Alumni - "A tehetség nálunk tanul."
Dr. Szirtes Balázs
„Egykori doktoranduszként az a tapasztalatom, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem egy elit egyetem, Doktori Iskolája pedig ugyanazokkal az előnyökkel bír, mint maga az intézmény. Ezek közül is külön kiemelendő pozitívumnak tartom például a sokkal közvetlenebb, személyesebb és így hatékonyabban működő munkakapcsolatot a doktoranduszok és témavezetőik között, a kis létszámú kurzusok okán jobban működő interakciót az adott kurzus előadója és a hallgatók közt, valamint az átjárhatóságot az egyetem három fő tudományterülete között. A színházművészeti, mozgóképművészeti, valamint drámaelméleti és művészetközvetítési kurzustémák mellett persze nagy örömöt okoztak a társművészetek, illetve a társtudományok világából érkező előadók témafelvetései is. Olyan tudományos és művészeti terepeken sikerült kalandoznunk az akkor még hároméves oktatási szakaszban, amelyek mindenképpen új ablakokat nyitottak számomra a világra, sőt néha már-már szemléletváltó erővel hatottak bizonyos kérdésekben a gondolkodásomra.”
Dr. Szirtes Balázs
Dr. Szilágyi Bálint
2017-ben, a diplomaszerzésem évében, egyből jelentkeztem a Doktori Iskolába, mert ezen az egyetemen akartam tanítani. A tanításhoz pedig elsősorban szervezett és rendszerszintű oktatásra volt szükségem. A legnagyobb kihívást a gyakorlat és az elmélet közötti kibékíthetetlennek, már-már antagonisztikusnak tűnő ellentét feloldása jelentette számomra. Egy intenzív alkotófolyamat általában a benne résztvevők minden energiáját felemészti. Nem, vagy alig marad idő az írásbeli reflexióra. Holott a művészi alkotómunka kutatás is egyben. Ezzel a gondolattal fogadott a Doktori Iskola, és valóban rengeteg segítséget kaptam tanáraimtól abban, hogyan valósítható meg a művészeti munka mint kutatás a gyakorlatban. Ennek szellemében igyekeztem és igyekszem végezni a dolgomat oktatóként és alkotóként egyaránt. Azonban ahhoz, hogy valóban felkészült tanára legyek ennek az egyetemnek a gyakorlati tapasztalatszerzésen túl, szakmám elméleti alapvetéseivel is tisztába kellett kerülnöm. Arra a belátásra jutottam, hogy az egyetemi képzés öt éve egyszerűen nem volt elegendő arra, hogy a különböző színésziskolákat, esztétikákat és irányzatokat kellő módon megismerjem. 2017-től kezdve ugyanis az egyetem színészképzésében is részt vehettem. Oktatói munkám során teljesen nyilvánvalóvá vált számomra tudásom és képzettségem kezdetlegessége. Színészeket, pontosabban színházi alkotókat, egyáltalán fiatalokat, de igazából bárkit oktatni óriási felelősség. A Doktori Iskola elsősorban időt és teret adott nekem arra, hogy tudásom hiányosságait egy új fókuszponton, a tanításon keresztül fejlesszem tovább egy kutatás keretén belül, és így a munkáim, illetve a dilemmáim is reflektálttá és másokkal megoszthatóvá váltak a megszületett doktori dolgozat által.
Szilágyi Bálint, színházrendező, az I. éves prózai rendező osztály társosztályfőnöke
Brandenburg Ádám: „Zeneszerzőként színész és filmes hallgatókat tanítani, velük tanulni igazán inspiráló számomra!”
Brandenburg Ádám Artisjus-díjas zeneszerző még le sem diplomázott a Zeneakadémián, amikor már óraadóként szolfézst és zeneelméletet tanított a színházrendezőknek. Olyannyira megtetszett neki az itteni közeg, hogy ma már nemcsak oktat az SZFE-n, de a doktoriját is itt szerezte.
A zene szeretete nem kötődik konkrét életkorhoz, de azt talán mégis kijelenthetjük, hogy fiatalként vagyunk a legkísérletezőbbek és ha tehetnénk, éjjel-nappal zenét hallgatnánk. Ebből kiindulva azt gondolom, hogy az órái igazán népszerűek lehetnek. Zeneszerzőként mit tanít a színművészetiseknek?
Az elmúlt 10 évben sokféle órát tartottam: szolfézst, filmzene-analízist, zeneszerzés-gyakorlatot, zeneirodalmat… És igen, azt tapasztalom én is, hogy ha színházas hallgatókkal, filmesekkel vagyok együtt, mindannyian nagyon szeretik a zenét, nyitottak rá. A zene mint társművészet nagyon érdekli őket, ami egy jó kiindulási pont.
Nem csoda, hiszen egy jó zene nagyon sokat hozzátesz egy filmhez. Van, hogy a film zenéje híresebb lesz, mint maga a film. A zenés színházi előadásokról nem is beszélve.
