Alumni - "A tehetség nálunk tanul."
Dr. Szirtes Balázs
„Egykori doktoranduszként az a tapasztalatom, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem egy elit egyetem, Doktori Iskolája pedig ugyanazokkal az előnyökkel bír, mint maga az intézmény. Ezek közül is külön kiemelendő pozitívumnak tartom például a sokkal közvetlenebb, személyesebb és így hatékonyabban működő munkakapcsolatot a doktoranduszok és témavezetőik között, a kis létszámú kurzusok okán jobban működő interakciót az adott kurzus előadója és a hallgatók közt, valamint az átjárhatóságot az egyetem három fő tudományterülete között. A színházművészeti, mozgóképművészeti, valamint drámaelméleti és művészetközvetítési kurzustémák mellett persze nagy örömöt okoztak a társművészetek, illetve a társtudományok világából érkező előadók témafelvetései is. Olyan tudományos és művészeti terepeken sikerült kalandoznunk az akkor még hároméves oktatási szakaszban, amelyek mindenképpen új ablakokat nyitottak számomra a világra, sőt néha már-már szemléletváltó erővel hatottak bizonyos kérdésekben a gondolkodásomra.”
Dr. Szirtes Balázs
Dr. Szilágyi Bálint
2017-ben, a diplomaszerzésem évében, egyből jelentkeztem a Doktori Iskolába, mert ezen az egyetemen akartam tanítani. A tanításhoz pedig elsősorban szervezett és rendszerszintű oktatásra volt szükségem. A legnagyobb kihívást a gyakorlat és az elmélet közötti kibékíthetetlennek, már-már antagonisztikusnak tűnő ellentét feloldása jelentette számomra. Egy intenzív alkotófolyamat általában a benne résztvevők minden energiáját felemészti. Nem, vagy alig marad idő az írásbeli reflexióra. Holott a művészi alkotómunka kutatás is egyben. Ezzel a gondolattal fogadott a Doktori Iskola, és valóban rengeteg segítséget kaptam tanáraimtól abban, hogyan valósítható meg a művészeti munka mint kutatás a gyakorlatban. Ennek szellemében igyekeztem és igyekszem végezni a dolgomat oktatóként és alkotóként egyaránt. Azonban ahhoz, hogy valóban felkészült tanára legyek ennek az egyetemnek a gyakorlati tapasztalatszerzésen túl, szakmám elméleti alapvetéseivel is tisztába kellett kerülnöm. Arra a belátásra jutottam, hogy az egyetemi képzés öt éve egyszerűen nem volt elegendő arra, hogy a különböző színésziskolákat, esztétikákat és irányzatokat kellő módon megismerjem. 2017-től kezdve ugyanis az egyetem színészképzésében is részt vehettem. Oktatói munkám során teljesen nyilvánvalóvá vált számomra tudásom és képzettségem kezdetlegessége. Színészeket, pontosabban színházi alkotókat, egyáltalán fiatalokat, de igazából bárkit oktatni óriási felelősség. A Doktori Iskola elsősorban időt és teret adott nekem arra, hogy tudásom hiányosságait egy új fókuszponton, a tanításon keresztül fejlesszem tovább egy kutatás keretén belül, és így a munkáim, illetve a dilemmáim is reflektálttá és másokkal megoszthatóvá váltak a megszületett doktori dolgozat által.
Szilágyi Bálint, színházrendező, az I. éves prózai rendező osztály társosztályfőnöke
Brandenburg Ádám: „Zeneszerzőként színész és filmes hallgatókat tanítani, velük tanulni igazán inspiráló számomra!”
Brandenburg Ádám Artisjus-díjas zeneszerző még le sem diplomázott a Zeneakadémián, amikor már óraadóként szolfézst és zeneelméletet tanított a színházrendezőknek. Olyannyira megtetszett neki az itteni közeg, hogy ma már nemcsak oktat az SZFE-n, de a doktoriját is itt szerezte.
A zene szeretete nem kötődik konkrét életkorhoz, de azt talán mégis kijelenthetjük, hogy fiatalként vagyunk a legkísérletezőbbek és ha tehetnénk, éjjel-nappal zenét hallgatnánk. Ebből kiindulva azt gondolom, hogy az órái igazán népszerűek lehetnek. Zeneszerzőként mit tanít a színművészetiseknek?
Az elmúlt 10 évben sokféle órát tartottam: szolfézst, filmzene-analízist, zeneszerzés-gyakorlatot, zeneirodalmat… És igen, azt tapasztalom én is, hogy ha színházas hallgatókkal, filmesekkel vagyok együtt, mindannyian nagyon szeretik a zenét, nyitottak rá. A zene mint társművészet nagyon érdekli őket, ami egy jó kiindulási pont.
