Mariborban és Isztambulban járt az SZFE elsőéves prózai színházrendező osztálya

Maribor

A külföldön tartózkodás, egy idegen nyelvű társulattal eltöltött idő és a társulat némely tagjával folytatott beszélgetés a nemzetköziség eddig ismeretlen formáját tette megtapasztalhatóvá. Amellett, hogy inspiráló más közösségek, azok más nyelvet beszélő tagjainak a hallgatása, az élményeik és világszemléletük megismerése, vagy legalábbis törekvés a megismerésre, mindemellett kikristályosodott a felismerés is, hogy a színházat csinálóknak nincs feltétlen szükségük arra, hogy megértsék a másik nyelvét. A színházi nyelv megértésére van szükségünk. Ha megértjük, hogy mit csinál a színház, illetve, hogy mi és mások miért csinálunk színházat, akkor a színház válik a köztünk használatos elsődleges nyelvvé. A színház épülete pedig egy élő, folyton mozgásban és változásban lévő fordítóprogrammá válik.

Manczur Máté

A darabot összesen háromszor néztük meg, három különböző helyzetben. Egy próbát, egy snúrt és a bemutatót követhettük végig. Időközben láttunk, ahogy fejlődik, alakul és érik a darab. Mindegyik más volt, mást adott. Különböző állapotait, helyzeteit láthattuk a színészeknek is. Érdekes volt megfigyelni, hogy ki melyik nap mennyire tudta beleélni magát a szerepébe, hogy teljesített, hogy vette az instrukciókat, hogy alakult át. Utána pedig kifejezetten izgalmas volt a civil életben is találkozni velük, és összehasonlítgatni a színpadon látottakkal.

Szentgyörgyi Zselyke

Isztambul

Isztambulban voltunk a Háború és Béke című előadáson, ahol először láthattuk rendezni osztályfőnökünket. Ami a legjobban megmaradt, az a folyamatos békesség és türelmesség, a legnagyobb háborgó tenger közepén is. Nagyon fontos, hogy a rendező megtartsa önuralmát, akármennyire fáradt is, ideges, vagy tanácstalan, hisz’ a körülötte sürgő emberek mind tőle várják az utasítást. A kapitány nem kérhet meg mást, hogy vegye át a kormányt, mert nem az ő dolguk hajót vezetni. Támaszok mindig adódnak, de neked kell meghozni a döntést. Így az önuralom megtartása egy hatalmas feladat, de kifizetődő. Itt is ezt láttam: sok probléma ütötte fel a fejét (legfőképp a technikával), de a rendező nem a helyzetén kezdett el nyafogni, vagy a munkatársait sértegetni, hanem felhágott a színpadra, hogy megoldja a problémát, vagy a technikusokat instruálta – noha erélyesen, de sose bántóan. Nem az embereket minősítette, hanem a hibát mint fogalmat szidta.

Tóth Bence Sándor

A már Mariborban is tapasztalt érzést élhettem meg újra, amely beigazolta, hogy a színház nem csak a beszélt nyelv síkján történik. Az előadás törökül zajlott, de mégis úgy tűnt számomra, mintha érteném, hiszen a szereplők érzéseit megkaphattam, és a gondolataikat láthattam a szemükben. Az előadást négyszer tekinthettük meg, és mindig más volt, mint egy önálló életet élő, örökmozgó mikroorganizmus…. Aleksandar nagyon érzékenyen és tisztelettel bánt a színészeivel. Sokkal nem tudott egy beszélt nyelven kommunikálni, mégis gyönyörűen ráéreztek egymás mondanivalójának a lényegére. Odafigyelt rájuk, és mindig tudta, mikor kell egy bátorító, vagy elismerő szót szólnia. Ugyanakkor az is előfordult, hogy valami nem sikerült, és odafigyeléssel, de határozottan mondta ezt el, figyelve arra, hogy megértsék, de mondanivalójával ne okozzon senkinek fájdalmat. Mindemellett csodával határos módon, figyelméből ránk is hagyott. A próba folyamán mondott egy-két dolgot, majd lehetőséget hagyott kérdéseink megválaszolására is, ráadásul mindig volt egy-két kedves szava hozzánk a szünetekben is. Lehetőségünk volt nemcsak az előadásba betekinteni, de részt venni a próbák utáni megbeszéléseken is… Így jobban megérthettük azt, hogy ő mit szeretne, mi sikerült, és mit vár el legközelebb. Emellett azt is láthattuk, hogy kérését tudták-e teljesíteni, avagy sem. Azután pedig a civil életben is találkozhattunk a színészekkel a büfében, vagy este egy sör mellett. Érdekes volt azt figyelni, ki milyen a színpadon, milyen a karaktere, hogy játszik, illetve hogyan viselkedik a való életben; ezek a dolgok pedig hogyan függnek össze és egyesülnek egy emberben. Az ottani egyik színművészeti egyetemre is eljuthattunk, ahol a színházba érkezve is hihetetlen kedvességgel, szinte családtagként fogadtak minket. Körbe vezettek, megnézhettük a termeiket, meséltek nekünk egy-egy órájukról, az ottani életről, szokásaikról. Nagyon jó ötletnek tartottam, hogy a tánc, a zene és a színház is egy épület-együttesben kapott helyet. Szerencsénkre még egy színészmesterség órára is betekinthettünk… Minket is beinvitáltak a játékokba, amelynek kifejezetten örültem, így egyként vehettem részt közöttük.

Szentgyörgyi Zselyke