„I consider film a visual art, and for me, telling the story visually is more important than telling the story with words and dialogue.”
Kovács László és Badal János után a 2016-ra virradó éjszakán elment Zsigmond Vilmos is. Az Illés-iskola első növendékei voltak mindhárman, kirobbanó tehetségek, akik az 1956-os forradalom leverése után hagyták el az országot, csomagjukban a felkelést megörökítő páratlan értékű dokumentumfelvételekkel. Hármójuk közül, anélkül hogy nagyszerű teljesítményeiket rangsorolnánk, kétségkívül Zsigmond neve csillogott a legfényesebben. Elérte azt, amit az operatőrök közül csak kevesen: világmárka lett és celebritás, akár egy mozisztár.
A tekintélyes International Cinematographers Guild 2003-ban minden idők tíz legbefolyásosabb operatőre közé választotta. Nem tudni, a tömérdek világhírű rendező és filmcsillag közül, akivel hosszú pályáján dolgozott, melyikük érte el ugyanezt a maga területén. Robert Altman, Steven Spielberg, Woody Allen talán… Terjedelmes nekrológokban búcsúznak tőle a világlapok, a Los Angeles Times-tól a Variety-ig. Élettörténete akár az amerikai álom. Szegedről indult el, osztályidegenként nehezen verekedte be magát a pesti főiskolára, amelynek, mint mondta, oly sokat köszönhetett, aztán a forradalom, az emigráció következett. Amerikában sokáig szerelőként, alkalmi fotográfusként, majd másodvonalú produkciók operatőreként kereste a kenyerét, míg a hetvenes évek elejének új-hollywoodi hulláma magasra nem emelte. Spielbergék, Ciminóék, Altmanék a hatvanas évek európai filmforradalmainak lázában égtek. Zsigmond és Kovács az új stílust, a realista fotografálást, a külső felvételeket, a könnyed kameramozgásokat mindenki másnál jobban tudta. Meg, persze, mint később kiderült, bármilyen más stílust is. Zsigmondról az a mondás járta, hogy egyik filmje sem hasonlít a másikra, mégis, mindegyiken ott az összetéveszthetetlen kézjegye. Első nagy műve, a McCabe és Mrs. Miller a tompa tónusaival, ködös, derengő atmoszférájával, a félsötéteivel meghökkentően új képi világot hozott, s alkotóját a legígéretesebb hollywoodi képköltők közé repítette. Az Altman-western delíriumos világának szöges ellentéte a Spielberggel forgatott Sugarlandi hajtóvadászat lendületes realizmusa, s mindkettőtől különbözik az Oscarral díjazott másik Spielberg-blockbuster, a Harmadik típusú találkozások fényköltészete. Utóbbi mű legalább annyira Zsigmondé, mint a rendezőé. Spielbergé az újszerű sztori, amely, ellentmondva a sémának, nem ellenségeknek, hanem a földlakóknál is barátságosabbaknak mutatja az idegeneket, ám a földönkívüliek ábrázolása Zsigmond érdeme. Az ő találmánya az a földöntúli fény, amellyel megjeleníti a megjeleníthetetlent: a távoli galaxis lakóinak látogatását. Realizmus és költészet elegyedik az ezt követő Szarvasvadászban, s Michael Ciminoval készített másik, méltatlanul hűvösen fogadott filmeposzában, A mennyország kapujában. Az ezredforduló után többek között Woody Allennel dolgozott, ő fotografálta aFérfit látok álmaidban-t, a Kasszandra álmát, a Melinda és Melindát. Allennek, aki mindig a legjobb operatőrökkel társult, nem csillogó, hanem alkalmazkodó, a háttérben maradó fotográfusra volt szüksége. Zsigmond ezt is tudta. S ezzel egy időben fényképezte a bravúros-sejtelmes de Palma-thrillert, a Fekete Dáliát.
„Mindig magyarnak vallottam magam, és büszke vagyok arra, hogy a magyar filmfőiskola tanítványa voltam” – mondta egy interjújában. Nem pusztán szavakban kötődött szülőhazájához, mint oly sokan, hanem valódi, élő kapcsolat volt az. Két itthoni produkciót is fényképezett az ezredforduló után, a Bánk bánt és A halálba táncoltatott leányt, s rendszeresen hazajárt a főiskola operatőri mesterkurzusaira. A tanítást, a tapasztalatok átadását élete vége felé még a filmkészítésnél is fontosabbnak tartotta: visszaadni valamit abból, amit az alma materben kapott, s amiből élete végéig meríthetett.
Báron György