Igen, de nemcsak a zenés darabok, hanem még a prózai előadások is tele vannak kísérőzenével. A hallgatók különböző zenei képzettséggel érkeznek az egyetemre, de arra törekszem, hogy megértsék a zeneművészetet. A zene talán a legabsztraktabb művészeti ág: más, mint a film, vagy a színház. A cél, hogy megtanulják, a zene hogyan viselkedik más művészeti ágakhoz képest, illetve azt, hogy hogyan kapcsolódhat hozzájuk, mit jelent a zenedramaturgia, a hangszereknek milyen szimbolikája van, vagy hogy egy konkrét dramatizált jelenetnél fel tudják mérni, milyen lehetőségeik vannak. Meg kell ismerni a zeneirodalom teljes stíluskeretét, el kell sajátítani a megfelelő zenedramaturgia használatát, akár színházról, akár filmről beszélünk.
A Zeneakadémián végzett, mégis itt, az SZFE-én doktorált. Mi ennek az oka?
Harmadéves zeneszerző hallgató voltam, amikor már itt a Színművészetin taníthattam. Óraadóként szolfézst és zeneelméletet oktattam színházrendezőknek. A Zeneakadémián 2015-ben alkalmazott zeneszerzés szakon, majd 2017-ben zeneszerzés mesterszakon szereztem diplomát. Az alkalmazott zeneszerzés képzésében összefonódik a Zeneakadémia és a Színművészeti, így számomra nagyon természetes volt színészek és filmesek között lenni. A második diplomámat követően arra gondoltam, hogy a zeneszerzés mellett egyetemi oktatói pályámat is szeretném erősíteni, amihez fontos a doktori képzés. Mivel filmzenei területen szerettem volna kutatni és akiket fel szerettem volna kérni témavezetőnek, Tallér Zsófia és Stőhr Lóránt, az SZFE-n tanítottak, ezért adott volt, hogy a Színművészetin kezdjem el a képzést.
Melyik korszakot kutatta?
Az 1950-70-es évek magyar filmzenéjét, ami egy kevéssé tárgyalt területe a filmművészetnek. A disszertáció terjedelme és a kutatás mélysége miatt viszont leszűkítettem a témát négy szerzőre: Petrovics Emil, Ránki György, Szőllősy András és Farkas Ferenc filmzenéi álltak a fókuszban. A kutatás legfőbb kérdése az volt, hogy a Bartók és Kodály fémjelezte magyar zeneszerzőiskola milyen szinten érhető tetten ezekben a filmzenékben, valamint, hogy a különböző avantgárd irányzatok, illetve az egyéni intonáció milyen fúziót alakított ki a filmzeneszerzői gyakorlatukban.
Azt mondta, hogy nagyon természetes volt a közeg itt az SZFE-n. Lát mégis valamilyen különbséget zenész, színész, vagy filmes hallgatók között? Mi az, amit egymástól tanulhattak esetleg?
Alapvetően más a zenésztársadalom, mint a filmes, vagy a színházi. Már másoktól is hallottam, hogy a zenészek közege némileg zártabb. Az a fajta nyitottság, ami a színészházi és filmes alkotók között jelen van, vonzó és én mindig csodálattal tekintettem rájuk. Kíváncsi voltam, hogy az ő szakterületükön hogy néz ki az alkotói folyamat, mert ilyen tekintetben a zeneszerzés sokkal különbözőbb. Az a fajta metamorfózis, ami végbemegy a színházban, számomra mindig is nagyon misztikus és magával ragadó volt és ugyanezt érzem a filmes alkotásokkal kapcsolatban is. Nagyon szívesen töltök időt, váltok gondolatokat a filmes és színházi emberekkel; úgy is mondhatom, hogy inspiráljuk egymást.
Nemcsak oktatja a zeneszerzést, hanem aktív résztvevője is a kortárs zenei életnek. Számos zenekarral dolgozott együtt, mint amilyen például a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, az Óbudai Danubia Zenekar, a Miskolci Szimfonikus Zenekar, vagy a Budapesti Vonósok. Milyen munkái vannak mostanában?
A legutóbbiak közül kiemelném a Szegedi Kortárs Balettel és a Szegedi Szimfonikus Zenekarral a Petőfi 200 keretein belül létrejött Lánglelkű című projektet. Öten mint fiatal zeneszerzők rövid szimfonikus darabokat komponáltunk a zenekarnak, amit a Szegedi Kortárs Balett fiatal művészei koreografáltak meg. Egy igazán izgalmas, unikális előadás született, hiszen manapság nagy ritkaság, hogy egy balettegyüttes élőben előadott kortárs zenekari darabokra hozzon létre koreográfiát.
dr. Varga Viktória
Ács Norbert: „Az én példám tökéletes arra, hogy milyen vezető színészként visszaülni az iskolapadba.”
A Budapest Bábszínház vezető bábszínészeként Ács Norbert délelőtt játszik és délután próbál, vagy megfordítva: délelőtt próbál és este játszik, illetve van, hogy reggel és este is játszik. Hogy mikor tanít? Az jó kérdés, ugyanis az SZFE-n bábszínészeket is oktat művészi beszédre, valamint szövegértésre. Az meg még inkább kérdés, hogy jutott ideje mindemellett még ledoktorálni is…
Délután 3 óra van és már túl van egy előadáson és egy próbán. Ráadásul nagyon különböző darabokról van szó, hiszen a Pettson és Findusz az óvodásoknak, kisiskolásoknak szól, amelyben Norbert magát a hóbortos agglegényt, Pettsont alakítja, míg abban az előadásban, amelynek a bemutatójára éppen most készülnek gőzerővel, a kiskamaszok problémai kerülnek terítékre. Mesélne erről az új bemutatóról?