Nem csoda, hiszen egy jó zene nagyon sokat hozzátesz egy filmhez. Van, hogy a film zenéje híresebb lesz, mint maga a film. A zenés színházi előadásokról nem is beszélve.
Igen, de nemcsak a zenés darabok, hanem még a prózai előadások is tele vannak kísérőzenével. A hallgatók különböző zenei képzettséggel érkeznek az egyetemre, de arra törekszem, hogy megértsék a zeneművészetet. A zene talán a legabsztraktabb művészeti ág: más, mint a film, vagy a színház. A cél, hogy megtanulják, a zene hogyan viselkedik más művészeti ágakhoz képest, illetve azt, hogy hogyan kapcsolódhat hozzájuk, mit jelent a zenedramaturgia, a hangszereknek milyen szimbolikája van, vagy hogy egy konkrét dramatizált jelenetnél fel tudják mérni, milyen lehetőségeik vannak. Meg kell ismerni a zeneirodalom teljes stíluskeretét, el kell sajátítani a megfelelő zenedramaturgia használatát, akár színházról, akár filmről beszélünk.
A Zeneakadémián végzett, mégis itt, az SZFE-én doktorált. Mi ennek az oka?
Harmadéves zeneszerző hallgató voltam, amikor már itt a Színművészetin taníthattam. Óraadóként szolfézst és zeneelméletet oktattam színházrendezőknek. A Zeneakadémián 2015-ben alkalmazott zeneszerzés szakon, majd 2017-ben zeneszerzés mesterszakon szereztem diplomát. Az alkalmazott zeneszerzés képzésében összefonódik a Zeneakadémia és a Színművészeti, így számomra nagyon természetes volt színészek és filmesek között lenni. A második diplomámat követően arra gondoltam, hogy a zeneszerzés mellett egyetemi oktatói pályámat is szeretném erősíteni, amihez fontos a doktori képzés. Mivel filmzenei területen szerettem volna kutatni és akiket fel szerettem volna kérni témavezetőnek, Tallér Zsófia és Stőhr Lóránt, az SZFE-n tanítottak, ezért adott volt, hogy a Színművészetin kezdjem el a képzést.
Melyik korszakot kutatta?
Az 1950-70-es évek magyar filmzenéjét, ami egy kevéssé tárgyalt területe a filmművészetnek. A disszertáció terjedelme és a kutatás mélysége miatt viszont leszűkítettem a témát négy szerzőre: Petrovics Emil, Ránki György, Szőllősy András és Farkas Ferenc filmzenéi álltak a fókuszban. A kutatás legfőbb kérdése az volt, hogy a Bartók és Kodály fémjelezte magyar zeneszerzőiskola milyen szinten érhető tetten ezekben a filmzenékben, valamint, hogy a különböző avantgárd irányzatok, illetve az egyéni intonáció milyen fúziót alakított ki a filmzeneszerzői gyakorlatukban.
Azt mondta, hogy nagyon természetes volt a közeg itt az SZFE-n. Lát mégis valamilyen különbséget zenész, színész, vagy filmes hallgatók között? Mi az, amit egymástól tanulhattak esetleg?
Alapvetően más a zenésztársadalom, mint a filmes, vagy a színházi. Már másoktól is hallottam, hogy a zenészek közege némileg zártabb. Az a fajta nyitottság, ami a színészházi és filmes alkotók között jelen van, vonzó és én mindig csodálattal tekintettem rájuk. Kíváncsi voltam, hogy az ő szakterületükön hogy néz ki az alkotói folyamat, mert ilyen tekintetben a zeneszerzés sokkal különbözőbb. Az a fajta metamorfózis, ami végbemegy a színházban, számomra mindig is nagyon misztikus és magával ragadó volt és ugyanezt érzem a filmes alkotásokkal kapcsolatban is. Nagyon szívesen töltök időt, váltok gondolatokat a filmes és színházi emberekkel; úgy is mondhatom, hogy inspiráljuk egymást.
Nemcsak oktatja a zeneszerzést, hanem aktív résztvevője is a kortárs zenei életnek. Számos zenekarral dolgozott együtt, mint amilyen például a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, az Óbudai Danubia Zenekar, a Miskolci Szimfonikus Zenekar, vagy a Budapesti Vonósok. Milyen munkái vannak mostanában?
