Németh Antal - a Drámaelméleti Intézet névadója

Németh Antal (1903-1968) rendező, egyetemi tanár, színházigazgató, színháztörténeti író.

Szegény józsefvárosi család gyermeke, édesapja pedellus, édesanyja háztartásbeli volt. Egész életében írt cikket, tanulmányt, naplót, jegyzetet. Megvalósította a megvalósíthatatlant: szegény sorból egészen a Nemzeti Színház igazgatói székébe küzdötte fel magát. Mindösszesen harminckét éves volt, amikor  betöltötte a posztot, de mentálisan már alig húszévesen is készen állt a pályára, hiszen nyilvánosan azzal bírálta Hevesi Sándort, a Nemzeti Színház akkori igazgatóját, hogy nem elég korszerű a színháza. Németh Antal igazi újító volt, szüntelenül kereste az új utakat, megoldásokat. Ehhez bőven volt muníciója, hiszen ösztöndíjasként Európa legnagyobb színházi rendezőitől a legkorszerűbb színházi nyelvet tanulta meg, miközben művészettörténeti tanulmányokat is folytatott. Bécsben, Berlinben, Kölnben és Párizsban látta is a legjelentősebb színházi újítók, az orosz Tairov, a német Jessner, Piscator és Reinhardt előadásait. Mindezt írásaiból, a tanulmányutakról hazaküldött cikkeiből, tudósításaiból, úti jegyzeteiből és naplóiból tudjuk. A színház történeti, tudományos, esztétikai szempontból egyaránt érdekelte; díszlettörténetet és díszlettervezést oktatott Jaschik Álmos iskolájában, színészpedagógiai tevékenysége végigkísérte egész életét.

1929-ben színházesztétikából doktorált, majd 1930-ban megjelentette a Színészeti lexikont, amely „weimari ízlésével” kihívást intézett az akkoriban uralkodó naturalizmusnak. A harmincas évek elején megjelent két jelentős műve: Az ember tragédiája a színpadon, valamint A Bánk bán száz éve a színpadon című monográfiája is. Németh Antal színházi pályája tehát elméleti vonalon kezdődött, majd a gyakorlatban folytatódott, hiszen rendezővé vált. A közoktatásügyi miniszter Klebelsberg Kunó a polgármester figyelmébe ajánlotta a felkészült színházi szakembert. Így került Németh Antal a szegedi Városi Színházba, ahol rendezőként kezdte, majd kevesebb mint  egy éven belül  főrendező lett. Ez a két év ugyan nem hozta meg számára az igazi sikert, tapasztalatot viszont annál inkább. Sokoldalúságát, tájékozottságát mutatja, hogy 1933 és 1935 között a korszak egyik népszerű irodalmi-kritikai folyóiratának, a Napkelet szerkesztőjeként is működött.

1935-ben Németh Antal a színháztörténet magántanára lett a debreceni egyetemen, Hóman Bálint kultuszminiszter pedig először a Magyar Rádió dramaturg-főrendezőjévé, majd nem sokkal később a Nemzeti Színház igazgatójává nevezte ki. Ennek az óriási lépésnek egyetlen oka volt: a miniszter pontot akart tenni a Hevesi-korszak végére. A Nemzeti abban az időben hanyatlani kezdett. Pénzügyi gondok mellett a népszerűségéből is komolyan veszített, így olyan embert kerestek, aki még nem volt tagja a belső körnek, aki sem kiszolgáltatva, sem lekötelezve nem volt senkinek, ugyanakkor szakmai tudásához sem férhetett kétség.

Akkora volt a baj ekkor a Nemzetiben, hogy még azt a merőben szokatlan döntést is meghozták, hogy az egész társulatnak egyszerre mondtak fel. Ezzel biztosították Némethnek, hogy olyan társulatot válogasson össze, akikkel minden szempontból tiszta lappal tudja elkezdeni a munkát. Olyan művészek alkották az új társulatot, mint Somlay Artúr, Berky Lili, Tőkés Anna, Csortos Gyula, Jávor Pál, Makláry Zoltánt, Gózon Gyula, Apáthi Imre, ekkor kerül a Nemzetibe Gobbi Hilda és Bajor Gizi, a korszak egyik legnagyobb sztárja és aki egyik legfőbb és legbefolyásosabb szövetségese lett Németh Antalnak. Szüksége is volt rá, hiszen a sajtó folyamatosan támadta, és Bajor segítségével legalább a társulati ellenállást el tudta kerülni. És hogy mitől lett sikeres Németh Nemzeti Színháza? Egyfelől a kultuszminisztertől teljesen szabad kezet kapott, és ez felhatalmazta arra, hogy olyan döntéseket is meghozzon, ami más esetben nem biztos, hogy átvihető lett volna. Másfelől pedig nagyon következetesen apolitikusan vezette a Nemzetit. A szakmai minőségen kívül nem érdekelte semmi. És ebből nem is engedett.

 

1945 után fordul a kocka, új politikai berendeződés köszönt be, s bár a Nemzeti Színház igazgatói teendői alól még a Sztójay-kormány mentette fel egy évvel korábban, állandó kívülállása és egykori sértett színésze feljelentése nyomán Németh Antal állás és rendezés nélkül maradt, a Népbíróság későbbi felmentő ítélete ellenére is. Nyomorúságos körülmények között volt kénytelen élni a Népművészeti Intézet külső munkatársaként, ahol hiánypótló bábelméleti kutatásokat folytatott. Rendezni 1956 nyarától engedte újra a kommunista-szocialista államhatalom, de természetesen csak vidéken kaphatott lehetőséget: kaposvári és kecskeméti munkák után Pécsett töltött öt évadot, végül a veszprémi Petőfi Színházban fejezte be harmadik rendezői korszakát.

Az 1963-as döntés, miszerint a metróépítés ürügyén lebontják a Nemzeti Blaha Lujza téren álló épületét, megrázza Németh Antalt. Legfőképpen az épületben tárolt dokumentációk miatt aggódott, és kijárta, hogy ezek a felbecsülhetetlen értékű kordokumentumok átkerülhessenek az Országos Széchényi Könyvtárba, ahol ekkor az intézmény Színháztörténeti Osztályán dolgozott. Ezt követően ő maga kezdi a dokumentumokat rendszerezni. A munkát elkezdte, de befejezni már nem tudta.