Március 2-án mutatjuk be Krabat a Fekete Malomban című bábelőadást Hegymegi Máté rendezésében, amelynek színpadi adaptációját Káli Ágnes készítette Otfried Preußler cseh-német szerző ifjúsági fantasy regényéből. Ez egy sötétebb tónusú darab, amely egy ifjúsági varázslóiskoláról szól. Manapság a műfajok eléggé összemosódnak, nem különülnek el élesen egymástól. Ez a darab ötvözi a fizikai, a mozgás-, a prózai és a bábszínházat is. Ma már megkerülhetetlen, hogy ilyen képessége is legyen egy bábszínésznek. A kiskamaszokhoz szólunk ezzel a darabbal, akik egy nagyon nehéz korosztály abból a szempontból, hogy számukra a báb egy kicsit már cikinek számít, a felnőtt előadások pedig még nem teljesen nekik valóak. Éppen ezért fontosnak tartjuk, hogy legyenek kifejezettnek nekik szóló előadásaink. Ilyen a Helló, Héraklész!, vagy a Gengszter nagyi is. Ebben az új darabban annak a kérdését járjuk körbe, hogyan lehet színházi eszközökkel feldolgozni egy iskolai környezetet, ezen keresztül pedig magának a kamasszá válásnak problémáját. Megmutatjuk az ott jelen lévő problémákat: a saját lábon állás, a függetlenedés, a gyereklétből kamasszá válás nehézségeit.
Ha megnézzük a repertoárt, látszik, hogy számos darabban játszik, ráadásul nagyon különböző korosztályoknak… Nem csoda, hiszen 20 éve oszlopos tagja a Bábszínház társulatának.
Nagyon nagy folyamatnak voltam a tanúja és az alkotója is abban a tekintetben, hogy az elmúlt 20 év alatt rengeteget változott a színház. Kirajzolódtak a különböző közönségrétegek. A fősodort nyilván a gyerekeknek és a kisebbeknek szóló előadások képezik, de ma már markánsan jelen vannak az ifjúsági darabok is, mint például a Semmi, amit már egy évtizede játszunk és levehetetlen a repertoárról. Mindemellett vannak a Frankensteinhez, vagy a Dekameronhoz hasonló, kifejezetten felnőtteknek szóló előadásaink is. Ez nekem mint tanárnak abból a szempontból is kihívást jelent, hogy a bábszínészek élete elég rendhagyó. Mi nemcsak 10-től 2-ig próbálunk és este játszunk, hanem valamikor reggel játszom és délután próbálok, vagy este játszom és délelőtt próbálok – mondhatni minden napszakban dolgozom. Nem egyszerű tehát összeegyeztetni ezt a munkát a tanítással.
Művészi beszédet, szövegértést tanít az SZFE-n, elsősorban a bábszínész növendékeknek… Honnan jött viszont az az elhatározása, hogy visszaül az iskolapadba és doktori fokozatot szerez színházművészetből?
A mi osztályunk egyike volt az első bábszínészosztályoknak. Van, aki a bábszínészet mellett máig színészettel is foglalkozik, vagy elsősorban színész lett, van, aki pedig rendező… Ilyen tekintetben egy nagyon kreatív és rendhagyó osztály voltunk. Én személy szerint nem művészeti egyetemről kerültem az SZFE-re, viszont mindig is megvolt a szorosabb kötődésem a színháztörténethez, ezért ennek ellenére is megtaláltam a kapcsolatot az egyes szakok között. Azelőtt Pécsre jártam történelem-művelődési menedzser képzésre – ilyen tekintetben tehát már akkor érdekelt a tanítás. Egy pár évnek azért el kellett telnie ahhoz, hogy belevágjak a doktori iskolába. Az én példám tökéletes arra, hogy milyen vezető színészként visszaülni az iskolapadba. Ez a ma felől fogalmazva talán már komikusnak hat, de nagyon nehéz volt egy szintetizáló színháztörténeti munkát összehozni, mert eleve egy irányított pályán vagyok, azaz mások rendelkeznek az időmmel. Rengeteg problémám volt: könyörögtem a tanároknak, miközben nagyon szerettem is bejárni az óráimra. Azt hiszem, ha tehetném, örök életemre egyetemista lennék. Nagyon jól karbantartja az embert a tanulás és a tanítás, mert új ismereteket szerez, ugyanakkor kapcsolódik a fiatalokhoz is, ami megőrzi az ember lendületét, illetve segít folyamatos kapcsolatot tartani a generációjukkal.
