"A fény művésze"
Zsigmond Vilmos – a Mozgóképművészeti Intézet névadója
Zsigmond Vilmos (1930-2016) magyar származású amerikai Oscar-díjas operatőr.
Szerette látni és láttatni a világot. A fényképezőgépe nélkül sehova nem ment, mindent rögzített, nem gondolva arra, hogy lesz-e belőle kiállítás. A pillanat megismételhetetlenségének izgalma érdekelte a legjobban. Egyetlen pillanat áll rendelkezésre, hogy a kép elkészüljön. Nem kettő, nem három? Egy!
A szerencse fiának vallotta magát, mert egész életében azzal az egyetlen dologgal foglalkozhatott, abban az egy dologban mélyülhetett el, amit igazán szeretett. Élete legnagyobb ajándékának tudta ezt. Annak ellenére vált művésszé, hogy nem született művész családba és semmilyen követendő példát nem látott még a bővebb családban sem. Jó darabig nem is vonzódott a művészetekhez. Ellenben a futballhoz nagyon is, hiszen édesapja futballista volt. Nem vonzódott a művészethez, és ezt egyértelműen a hegedűtanára tudomására is hozta: soha nem volt otthon, mikor megérkezett hozzá. Inkább a Kolozsvári téri grundon rúgta a bőrt a többi gyerekkel. A hegedűtanár minden óra előtt itt csípte fülön Vilmost, és álltak neki nagyon nehezen a hegedűóráknak. Fél év után édesapja belátta, hogy a zenei vonalat nem érdemes erőltetni. Így indult Vilmos kapcsolata a művészettel.
A fordulatot Dulovits Jenő: Művészi fényképezés című könyve hozta el számára, ami megtanította őt a fény szeretetére. És innentől nem volt megállás, végérvényesen beleszeretett a fénybe. Sosem a mesterségesen megvilágított témák érdekelték igazán, hanem a természetes fényben talált kincsek nyűgözték le.
Dulovits Jenő albumán kívül ZsigmondVilmos látásmódjára és a fény használatára a klasszikus festők voltak még igen nagy hatással. Nem szokás festmények esetében világításról beszélni, pedig szerves része annak. Vilmos behatóan tanulmányozta Caravaggio, Rembrandt munkáit és a német alföldi festményeket.
Élete legszebb szakaszának a budapesti főiskolás éveket emlegette, annak ellenére, hogy az az időszak a magyar történelem egyik legsötétebb időszaka is volt egyben. De hogyan is volt ez a két véglet együtt? Zsigmond Vilmos azt a négy évet, amit a Színház-és Filmművészeti Főiskolán töltött oázisnak nevezte. Míg kint a fekete autók vitték el éjjel az embereket, addig ők a főiskolán a legjobb filmes szakemberektől tanulhatták a szakmát. Mesterei Badal János, Illés György, Eiben István voltak. Az Oscar-díj átadáson Illés Györgynek köszönte meg a díjat.
Az ’56-os forradalom eseményeit rejtett kamerával rögzítette, majd a felvételeket nyugatra csempészte. Ennek nagy szerepe volt abban, hogy nyugaton tudomást szereztek a budapesti történésekről. Azzal a szándékkal hagyta el Magyarországot, hogy amint biztonságosan vissza tud térni, visszatér. Bármilyen messze is vetődött szülővárosától Szegedtől, mindenhol büszkén vallotta magát magyarnak és szegedinek. Büszke volt arra, hogy Szeged a kultúra városa.
Nyelvtudás, kapcsolatok és anyagi háttér nélkül érkezett Los Angelesbe, alkalmi munkából fedezte költségeit, több mint tíz évbe került, mire felépítette karrierjét annyira, hogy kis költségvetésű horror és thriller filmeket forgasson. Tizennégy év után jutott az első érdemi munkához Amerikában. Ugyanis az 1960-as években fordulatot vett az amerikai rendezőgeneráció körében az európai filmkészítés megítélése- ezért érezte magát a szerencse fiának-, így egyre divatosabbá váltak azok a filmalkotók, akik az európai iskolákban szerezték tudásukat. Addigra már, minden felszerelése megvolt egy forgatáshoz – hiszen minden keresetét felszerelésekre költötte -, s míg mások méregdrágán tudták csak a forgatást megoldani, addig Zsigmond Vilmos és alkotótársa Kovács László jóval kedvezőbb áron várta az ajánlatokat. Nem kellett sok idő hozzá, s annyi alkalmat kapott, hogy kamera mögé álljon, amire korábban gondolni sem mert.
Az emberi szem színérzékelés közel sem olyan érzékeny, mint a kameráé. Ezért Zsigmond Vilmos elkezdte a film színeit „visszavenni”, hogy a lehető legjobban adja azt a színvilágot vissza, amit az emberi szem is lát.
Zsigmond Vilmos több, mint ötven filmben dolgozott operatőrként, négyszer jelölték Oscar-díjra (Szarvasvadász, A folyó, A fekete Dália), és a Harmadik típusú találkozások című Steven Spilberg filmért el is nyerte a díjat.
