnak; az osztályvezető (az Accademia rektora) egyetlen vizsgát rendezett eddig az osztályának, az is monológok lazán egymás mellé rakott láncából állt össze. Állandó mesterségóráik nincsenek. A workshopok amolyan ízelítők a számukra: egy kis pantomim (noha, mint megtudtuk, ennek nincs már különösebb relevanciája a kortárs olasz színházban), egy kis commedia del’arte, egy kis Csehov, egy kis harcművészet.

Az átfogó ízlés hiánya valószínűleg nem kis mértékben következik az olasz színház jelenlegi útkereső, nem túl markáns állapotából is. Olyanfajta egyöntetű realista színjátszás, ami a magyar egyetemen bevett alapvetés, itt nincs megkövetelve a diákoktól, nincsenek megtanítva rá. A legtöbben szakmailag az illusztráló, szellemeskedő, durva ecsetvonásokkal felrajzolt karakterek felmutatásánál tartanak, ami bizonyos esetekben kimondottan mulatságos, ugyanakkor leggyakrabban nem lépi túl egy invenciózusabb gimnáziumi színjátszó-kör színvonalát.

Mindezek ismeretében jelöltük ki a kurzus hatókörét és céljait. Az első hét színésztréningekből állt; főként a játékosság, a koncentráció, a fizikai jelenlét és a kreativitás állt a középpontban. A durván felrakott/megjelenített karakterek, amiket a diákok egy-egy játékban „hoztak“, ritkán eredményezett tényleges jeleneteket. Mivel 6-7 fővel kellett három-három órát délelőtt és délután kitöltenünk, inkább arra szorítkoztunk, hogy minél több játékot, tréninget megismertessünk velük, valamint arra, hogy bizonyos ízlésbeli paradigmákat megpróbáljunk lefektetni, a színházkultúrák közti alapvető minimumot meghatározandó. A második hét legelején, mindezt bevégezendő – és messze a leghatékonyabban – egy olyan feladatot adtunk ki, amelynek keretében nekik kellett néhány perces páros-hármas jeleneteket hozniuk, megadott karakterekre, szituációkra. Ennek a mutatása szolgált valódi áttöréssel: részletesen végigbeszéltük a jeleneteiket, kritizáltunk, javasoltunk, igyekeztük őket a mind mélyebb, személyesebb tartalmak feltárására biztatni, az illusztrálást kerülendő. Ez, noha a jelenetek színvonalán nem javított sokat, annyit mégis eredményezett, hogy másnapra a fegyelem és a munkamorál jelentősen megugrott.

Még az első hét végén – és ezzel rátérhetünk a workshop konkrét projektjére – kiadtunk nekik egy karakterépítő feladatot. Karaktertesztet kellett írniuk, felépíteni egy-egy embert, fikciósat vagy valóságost, akivel aztán a workshop maradék részében dolgozniuk kellett. Ezek a tesztek néhol elkeserítően iskolásak és felületesek voltak, máskor viszont, néhány átgondoltabb esetben, kimondottan szellemes, jól eltalált karaktervonásokat sikerült kigondolniuk. Szokatlan volt számukra a feladat, az ilyen, elmélyült, otthoni munkát, megfigyelést követelő munka, és néhol inkább a hiúság, az önmegmutatás dominált, nem pedig az elmélyült elemzés. Ugyanakkor több karakter kimondottan használhatónak bizonyult, mikor a második hét közepén, részben az előző napokban hozott jelenetikből, részben pedig a karaktereikből kiindulva, elkezdtünk jeleneteket próbálni velük.

Számos szakmai kérdést vetett föl a workshopokkal kapcsolatban a jelentcsinálás. Mivel rengetegen voltak, nekünk, nekem sem jutott elég figyelmünk/-em az egyes, kevésbé kreatív, kevésbé harsány hallgatókra. Ők gyakran nem kaptak nagyobb feladatot az általános statisztálásnál, egyfajta kar-szerepnél. Fontos kérdés ez; a mi esetünkben, mivel mi magunk is még tanuló rendezők vagyunk, elkerülhetetlenül életbe lépett a mi tréningünk: hogy nevezetesen jeleneteket kell csinálni, nem pedig színészpedagógiát művelni. Márpedig utóbbi az egyéni(bb) feladatok, személyes foglalkozások előtérbe helyezésével járt volna. (Utólag megkockáztatható, hogy a workshop célja nem is lehetett több annál, mint hogy felmutassunk nekik egy olyan színházi észjárást, formanyelvet, humort, elvárásrendszert stb., amit mi, itthon, megszoktunk.) A jelenetek különlegességét mindemellett az adta, hogy semmiféle írott szöveg nem állt rendelkezésünkre. Igyekeztünk kialakítani egy laza történefüzért, aminek a nyomán mindhárman egyénileg kitaláltunk néhány öt-tízperces jelenetet, amely jelenetek keretében az általuk hozott, olykor rendkívül távoli, összeegyeztethetetlen karakterek találkoztak egymással, egymás mellé kerültek. A nyelvi korlátok – és a feladat kivitelezhetetlensége – miatt szöveget nem írtunk ezekhez a jelenetekhez. Gyakran építettük színésztréningre a jelenetek alapjait – pl: egy-egy „játékra“, koncentrációs gyakorlatra, mozgássorra –, aminek a narratíva valamelyest megágyazott. Furcsa, újszerű tapasztalat volt, hogy kizárólag instrukciókból épült fel egy-egy jelenet. Bármit lehetett kérni, nem volt mi máshoz, mint azok teljesítésének, színészi megvalósításának hatásához mérni egy-egy instrukció szükségességét.

Nagyon készségesen és lelkesen dolgoztak ekkor, a második hét második felében már a színészek. A workshop, ha lehet ilyet mondani, kissé mégis csorbát szenvedett azon, hogy valóban improvizatív jeleneteket nem sikerült végül beépíteni a végső, kb egy órás mutatásba. Ugyanis, ahogy szöveget használni, úgy játszaniuk, improvizálniuk sem igen volt mihez képest. A legtöbb jelenet le lett rendelkezve, noha az ő harsányabb, felületesebb, szellemesebb nyelvükön játszódott (szó szerint is természetesen: olaszul). De az írott, konkrét munkaanyag hiányából adódóan a harmadik hétre a jelenet-próbák a mi mániáink, ritmusérzékünk, ízlésünk és teherbírásunk próbája volt már, nem az ő készségeiké. Továbbra is érezhették – főleg azok, akik „nagyobb“, „több“ feladatot kaptak –, hogy mi az a normatív színjátszás, amit szeretünk, jónak tartunk, mi az a humor, amit szellemesnek, stb. De az ő közreműködésük egyre inkább színészi, kevésbé tréningszerű lett.

A kurzus legvégén Bodó Viktor az általunk készített, bő egyórányi jeleneteket összegyúrta egy kollázzsá; a kimaradt, perifériára szorult színészeknek plusz-feladatokat adott stb. Így összeállt egy mutatásra alkalmas, majdnem előadás-szerű valami a karaktereikből, ötleteikből. Javarészt fizikai teljesítőkészséget, önreflexiót, karakterből ki-belépéseket követlet meg a létrejött előadás formanyelve; gyors váltásokat, figyelmet, precizitást. Így az előadás végigcsinálása lehetett az, ami tulajdonképpen hozzáférhetővé tette a számukra azt a színházi kultúrát, amiben mi relatíve otthonosan mozgunk.

Inkább megismerték, mint elkezdték folyékonyan beszélni ezt a nyelvet, de, meglehet, egy-egy workshop célja nem is lehet ennél több.