Hozzám tartozik…
2023 október 19., csütörtök 10:25.
Ismerd meg oktatóinkat új megvilágításban! Egyetemünk tanárai most elmesélik neked életük legmeghatározóbb élményeit, színfalak mögött. Elsőként Dr. Balázs Géza, az SZFE Doktori Iskolájának vezetője, aki nemcsak a tudományban, de izgalmas utazásaiban is otthonosan mozog, sőt, több könyvet is írt, hogy megossza élményeit. Készülj, hogy elmerülj a sorsfordító pillanatokban!
Ha visszagondolsz az életedre, mit mondanál, mi volt az a pont, vagy esemény, ami annyira meghatározó volt, hogy az élet nem folytatódhatott ugyanúgy tovább?
Egy húsz évvel ezelőtti élményt elevenítek fel, ez a történés azóta is meghatározza az életemet. Mindig szerettem utazni. Magyarország összes táját bejártam gyalog, kerékpáron, kenuval; csaknem a teljes kéktúrát, és eddig több mint hússzor végigeveztem a Felső-Tiszán. Beutaztam Európát, főleg hivatalos célból, konferencia, vendégoktatatás címén. Ám 2005-ben jött a fordulópont, amikor eleget mertem tenni egy régi baráti meghívásnak, és elutaztam a tengerentúlra.
Ehhez bátorság kellett?
Nagyon nem szeretek repülni. Antropológus barátom azonban meghívott Costa Ricába, az pedig az óceánon túl van. Húsz év után végre kezet foghattam a barátommal, körbevezetett Costa Ricán, gyönyörű esőerdőket láttam, csodálatos, kivételes állatvilágot, gazdag biodiverzitást. Csakhogy én inkább kultúrakutató vagyok. Megkérdeztem, hogy van-e itt valami történelmi emlék. Nemigen, válaszolta a barátom. Második Costa Rica-i utamon megtudtam, hogy igenis van, a kőgömb-kultúra, de ez későbbi történet. Erőszakoskodtam, hogy szeretném látni a maja piramisokat, de megpróbált lebeszélni róla. A maják messze vannak ide! Nem hagytam magam. Szereztem repülőjegyet, és eljutottam a guatemalai Tikalba, a „maja New Yorkba”. Amikor megpillantottam az első maja piramist, olyan érzésem volt, mintha áramütés ért volna.
Meg tudod-e már ennyivel az utazás után fogalmazni, hogy mi az, ami pontosan ennyire hatott rád?
Hiába tanultam róla az egyetemen a néprajz szakon, nem gondoltam, hogy ez a kultúra valaha engem érdekelni fog. De az első piramis látványa berobbant az életembe. Megtudtam, hogy a környék tele van még maja emlékekkel. Másnap béreltem egy autót, hogy újabb maja városokba is eljuthassak. A turisták kilencven százalékát csak Tikal érdekli, de számos további maja település van a környéken, több olyan, amit csak csónakkal lehet megközelíteni. Annyira felkészületlen voltam, hogy gyakorlatilag felfaltak a szúnyogok. Szúnyogriasztót sem vittem magammal. Ez az út meghatározta az összes többi utamat. Felkutattam a majákról szóló könyveket, állítólag „majakutatóvá” is váltam. Még egy hatnapos trópusi őserdei gyalogtúrára is elmentem, El Miradort és a környékén lévő többi maja piramist fölfedezni.
Számunkra felfoghatatlan ennek az óriási kultúrának az önpusztítása. Megdöbbentőek nemcsak az eltűnt és a romvárosok, hanem az is, hogy az emlékük milyen gyorsan homályosult el. A semmiből gyors felfutás és hirtelen összeomlás jellemezte ezeket a kultúrákat. Sok mindent állítanak a majákról, az egyik az, hogy egyetlen nagy város volt a Karibi-tengertől a Csendes-óceánig, ami ma egy összefüggő dzsungel. Felfoghatatlan, hogy itt valaha a világ legnagyobb civilizációja volt. Csillagászatban, matematikában, kódexírásban, építészetben, sportban. Azóta többször visszamentem, csaknem harminc maja várost látogattam meg Hondurasban, El Salvadorban, Guatemalában, Mexikóban és Belízben. Várkonyi Nándor művelődéstörténész írja, hogy az emberiség története valószínűleg sokkal messzebbre nyúlik vissza, mint ahová mi valaha is képesek leszünk ellátni. Az ókori Egyiptom óta pontosan ismerjük az emberiség történelmét, ám azóta egyetlen állatot sem domesztikáltunk, az mind előttünk, az ismeretlenben történt. Várkonyi azt is mondja, hogy az egyiptomi piramisok jelenlegi tudásunk szerint a „semmiből” nőttek ki, de a semmiből ritkán lesz valami. Azt gondoljuk, hogy értjük az evolúciót, a történelem menetét, az egónk óriási, nagy mértékben vagyunk alulinformáltak a világgal kapcsolatban, de felülmotiváltak az életünkkel kapcsolatban.