A legutóbbiak közül kiemelném a Szegedi Kortárs Balettel és a Szegedi Szimfonikus Zenekarral a Petőfi 200 keretein belül létrejött Lánglelkű című projektet. Öten mint fiatal zeneszerzők rövid szimfonikus darabokat komponáltunk a zenekarnak, amit a Szegedi Kortárs Balett fiatal művészei koreografáltak meg. Egy igazán izgalmas, unikális előadás született, hiszen manapság nagy ritkaság, hogy egy balettegyüttes élőben előadott kortárs zenekari darabokra hozzon létre koreográfiát.
dr. Varga Viktória
Ács Norbert: „Az én példám tökéletes arra, hogy milyen vezető színészként visszaülni az iskolapadba.”
A Budapest Bábszínház vezető bábszínészeként Ács Norbert délelőtt játszik és délután próbál, vagy megfordítva: délelőtt próbál és este játszik, illetve van, hogy reggel és este is játszik. Hogy mikor tanít? Az jó kérdés, ugyanis az SZFE-n bábszínészeket is oktat művészi beszédre, valamint szövegértésre. Az meg még inkább kérdés, hogy jutott ideje mindemellett még ledoktorálni is…
Délután 3 óra van és már túl van egy előadáson és egy próbán. Ráadásul nagyon különböző darabokról van szó, hiszen a Pettson és Findusz az óvodásoknak, kisiskolásoknak szól, amelyben Norbert magát a hóbortos agglegényt, Pettsont alakítja, míg abban az előadásban, amelynek a bemutatójára éppen most készülnek gőzerővel, a kiskamaszok problémai kerülnek terítékre. Mesélne erről az új bemutatóról?
Március 2-án mutatjuk be Krabat a Fekete Malomban című bábelőadást Hegymegi Máté rendezésében, amelynek színpadi adaptációját Káli Ágnes készítette Otfried Preußler cseh-német szerző ifjúsági fantasy regényéből. Ez egy sötétebb tónusú darab, amely egy ifjúsági varázslóiskoláról szól. Manapság a műfajok eléggé összemosódnak, nem különülnek el élesen egymástól. Ez a darab ötvözi a fizikai, a mozgás-, a prózai és a bábszínházat is. Ma már megkerülhetetlen, hogy ilyen képessége is legyen egy bábszínésznek. A kiskamaszokhoz szólunk ezzel a darabbal, akik egy nagyon nehéz korosztály abból a szempontból, hogy számukra a báb egy kicsit már cikinek számít, a felnőtt előadások pedig még nem teljesen nekik valóak. Éppen ezért fontosnak tartjuk, hogy legyenek kifejezettnek nekik szóló előadásaink. Ilyen a Helló, Héraklész!, vagy a Gengszter nagyi is. Ebben az új darabban annak a kérdését járjuk körbe, hogyan lehet színházi eszközökkel feldolgozni egy iskolai környezetet, ezen keresztül pedig magának a kamasszá válásnak problémáját. Megmutatjuk az ott jelen lévő problémákat: a saját lábon állás, a függetlenedés, a gyereklétből kamasszá válás nehézségeit.
Ha megnézzük a repertoárt, látszik, hogy számos darabban játszik, ráadásul nagyon különböző korosztályoknak… Nem csoda, hiszen 20 éve oszlopos tagja a Bábszínház társulatának.
Nagyon nagy folyamatnak voltam a tanúja és az alkotója is abban a tekintetben, hogy az elmúlt 20 év alatt rengeteget változott a színház. Kirajzolódtak a különböző közönségrétegek. A fősodort nyilván a gyerekeknek és a kisebbeknek szóló előadások képezik, de ma már markánsan jelen vannak az ifjúsági darabok is, mint például a Semmi, amit már egy évtizede játszunk és levehetetlen a repertoárról. Mindemellett vannak a Frankensteinhez, vagy a Dekameronhoz hasonló, kifejezetten felnőtteknek szóló előadásaink is. Ez nekem mint tanárnak abból a szempontból is kihívást jelent, hogy a bábszínészek élete elég rendhagyó. Mi nemcsak 10-től 2-ig próbálunk és este játszunk, hanem valamikor reggel játszom és délután próbálok, vagy este játszom és délelőtt próbálok – mondhatni minden napszakban dolgozom. Nem egyszerű tehát összeegyeztetni ezt a munkát a tanítással.
Művészi beszédet, szövegértést tanít az SZFE-n, elsősorban a bábszínész növendékeknek… Honnan jött viszont az az elhatározása, hogy visszaül az iskolapadba és doktori fokozatot szerez színházművészetből?