Nagyon nagy utat jártam be a doktori iskolában. Elsőre még az is nehéz volt, hogy viccesen szólva össze tudjam egyeztetni az alanyt az állítmánnyal, hogy meg tudjak fogalmazni egy dolgozatot, hogy valaminek a rendszerét meg tudjam érteni, felépíteni egy metódust stb. Jó példája vagyok annak, hogy milyen egy doktori munkát vérrel-verejtékkel összehozni, miközben semmiért nem adnám azt a szellemi kalandot, ami ezalatt történt velem. Azért, hogy a világnak egy szeletét, vagy a színháztörténetnek egy iciri-piciri bódényi területét megérthettem, már megérte; nagyon különleges élmény volt.
Elárulja, miből írta a disszertációját?
A doktori dolgozatomat az európai vásári bábjátékokról írtam, ezen belül ennek a transzcendes, szexuális és társadalmi frusztrációiról, illetve a nőalakokról, a halálhoz, a különböző hatalmi figurákhoz való viszonyról. Engem ebben a témában a vásári bábjáték kitaszítottsága, punksága, kívülállása, az utca és a koldulás határai érdekeltek – mégpedig mindennek főként a 19. századi vetülete. Azt tanácsolom a doktori iskolásoknak, hogy ne féljenek egy témához sterilen hozzállni. Nem feltétlenül kell imádni azt a témát, amit az ember kutat, mert hosszú évek alatt nagyon speciális viszonya lesz hozzá. Sőt, időnként az is előfordul, hogy az ember finoman szólva nem kedveli. Nálam volt olyan, hogy már annyit foglalkoztam vele, hogy nem bírtam visszaolvasni azt, amit írtam, annyira telítődtem. Iszonyatos hullámvölgyeket tud közben bejárni az ember, ráadásul egy ilyen szintetizáló anyaghoz rengeteg forrást is kell kutatni. Az egy évtizede volt, amikor az ember még ujjongani tudott, hogy hozzájuthatott egy londoni antikvárium könyvéhez. Vagy például hetekig kajtattam brazil, portugál ismerőseimet, hogy portugál vásári bábjátékszövegeket fordítsanak le nekem… Nagyon kemény időszak volt: nappal játszottam, éjszaka írtam, de végül sikerült befejezni a doktorimat… Végül olyannyira sikeres lett a témám, hogy a későbbiekben a kutatásomat is ki tudtam bővíteni és két kutatói ösztöndíjat is elnyertem vele. Bátorítanék mindenkit, hogy vágjon bele ebbe a kalandba, még akkor is, ha a gyakorlatban csinálja a színházat. Szerintem nagyon fontos, hogy olyanok is, mint én, akik éjjel-nappal játszanak, ne féljenek elmerülni a tudomány világában, mert mi valahogy egy, a kutatóktól eltérő optikán keresztül tudunk ránézni egy anyagra, amiből érdekes felfedezések bontakozhatnak ki.
dr. Varga Viktória
Egy szavam se lehet” – beszélgetés Udvarias Katalin, színművésszel
Korkedvezménnyel, nagyon fiatalon, 16 évesen került be a főiskolára. Emlékszik arra a pillanatra, amikor eldöntötte, hogy beadja a jelentkezését a színművészetire?
Már egy ideje ismerjük egymást, hiszen kollégák vagyunk, kérlek tegeződjünk, ebben a szakmában úgyis ez a komfortos.
Visszatérve a kérdésedre, magára a pillanatra nem emlékszem, mert nem egy konkrét, megragadható időponthoz kötődött, sokkal inkább valamiféle magától értetődő belső indíttatást éreztem, ami már pici gyerekkoromtól fogva bennem élt. Nem emlékszem olyan időkre, amikor ne ekörül forogtak volna a gondolataim. Marcaliban születtem, nagyanyám csodálatos asszony volt, a helyi színjátszó kör tagja, aki sokat énekelt. A szüleim is tehetséges emberek voltak, és ez abban is megmutatkozott, hogy mindketten pontosan látták, merrefelé igyekszem, s ezt az utat minden erejükkel támogatták a nulladik kilométerkőtől fogva.
Amikor már nagyobb lettem, úgy éreztem, mindent tudok és megváltom a világot. Ezen persze az ember ennyi idő távlatából már mosolyog, de nem azért, mert megkérdőjelezi ezt az érzést a 16 éves önmagában, hanem azért, mert megrendítő a fiatalok hite, ereje és bizalma az álmaikkal . Ez az, ami a mindenkori fiatalság igazi csodafegyvere, amivel, ha ügyesen bánik az ember, valóban elérheti a kitűzött célokat. Ebben a lelkiállapotban jelentkeztem a főiskolára. A mai napig meghatározó élmény az a 4 forduló, amin akkor túl kellett jutnom ahhoz, hogy sikeres felvételit tegyek.
Tudomásom szerint a mai napig elkísér az a vers, amivel kiálltál az utolsó fordulóban.
Jól tudod; Váci Mihály Volt egy életem című verséről van szó. Emlékszem, hogy mielőtt elkezdtem volna szavalni, leültem a színpad elejére, mire a bizottság elnöke, Vámos László nekem szegezte a kérdést, hogy mit csinálok. Azt válaszoltam, hogy ezt a verset a fűben ülve a fáknak és a madaraknak tudom csak elmondani. Hagyták. Abban az évben kétezer jelentkező volt csak a színészképzésre. Szerényen azt kellene mondanom: meglepett, hogy bekerültem – de nem lepett meg. Tudtam, hogy a főiskolán van a helyem.