Ez az attitűd talán abból eredhet, hogy az ember mindig arra törekszik, hogy minél több dolgot megértsen, mert akkor érzi magát biztonságban. Senki nem szereti a bizonytalanságot, az ember alapvetően nem ilyen beállítottságú, és még a tévedés árán is megmagyaráz dolgokat.
Az ember kerüli a bizonytalanságot. A „mindent tudunk” gondolkodás elsősorban az európai emberre jellemző. Ez a kizárt harmadik törvénye a filozófiában. Ugyanakkor a világ nagyobbik része nem így gondolkodik, inkább úgy: lehet, hogy így volt, de az is lehet, hogy amúgy…, sőt, az sincs kizárva, hogy van egy harmadik megoldás. Utazásaim legnagyobb élménye, hogy vannak más megoldások is annál, mint amit elsőre látunk, vagy el akarunk dönteni. Felnőtt életem legnagyobb élménye, hogy találkozhattam a nem duális gondolkodásmóddal. Ráébredtem, hogy ez mélyen benne van a magyar kultúrában is. Mikor erdélyi írókat olvasok, abból egyértelmű számomra, hogy ők ezt érezték. Összefoglalva: felnőtt korom legnagyobb ajándéka az, hogy találkozhattam a maja emlékekkel, majd megismerkedtem a keleti (ázsiai) gondolkodásmóddal. Alapvetően negyvenéves korunkra beállunk egy gondolkodásmódra, amitől nem, vagy nagyon nehezen távolodunk el. Hogy eltávolodhassunk ettől, valaminek történnie kell. Valaminek, ami elég erős és meghatározó történés ahhoz, hogy merjük a megszokottat elhagyni, de ha megtesszük, cserébe kinyílik a világ. Ha rajtam múlna, minden negyven év feletti embert visszaküldenék az iskolapadba, esti egyetemre, hogy új ismereteket szerezzenek, friss ismeretekkel találkozzanak, ugyanis kulcskérdés az életben, hogy hogyan tartjuk az elménket rugalmasan. Mindannyiunkat fenyeget a bezárkózás és az életbe való belemerevedés.
Mit szólnál pl. egy felnőtteknek tartott drámafoglalkozáshoz az SZFE-n?
Dobjuk fel az ötletet, abszolút mellette vagyok. Az utazások nekem pont ezt a szellemi frissen tartást jelentik, mert meg kell birkózni nemcsak az idegen hellyel, de az idegen gesztusokkal, szokásokkal is, gyorsan kell alkalmazkodni.
Darwin is azt mondta, hogy nem az erősek élnek túl, hanem azok, akik gyorsan alkalmazkodnak.
Erre még így nem gondoltam, de jó mondás, igaz is. Az alkalmazkodáshoz pedig annyit: ötször jártam eddig Indiában, széltében-hosszában, de az első pillanat olyan ijesztő volt, hogy majdnem összeomoltam. Emlékszem a kétségbeesésemre. S arra, hogy összeszorítottam a fogamat, és rákiáltottam magamra: ezt most túl kell élni! És utána még négyszer visszamentem és ki tudja hányszor térek még vissza oda.
Legtöbbünknek India nagyon ambivalens. Egyszerre vonzó és végtelenül taszító. Te már hónapokat töltöttél ott el. Miért fontos neked India?
India elsőre roppant ijesztő. Volt barátom, aki két nap után hazajött. Első próbálkozásom Indiával nagyon emlékezetes. Az egyetemen volt egy indiai csoporttársam. Számos alkalommal kínálgatta segítségét egy esetleges utazáshoz, de mikor valóban szükség lett volna rá, nem segített. Ugyanúgy álltam neki az első indiai út megszervezésének, mint a többi útnak. Gondoskodtam repülőjegyről és szállásról. Jóhiszeműen azt gondoltam, ami le van levelezve, az úgy lesz. Tévedtem. Hajnalban érkeztünk Delhibe, és egy olyan szállásra, amiről az első pillanatban tudtuk, hogy egy percet sem maradunk ott, sőt hamarosan lehet, hogy ki- vagy elrabolnak. A pénzt veszni hagyva elmenekültünk, lényegében elölről kellett kezdenünk az út megszervezését, ráadásul teljesen magunkra maradva. De másodszor is átvertek bennünket. Fáradtak voltunk, fáztunk. Arra gondoltam, hogy felülök az első gépre, és hazajövök, mert ez reménytelen. Aztán mégis vettem egy nagy levegőt, és beláttam, hogy most erősnek kell lenni. Nem volt könnyű, de az utazás végére, mikor kiismertem a helyi szokásokat, már azt mondtam: lehet, hogy visszajövök. És vissza is mentem, idén nyáron már ötödször. Egy titokzatos világ, melynek megfejtéséhez sok türelem és hit kell. De ugye, Sára Sándor is mennyire szerette Indiát?!