A mi osztályunk egyike volt az első bábszínészosztályoknak. Van, aki a bábszínészet mellett máig színészettel is foglalkozik, vagy elsősorban színész lett, van, aki pedig rendező… Ilyen tekintetben egy nagyon kreatív és rendhagyó osztály voltunk. Én személy szerint nem művészeti egyetemről kerültem az SZFE-re, viszont mindig is megvolt a szorosabb kötődésem a színháztörténethez, ezért ennek ellenére is megtaláltam a kapcsolatot az egyes szakok között. Azelőtt Pécsre jártam történelem-művelődési menedzser képzésre – ilyen tekintetben tehát már akkor érdekelt a tanítás. Egy pár évnek azért el kellett telnie ahhoz, hogy belevágjak a doktori iskolába. Az én példám tökéletes arra, hogy milyen vezető színészként visszaülni az iskolapadba. Ez a ma felől fogalmazva talán már komikusnak hat, de nagyon nehéz volt egy szintetizáló színháztörténeti munkát összehozni, mert eleve egy irányított pályán vagyok, azaz mások rendelkeznek az időmmel. Rengeteg problémám volt: könyörögtem a tanároknak, miközben nagyon szerettem is bejárni az óráimra. Azt hiszem, ha tehetném, örök életemre egyetemista lennék. Nagyon jól karbantartja az embert a tanulás és a tanítás, mert új ismereteket szerez, ugyanakkor kapcsolódik a fiatalokhoz is, ami megőrzi az ember lendületét, illetve segít folyamatos kapcsolatot tartani a generációjukkal.
Nagyon nagy utat jártam be a doktori iskolában. Elsőre még az is nehéz volt, hogy viccesen szólva össze tudjam egyeztetni az alanyt az állítmánnyal, hogy meg tudjak fogalmazni egy dolgozatot, hogy valaminek a rendszerét meg tudjam érteni, felépíteni egy metódust stb. Jó példája vagyok annak, hogy milyen egy doktori munkát vérrel-verejtékkel összehozni, miközben semmiért nem adnám azt a szellemi kalandot, ami ezalatt történt velem. Azért, hogy a világnak egy szeletét, vagy a színháztörténetnek egy iciri-piciri bódényi területét megérthettem, már megérte; nagyon különleges élmény volt.
Elárulja, miből írta a disszertációját?
A doktori dolgozatomat az európai vásári bábjátékokról írtam, ezen belül ennek a transzcendes, szexuális és társadalmi frusztrációiról, illetve a nőalakokról, a halálhoz, a különböző hatalmi figurákhoz való viszonyról. Engem ebben a témában a vásári bábjáték kitaszítottsága, punksága, kívülállása, az utca és a koldulás határai érdekeltek – mégpedig mindennek főként a 19. századi vetülete. Azt tanácsolom a doktori iskolásoknak, hogy ne féljenek egy témához sterilen hozzállni. Nem feltétlenül kell imádni azt a témát, amit az ember kutat, mert hosszú évek alatt nagyon speciális viszonya lesz hozzá. Sőt, időnként az is előfordul, hogy az ember finoman szólva nem kedveli. Nálam volt olyan, hogy már annyit foglalkoztam vele, hogy nem bírtam visszaolvasni azt, amit írtam, annyira telítődtem. Iszonyatos hullámvölgyeket tud közben bejárni az ember, ráadásul egy ilyen szintetizáló anyaghoz rengeteg forrást is kell kutatni. Az egy évtizede volt, amikor az ember még ujjongani tudott, hogy hozzájuthatott egy londoni antikvárium könyvéhez. Vagy például hetekig kajtattam brazil, portugál ismerőseimet, hogy portugál vásári bábjátékszövegeket fordítsanak le nekem… Nagyon kemény időszak volt: nappal játszottam, éjszaka írtam, de végül sikerült befejezni a doktorimat… Végül olyannyira sikeres lett a témám, hogy a későbbiekben a kutatásomat is ki tudtam bővíteni és két kutatói ösztöndíjat is elnyertem vele. Bátorítanék mindenkit, hogy vágjon bele ebbe a kalandba, még akkor is, ha a gyakorlatban csinálja a színházat. Szerintem nagyon fontos, hogy olyanok is, mint én, akik éjjel-nappal játszanak, ne féljenek elmerülni a tudomány világában, mert mi valahogy egy, a kutatóktól eltérő optikán keresztül tudunk ránézni egy anyagra, amiből érdekes felfedezések bontakozhatnak ki.
dr. Varga Viktória