Milyen emlékeket őrzöl a főiskolás évekről?
Az élmény maradandó volt. Most úgy emlékszem, nem volt nehézségem, de persze ez csak egy mostani érzés, egészen biztosan voltak nehéz időszakok is. Több legendás tanárunk is volt: Vámos László volt az osztályfőnökünk, Ligeti Méri a tánctanár, Szilágyi Bea a játékmester és segédrendező, Pintér Tamás kezei alatt sajátítottuk el az akrobatika és a lovasképzés alapjait, Montágh Imre a beszédtechnikát, Fábri Edit pedig a hangképzést tanította. Szeretetben dolgoztunk, és minden napot csodának éltem meg.
Főiskola alatt kellett letenned az érettségit is. Hogy tudtad összeegyeztetni a kettőt?
Őszintén? Nemigen. (nevet) Akkorra már úgy beszippantott a főiskola, hogy bevallom, nem fordítottam sok energiát a felkészülésre. Esti tagozaton végeztem az Eötvös gimnáziumban. Sosem felejtem el, amikor a történelemtanár megkérdezte, mik a terveim érettségi után. Azt feleltem, hogy színésznő leszek. Akkor azt mondja, amit tud – felelte. Így vizsgáztam le az 1789-es francia forradalomból hármasra.
A diploma után, amikor elkezdted a pályádat az Operettszínházban, megmaradt ez a „mindennap csoda” érzés, vagy azóta árnyalódott a kép?
Megmaradt. De ez nem azt jelenti, hogy mindig minden akadálytalan lett volna. Például nagy és állandó kérdés a nagy szériákat játszó színészek életében, hogy hogyan lehet 300–400 előadás alatt megőrizni a frissességet, valamint azt, hogy a fásultság ne érje utol az embert. Nem rutinból jásztani, hanem minden pillanatot újra és újra ott megkeresni, mintha még sosem találta volna meg az ember. Ez komoly kihívás, de már akkor arra koncentráltam, ami boldogít, amikor elkezdtem a pályát – ez pedig azóta sem változott. A nehézségek csak útjelző táblák, amelyek terelgetnek, építenek. Nem haragudni kell rájuk, hanem megérteni az üzenetüket. A színháznak, főleg a zenés színháznak olyan eszközök állnak a rendelkezésére, amivel képes az embereknek valóságos kapaszkodót adni a mindennapokhoz. A zenés színházban a zene gyógyító hatása különösen intenzíven érvényesül, mivel itt a művészet minden formája – dal, zene, mozgás, színjátszás – egységes élményként hatja át a nézőt. A zenés színház nem csupán szórakoztat, hanem katartikus élményt is nyújt: a dalszövegek érzelmi tartalma, a melódiák lelki rezonanciája és a színpadi történet együttesen. Ez a művészeti forma különösen alkalmas arra, hogy segítse az érzelmi intelligencia fejlődését és az empátia mélyülését, miközben a közös élmény révén csökkenti az elszigeteltség érzetét. Ennek lehetőségét átadni nemcsak boldogság, de kötelesség is. Felelősség, mert nem mindenki olyan szerencsés, hogy támogató, a művészetet gyakorló és értő családból származzon, mint mi. Nekem ugyanis van egy csodálatos és tehetséges húgom, Udvarias Anna, aki szintén színésznő.
A pályád teret engedett más érdeklődési köröknek?
Ha arra vagy kíváncsi, hogy az élet egyéb területei is érdekeltek-e, akkor azt mondom, hogy igen: a mikrobiológia például mindig is vonzott. Tényleges időm viszont sosem jutott valamilyen hobbi gyakorlására. A tanítás volt az, ami a színház mellett lekötötte minden energiámat és figyelmemet. 16 évig tanítottam; csodaszép időszak volt. Nem sok mindent sajnálok az életemben, de azt, hogy most nem tanítok, azt nagyon.
Mit üzennél a jövő nemzedékének?
Hinni és bízni a saját, a társaik, illetve a tanáraik tehetségében. Emellett lássanak világot, legyenek nyitottak még akkor is, ha az nem mindig könnyű. Szeressenek és hagyják magukat szeretni. Hallgassák meg a La Mancha lovagja című musical Álomdalát, mert ez egy gyönyörű példa arra, amit üzenni érdemes a jövő nemzedékének.
Mesélnél a mostani mindennapjaidról?