Mikor érdemes elmenni Indiába, télen, vagy nyáron?
Mondhatnám, hogy soha, mert télen hideg van, és az utcán mindig égetnek valamit az emberek, hogy meleget csináljanak, nyáron pedig folyton esik az eső, és elviselhetetlen a pára. Negyven fok van, de ha bemégy valahová, ott húsz fokra hűtik a helyiséget. És Delhiben az iszonyatos szmog. Ha valaki a társasutazást választja, akkor busszal viszik a turistákat mindenhova, és ha nem akarja, a lábát sem kell a szállodából kitenni, de biztos nem fut bele olyan történetekbe, amikbe mi belefutottunk. Sok kalandról le is marad. Mi az egyéni utazást választottuk, mert arra voltunk kíváncsiak, milyen India igazi arca.
Veszélyes helynek számít?
India nem kényezteti el a turistákat. Ha betartja az ember a kötelezőket: nem viselkedik kihívóan, az öltözködését a helyi kultúrához igazítja, feltűnő ékszereket nem hord, akkor nem kell arra számítani, hogy bántódása esik. De arra számítson, hogy megnézik, közös fényképet kérnek, olykor talán támogatást is, és szóba elegyednek vele, ki tudja milyen célból. Nem javaslom, hogy nők egymagukban vagy kettesben vállalkozzanak indiai utazásra, bár ilyesmit is láttam: például egy egyedüli hölgyet egy Isten háta mögötti ladakhi buddhista kolostorban. De kisebb baráti társaságban szerintem senkinek nem eshet baja.
Ez idáig valóban nem inspirál, hogy felkerüljön India a bakancslistámra…
Csodálatos ország csaknem 400 nyelvvel, sok kultúrával, sok vallással. Egyik utam északról délre öt vallást érintett: szikh, hindu, muszlim, dzsain, buddhista, no meg találkoztam azért teljesen hindunak kinéző katolikus pappal is. Azt hittem, hogy viccel, erre a mobiltelefonján bemutatta az elsőáldozóit. Ami megfogott: a vallás ott van a mindennapokban. Minden sarkon, minden ház sarkán van egy kis szentély, szent fa, szent kő. A színes népviselet mindennapos. Az összehozott házasságban hisznek, a szülők választanak párt a gyereküknek, és ez ellen a fiatalok sem lázadnak. Persze megfordultam egyetemeken is: az indiai értelmiség már pont olyan, mint a nyugati. Úgy szoktam jellemezni: India az élő középkor. Ezer év egyben. Minden, ami a középkorban volt, Indiában ma is él, és persze ott van a modern világ is. Antropológusként magával ragadó csoda. Amritsar város utcáin olyan érzése van az embernek, mintha egy film díszletében sétálna. Ami nekünk díszlet, az nekik az élet. Sokan óvtak Indiától, és mi sem mentünk volna, ha nem olvasunk egy megkapóan szép leírást a Gangesz-parti Varanasziról, a hinduk szent városáról. Oda vágyik minden hindu, megfürödni a szent folyóban, s végül meghalni, és elhamvasztatni a folyó partján. Hajnalban a Gangesz partján várakoznak a csónakok, hogy a vízről szemlélhessük az ébredő várost, melynek sikátoraiból folyamatosan bukkannak elő az emberek kezükben ezüstedénnyel és törölközővel. Majd levetkőznek, és a felkelő nap felé vizet locsolva megmosakodnak.
Részt vettél halottégetésen is?
Igen. A hinduk hite szerint hamvaikat a Gangeszbe kell szórni. Ezt megelőzi a partokon (a ghatokon) a halottégetés. Vannak idős emberek, akik elzarándokolnak Varanasziba, és csak ülnek és várják a halált. Akár több éven át. Az érdeklődők is megszemlélhetik a halottégetést, már ha bírják a látványt. Magam is részt vettem ilyen szertartáson Nepálban, pár éve Varanasziban, és nemrég újra. A szertartás a hinduk hagyománya szerint teljesen természetes, és nem tragikus. A hagyomány szerint a Gangesz partján égetik el a testet. A holttestet aranyszínű sztaniolba tekerik, virágokkal és fahasábokkal veszik körül, majd meggyújtják a máglyát. Nagyon furcsa szokás, hogy újabban szelfiznek a halottal, akinek az arcát már kezdik belepni a legyek. Egészen abszurdnak hat nekünk, de ott teljesen természetes. Pár óra alatt elhamvad a test, a hamvakat a Gangeszbe szórják, a család, a rokonság pedig egy közeli helyen megtartja a „tort”, esznek, isznak.
India türelmet kíván és arra ösztökél, hogy ne ítélj elhamarkodottan. Ha kiállod a próbát, megmutat valamit magából. És persze őrzi tovább a titkait.
Egyéb hírek
Görög tragédia ma: az emberi szabadság kérdései
Az SZFE Doktori Iskolája nemzetközi konferenciát rendezett 2024. november 14-16. között. A neves kutatók az antik tragédia jelenkori elméleti, etikai-esztétikai lehetőségeit vizsgálták, összekapcsolva azt a színházi előadhatóságuk mai gyakorlatával. Képes konferenciabeszámolónk következik.
„Szeretem, amikor véletlenszerűen esik egy anyagra a választásom” – interjú Csáki Benedekkel
Csáki Benedek ötödéves színházrendező fizikai színházi koreográfus szakos hallgatónk nevéhez máris olyan népszerű előadások rendezése kötődik, mint a Chicago, a Cabaret vagy a Tempefői. Most nem kisebb feladatra vállalkozott, minthogy színre viszi Pintér Béla és Darvas Benedek Parasztoperáját. A darab a negyedéves zenész színművész osztály vizsgaelőadása lesz, a közös munkáról is kérdeztük a fiatal alkotót interjúnkban.
Az SZFE TDK részletes programja
Egyetemünk 2024. november 29-én (pénteken) a Mészáros utcai oktatási épület 2. emeleti tárgyalótermében tartja Tudományos Diákköri Konferenciáját, amelyre az egyetemi kurzusokon kívül készült műalkotásaikkal és elméleti dolgozataikkal jelentkezhettek mindhárom intézetünk hallgatói. A filmes szekció 09:00 órakor, a színházművészeti szekció 14:00 órakor kezdődik.
Rituális térbe helyezett Aiasz – beszélgetés Czene-Polgár Donáttal
Az Antik tragédia a kortárs színpadon című konferencián mutatták be Szophoklész Aiasz című drámáját Czene-Polgár Donát harmadéves dramaturg szakos hallgató rendezésében. Mi vitte el a mozgásszínház felé, és miért fontos ma a női sorsok ábrázolása? – erről is kérdeztük a Lázár Balázs és Szabó Réka osztályában tanuló fiatal alkotót interjúnkban.
Kortársunk Aiszkhülosz és kortársunk Szophoklész – interjú Kaj Ádámmal
Hogyan lehet az ókori görög drámákat ma is élővé tenni? – erről beszélgettünk Kaj Ádámmal, az SZFE Doktori Iskolájának másodéves hallgatójával, aki az Antik tragédia a kortárs színpadon című konferencia kísérőprogramjaként állította színpadra a Leláncolt Prométheuszt.
„Ha a néző egy kicsit őszintébben megy haza, az már nagyon nagy dolog”
Ilja Bocsarnikovsz orosz-lett színművész, színházrendező, egyetemi tanár. 2017-től rendszeresen dolgozik Magyarországon: sokadik rendezésén van túl, 2022-2023 között a debreceni Csokonai Színház, 2023-tól a Karinthy Színház művészeti vezetője. 2023-tól a Színház- és Filmművészeti Egyetem osztályvezető tanára. A Déryné Magazinnak adott interjújában a színházak jövője kapcsán beszélt többek között emberi értékekről, az élet nagy kérdéseiről és arról, szerinte hol kezdődik a színház.
Elnyerte az Év Kiállítása díjat az OSZMI
A Bodolay Géza Jászai Mari-díjas, érdemes művész, színházi rendező, egyetemünk oktatója által vezetett Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Bűvészinasok című tárlata nyerte el idén az Év Kiállítása díjat, amelyet kedden adtak át Budapesten, a Hagyományok Házában.
Bábozva a veszteség is könnyebben feldolgozható
Egy bábelőadás nem feltétlenül móka és kacagás. A betegség, a halál és a gyász olyan tabu témák, amelyekről Kiss Dorina, harmadéves bábrendező szakos hallgató „Édesanyám, édesanyám” című bábelőadása érzékeny és elgondolkodtató perspektívát nyújt. Az előadást nemrég gyerekközönség előtt is bemutatták.