Van pár előadás, amiben színpadra állhatok, bár ritkábban. Most már jut arra is időm, amire korábban nem, például sokat foglalkozom az asztrológiával és a filozófiával. Ismét könyvet írok, az lesz a címe, hogy Egy szavam se lehet. Nyáron sokat tanultam angolul. A fejlődés az egyik kulcsszó, azt hiszem. Talán ezt a következő generációhoz szóló üzenethez hozzá lehet tenni: sose szűnjenek meg fejleszteni önmagukat. A szakmai fejlődés mellett az önfejlesztést se adják fel – ezt magamra nézve is fontosnak érzem. Ezt jól érzékelteti a következő anekdota is. Casalshoz, a világhírű csellistához érkezett egy újságíró interjút készíteni. Ekkor Casals már jóval nyolcvan felett járt. Amikor megérkezett hozzá, a mester épp gyakorolt. Az újságíró első kérdése az volt, hogy miért gyakorol 80 évesen, egy ilyen hihetetlen világkarrier után, amit maga mögött tudhat? Casals azt válaszolta: mert érzem, hogy fejlődöm.
Mária örök útjairól – beszélgetés dr. Tari János operatőr-filmrendezővel
Dr. Tari János, operatőr-filmrendező, az SZFE egykori hallgatója, ma elismert oktatója egy ambiciózus dokumentumfilm-projektről mesélt nekünk. A készülő alkotás a Szűz Mária-kultusz európai kultúrtörténetét dolgozza fel. Melyek voltak a film mögött álló személyes motivációk, milyen szerencsés véletlenek adódtak a forgatás során és hogyan lehet hitelesen megjeleníteni ezt a hagyományt? – Többek között ezekről is kérdeztük az alkotót.
Mélyreható elköteleződés szükséges ahhoz, hogy valaki dokumentumfilmet készítsen Máriáról, amely tulajdonképpen egy spirituális utazás. Mi volt az Ön motivációja?
Valóban, komolyabb motiváció kellett hozzá. 2024 februárja volt a fordulópont: 6 évvel ezelőtt egy balesetet követő komoly gerincműtét után csaknem 1 évig nem tudtam lábra állni. A kórházi ágyon gyakran eszembe jutottak nagyanyáim, valamint gyermekkori imáik – a Szűz Mária imádságaik, amelyeket szinte napi rendszerességgel hallottam. Bár református családból származom, Szűz Mária mindig is jelen volt az életemben, azonban jelenléte ekkor újult meg döntően. Csorba László kultúrtörténész szavai végleg rávezettek erre az útra: „János, el lettél hívva erre a témára!” – Valóban így éreztem.
Egy másik, jelképes motiváció az 1999-ben vásárolt lakásomhoz kötődik a Rákóczi út és a Gyulai Pál utca sarkán. Az épület közvetlenül a Rókus-templom Immaculata Mária-szobrára nyílik. Amikor édesanyám először látta ezt a szobrot, megállt, és azt mondta: „Ez a lakás biztos jó lesz, mert itt Mária vigyáz rád.” Ez az emlékezet azóta is bennem él, és anyám halála után még nagyobb jelentőséget nyert.
Ez tehát női felmenőkhöz való kapcsolódást is jelent?
Teljesen. Nagyanyám volt az, aki gyermekkoromban az óvodába vitt, és az út során szinte szokássá vált, hogy Mária-imákat mondtunk. Szép, meghitt emlékek ezek.
A film a Blaha Lujza térről indul, ez sem véletlen, igaz?
Így van. Ezen az ikonikus budapesti helyszínen sok hajléktalanul élő ember talál menedéket; szimbolikus ereje miatt választottam a film kiindulópontjául. Az első külföldi forgatási helyszín a horvátországi Zadar volt. Akkor még velünk voltak kedves kollégáim: Sághy Marianne vallástörténész, Kovács István építész és Hetyei Sándor. Fájdalmas, hogy előbb elmentek, minthogy a filmet láthatták volna. A premier előtti eltávozásuk súlyosan érintett, hiszen szakértő és segítő tudásukkal döntően hozzájárultak a film létrejöttéhez.
Több külföldi helyszínen, Horvátországban, Portugáliában, Olaszországban is forgattak. Hogyan választották ki a forgatási helyszíneket?
Említett nagyra becsült kollégáim ajánlásait és saját kapcsolataimat mozgósítva alakult ki az országok sora. Fontos szempont volt, hogy helyi szakértők várjanak minket már az érkezéskor, akik szívesen megosztják a tudásukat. Még egy fontos inspirációs forrást meg kell azonban említenem: Ferenc pápa 2024-ben megfogalmazott gondolatát. Arra buzdít bennünket, hogy az 1500 éves hagyományt követve úgy tekintsünk Máriára, mint az igaz és biztos remény jelére, Isten anyai arcára és menedékére – aki szüntelenül a harmónia, az üdvösség és a béke útját ajándékozza az embernek.
Azt írja: „Ha már ismerjük és szeretjük őt, feladatunk másoknak is megmutatni jóságát, szeretetét és a Mária-tisztelet útját.” Ez a gondolat volt a végső inspiráció, amely megalapozta szándékomat.
Nem hagyhatom említés nélkül N. Tóth Ágnes forgatókönyvírót, akinek rendkívüli szakmai tudására és alapos kutatómunkájára teljes bizalommal támaszkodhattam. Koncz Gabriella az SZFE filmvágó tanára és két tanítványa Szikora Emese és Szabó Levente kitartó és kreatív munkája is kiemelkedő volt. Hálás vagyok érte.
Hogyan változott a film tematikája a tervezett vázlathoz képest?
Jelentősen. Nem várt események és találkozások, valamint utak nyomán új irányba terelődött a filmünk. Sok szereplő, akikre számítottunk, nem tudott részt venni; helyüket mások foglalták el. Azonban ezt nem bosszankodásként, hanem szerencsés fordulatként éltük meg. Egyaránt az volt az érzésünk a stábnak és nekem, hogy ezek az eltérések nem véletlenek – Mária fogta a kezünket, vezetett bennünket. Egy torinói esetet szeretnék felidézni. Az előre egyeztetett riportalanyunk végül nem vállalta a szereplést, így teljes volt a tanácstalanságunk, hogy kit szólaltathatnánk meg. Ekkor Udud Éva, a tiszteletbeli konzul kulturális referense beültetett minket az autójába, és templomról templomra kísért, ahol olyan beszélgetőpartnereket találtunk, akikkel érdemes volt forgatni.
Még meglepőbb fordulat volt a portugáliai helyszín. Az ottani régész kolléganő ragaszkodott hozzá, hogy egy volt iszlám mecsetbe és fürdőmúzeumba is elmenjünk, amit kezdetben nem értettem. Kiderült: ott található a város legnagyobb Mária-temploma. A helyi legenda szerint volt egy időszak, amikor az arab halászok nem fogtak semmit a tengerben. Ezt a helyi keresztények azzal magyarázták, hogy a Mária-kép lekerült a templom faláról. A közösség azt tanította: akkor lesz újra hal a tengerben, ha a kép visszakerül a helyére. Így is történt. A régésztől tudtuk meg, hogy Szűz Mária az egyetlen nő, akit a történtek után a Korán név szerint is megnevez.
Szempont volt, hogy a filmet ne csak vallásos nézők értsék, hanem a laikus, érdeklődő közönség is?
Kiemelkedő szempont volt. A narráció szövegét Rátóti Zoltán előadásában hallhatja a közönség, azzal a szándékkal, hogy a témában járatlan, ám érdeklődő nézők is megfelelő interpretációt kapjanak. Sőt, Rátóti Zoltán saját szerzeményű és gitárkíséretes dalaival színesítette a szöveget, hogy minden néző számára közérthető és élményszerű legyen, erősítve a film üzenetét.
A színház és az élet találkozása: egy fiatal alkotó útja a televíziózástól a színházig
Boda Ábel egyszerre egyetemi hallgató és már diplomás alkotó, aki televíziós és dramaturgi tanulmányait ötvözve sajátos szemlélettel építi színházi karrierjét. Gyerekkori vonzalma a színház világa iránt már 17 éves korában megerősödött egy megrázó előadás hatására, azóta pedig saját művein keresztül szeretné feltárni az emberi kapcsolatok mélységeit és a társadalom működését. Legújabb darabját, a Gyászjelentés című komédiát a Magyar Színházban mutatta be októberben.
Izgalmas helyzetben vagy, hogy egyszerre vagy jelenlegi hallgatója az egyetemnek és alumni is: tavaly szereztél diplomát a televíziós műsorkészítő szakon, most pedig dramaturgnak tanulsz. Miért érezted úgy, hogy érdemes ebbe is belevágnod?
Gyerekkorom óta vonzódom a színházhoz – mindig is egy színházi lelkületű gyerek voltam. Már 8-10 éves koromban sorban álltam a művészbejáróknál, amikor csak lehetett, és rengeteg időt töltöttem színházakban a szüleimmel. Ezek az élmények meghatározták a gyerekkoromat; egy-egy színházi előadás, vagy elolvasott könyv mindig érdekes beszélgetésekre adott lehetőséget, és azon is elgondolkodtatott, hogy nézhetne ki mindez a színpadon az én olvasatomban. Tizenhét éves koromban láttam Zalaegerszegen a Caligula helytartója című Székely János-drámát, Farkas Ignác főszereplésével. Ez az előadás mély benyomást tett rám; olyan volt, mintha arcon csapott volna. Lenyűgözött, hogy mutatja be a hatalom és a felelősség terhét, hogy mindezek hogy alakítják át az embert. Ez a dráma zseniálisan feszegeti a lelkiismeret kérdését – különösen megragadt bennem egy mondat: „Itt bent azonban ismerek egy bírót, aki nem hagyja becsapni magát.” Ez az erkölcsi kérlelhetetlenség nagyon megérintett, és eldöntötte, hogy ilyen jellegű témákkal szeretnék foglalkozni.
2021-ben felvettek a televíziós műsorkészítő szakra, aminek azóta is nagy hasznát látom. Az itt megszerzett ismeretek révén sokkal jobban rálátok a produkciós folyamatokra – az ötlet megszületésétől a premierig. Ennek különösen nagy jelentősége volt tavaly, amikor a Karinthy Színházban mutattunk be egy előadást, majd idén októberben a Magyar Színházban is. A televíziós szakon ráadásul megismerhettem a gyártásszervezést is Bosnyák Miklós tanár úrnak köszönhetően, aki évtizedek óta elismert szakértő ezen a területen.
Sok ötlet születik nap mint nap, de ezek csak akkor valósulnak meg, ha megtanuljuk, hogy egy produkció létrejöttének mi a folyamata. A színház iránti rajongásom mellett ennek most már a menedzseri oldalát is kezdem megismerni: a szerződéseket, a költségvetést, a gyártást és az egyeztetéseket – mindazokat a kulisszatitkokat, amelyek nélkül egy előadás nem jöhetne létre. Az átlagember talán nem is gondol bele, hogy milyen sok más jellegű feladat áll még egy-egy darab megvalósítása során a művészi munka mögött, mivel nem kézzelfoghatók, vagy mert nem közvetlenül észlelhetők ezeknek az eredményei.
A saját darabommal, a Gyászjelentéssel pályáztam a Művészeti és Produkciós Bizottság ösztöndíjára, amit nemcsak írtam, de rendeztem is. A bizottság egyhangúlag támogatta a projektet, így augusztus végén elkezdtük a próbákat, és október végén be is mutattuk. Ezúton is nagyon szépen köszönöm és egyszersmind hálás is vagyok a felém, illetve a pályamunkám irányában tanúsított bizalomért.
Az eddigi munkáidban is látni, hogy a századforduló világa különösen közel áll hozzád, sőt, darabjaidban gyakran felfedezhetjük Molnár Ferenc stílusának hatását is. Miért érint meg ennyire ez a letűnt kor?
A történet valójában bármelyik korban játszódhatna, mégis a két világháború közötti Magyarország polgári miliőjét választottam, mert ez a közeg gazdagabbá teszi a mondanivalót. A nézők számára ez a korszak talán távoli, mégis ismerős: abban segít számukra, hogy mélyebben megértsék és átéljék a történetet. Ez az időszak – egy olyan világ, amikor minden lassabb tempóban zajlott – a mai, rohanó világ kontrasztjaként szolgál, eleganciája, stílusa, szóhasználata által pedig vonzóvá válhat a befogadó számára.
És mi az, ami igazán érdekel téged az emberi kapcsolatokban?
Leginkább a mélységük. Azok a pillanatok, amikor szavak nélkül is megértjük egymást, amikor egyetlen pillantás elég ahhoz, hogy ugyanarra gondoljunk. Nem kell körmondatokkal kifejezni az érzéseinket; elég egy összenézés, egy apró gesztus, egy halk összekacsintás. Ezek a pillanatok az igazi kapcsolatok mérföldkövei, amikor kimondatlanul is érezzük, hogy ugyanazon az úton járunk.
Hogy született meg a Gyászjelentés története?
A Gyászjelentés egy egyfelvonásos polgári komédia, amelynek alapja egy szokatlan és abszurd helyzet. Egy nap a főszereplő, egy gyárigazgató véletlenül a saját halálhírét olvassa az újságban. Azonnal helyreigazítást akar kérni, ám helyettese, Vica meggyőzi, hogy hagyja figyelmen kívül a hibát, és inkább tekintsék lehetőségnek. Egyre nyilvánvalóbbá válik ugyanis, hogy puccs készül a vállalaton belül – így az igazgató álhalála felfedheti, kinek milyen szándékai vannak. Az igazgató belemegy a játékba, hiszen megbízik Vicában, akivel szoros, a munkakapcsolatnál mélyebb, bizalmas viszonyt ápol. Ahogy a történet előrehalad, váratlan és régi titkok is a felszínre törnek, ami teljesen új megvilágításba helyezi kettejük kapcsolatát, és kibontakoztatja a közöttük lévő valós érzelmeket. A téma eredetileg egy baráti beszélgetés alkalmával került elő, és felmerült bennünk a kérdés: mi lenne, ha rólunk születne meg egy ehhez hasonló, szokatlan újságcikk? Innen már csak egy lépés volt, hogy egy „konkrét” cikken kezdjek el gondolkodni, akár egy gyászjelentésen.
Milyen munkamódszerrel dolgozol?
A munkához csendre van szükségem, ez az alkotói folyamatom egyik legfontosabb eleme. Fontos számomra, hogy minden karakter – akár komikus, akár drámai – önálló személyiséggel és szellemes jelenléttel bírjon. Szeretem, ha minden figura éles és élő, hiszen ettől válik a darab igazán hitelessé és élvezetessé a néző számára. Alapjában véve pedig nyitott szemmel kell járni; néha elég, ha megállunk és magunk köré nézünk. Jobbnál jobb karakterekkel találkozhatunk a mindennapi életünkben.
Milyen volt a közös munka a szereplőkkel?
Nagyon jó csapattal dolgozhattam. A negyedéves zenés színművészosztály három remek hallgatója Szabó Cintia, Szalay Ágnes és Kertész Nóra. Az első, illetve másodéves drámainstruktor osztályokból Seany Sciverio, Markó Janka, Pálfalvi Benjamin. Emellett a társulat két külsős vendéggel is együtt dolgozott: Simon Zoltánnal és Horváth Mártonnal. A produktív munkához ráadásul hozzátartozott a jelmeztervező, Szabó Csenge finom érzéke és a kor öltözködési stílusának kiváló ismerete, valamint osztálytársam, Füsi Borka dramaturgi meglátásai.
