Interjú az Életműdíjas Selmeczi Györggyel
2024 június 15., szombat 11:40.
A MOZ.GO idei életműdíjait tegnap este adták át Balatonfüreden a kongresszusi központban. A Magyar Mozgókép Fesztivál életműdíjjal tüntette ki Selmeczi Györgyöt, az ötödéves zenés színművészévfolyam osztályvezetőjét.
Fotó: Vasvári Tamás
Életműdíjat vehetett át a Magyar Mozgókép Fesztiválon, amelynek neve immár MOZ.GO. Tanár Úr szeret örök kamaszként gondolni önmagára. Hogy tekint most vissza erre a kamaszra a tanítással és alkotással eltelt évtizedek távlatából?
Elsősorban nem is én, hanem a környezetem szeret engem az örök kamaszok közé sorolni, de azt nem tagadom, hogy ennek van alapja. Jó szívvel vállalom, mert olyan világból jövök, ahol sokunknak a kamaszkora alakította ki azokat az eszményeket és azokat a valóban kamaszos célkitűzéseket, amelyek aztán valahogyan mégis megmaradnak érett korunkra is. Hetven felett is jóleső visszagondolni arra, ha nem árulta el az ember azokat a kamaszkori célokat, elszántságot és azt az eszmerendszert, amit akkor legbelül némán megfogadott.
Mit jelent Önnek ez az Életműdíj?
Eljutottam a pályámnak arra a pontjára, ahol már az életműdíjak követik egymást: tavaly lettem a Nemzet Művésze, előtte kaptam meg a Kossuth-díjat. Ezek mind-mind életműdíjak tulajdonképpen. Most a szakmám egy bizonyos szeletére kaptam meg a díjat, a filmzeneírásra. Életem egy szakaszában sok filmzenét volt szerencsém írni, viszont ma már sajnos ez a kijelentés egyáltalán nem állja meg a helyét. A szerencse kegyeltjének érzem viszont magam, hogy abban a korszakban írhattam ezt a sok filmzenét, amely a magyar filmkészítés egyik aranykorának számít. A 70-es évek vége felé kezdődött és a 80-as évek végéig tartott ez a nagy menetelés, ahol megszülettek ezek az ikonok. Büszke vagyok mindegyikre, mert azóta sem koptak ki a köztudatból. Annál is inkább, mert a rendszerváltozás utáni magyar film valamilyen oknál fogva nem szándékozott ezeket a társadalmi jelenségeket megjeleníteni. Valószínűleg valamennyire ez a világ rendje, bár én azt gondolom, hogy mégis az lenne az ideális, ha a mostani filmgyártás használná a még élő idős alkotókat is. Megünnepelni megünnepeljük őket, de munkához már nemigen jutnak. Ezt némi keserűséggel veszem tudomásul.
Mi kell ahhoz, hogy egy zeneszerző kiváló filmzeneszerzővé váljon?
Igyekeztem kialakítani egy csak rám jellemző filmzenei nyelvet. Alkatilag szerencsés vagyok, mert viszonylag könnyen tudtam alkalmazkodni sok nagy jelentőségű filmalkotó sajátos igényéhez. Ha az ember felelős filmzeneszerző és a film egészében gondolkodik, egyszerre fordítóként, sőt tolmácsként is működnie kell. A zene nyelvére kell lefordítani az alkotó igényeit és fordítva: a zenét, a valóságot kell tudni vizualizálni és verbalizálni az alkotótársaknak, akik nem feltétlenül képzett zenészek – mindezt úgy, hogy közben egységet hozzon létre a két terület.
Csodálatos példa volt Ön előtt az édesapja, aki karmester volt…
Mindenek felett áll a szememben az édesapám zenepedagógiája, pedig sok nagy mestertől volt szerencsém tanulni. Semmi nem írta felül azt a zenei képzést, amit tőle kaptam. Ez roppant szerencsés helyzet volt, mert amikor Magyarországra emigráltam, akkor az a fajta mesterségbeli képzettség óriási előnyt jelentett a szakmában. Ekkor már meg lehetett ismerkedni az új irányzatokkal, és hamar rájött a színházi, illetve a filmes szakma is erre az előnyömre. Gondolok itt arra, hogy azoktól az alkotóktól, akik ebben a fajta zenei képzésben szocializálódtak, azoktól bármit lehetett kérni, meg tudtak felelni az elvárásoknak.
Negyvenöt éve tanít az SZFE-n. Mit örökített át a színházi közeg pedagógiai módszereiből a saját oktatói gyakorlatába?
Valóban 1979-ben kezdtem az SZFE-n tanítani mint Petrovics Emil tanársegédje. Csak eszmékről tudok beszámolni, mert az itt folyó oktatás azért nagyban különbözik attól a fajta képzéstől, amit én kaptam. Itt az a lényeg, hogy a hallgatók az életük részének tekintsék a zenehallgatást – ennek a művészetét tanítom. Azt gondolom ugyanis, hogy egy művészembernek a zenehallgatást is művészi fokon kell elsajátítania ahhoz, hogy élni tudjon a zene adta lehetőségekkel. Az a tapasztalatom, hogy manapság kevesen tudnak jól zenét hallgatni. Azt is nehéz eldönteni, mit kell hallgatni, ugyanis egy olyan akusztikai ködben élünk, ahol mindig minden szól, ez pedig száz évvel ezelőtt teljesen ismeretlen volt. Ma már fizetnünk kell a csöndért is. Ámulva figyelem, hogy ebben a négy és fél évtizedben hogyan változik az egyetemen (előbb főiskola) a hallgatók zenehallgatáshoz fűződő viszonya. Hogyan erodálódik a zenehallgatás szerepe a fiatalok életében. A legnehezebb kihívás számukra a fogyasztói célra szánt és a művészi zenék (értsd műzenék) megkülönböztetése. A gazdag és érzelmi intelligenciát feltételező zeneműveknek sok aspektusa van, és pont ezeknek feltérképezése lenne a feladat. Nekünk viszont „az a dolgunk, hogy ne kecskeólakat építsünk, hanem katedrálisokat” (idézet: Orbán György szerk.). Amikor elkezdtem tanítani, az látszott, hogy tizenöt évenként másfajta nemzedék jött, mostanra viszont mire kifut egy osztály, a helyükre egy egészen más generáció érkezik. Ez nem jelent mást, mint hogy mindenki számára fogy az idő. Ebben a gyorsulásban sok minden fáj az embernek, de talán a legfájóbb az, hogy egyszerűen nincs időnk arra, hogy legyenek ismereteink, hogy érzések alakuljanak ki bennünk. A gazdag érzelmi világ nem egyik napról a másikra jön létre, hanem az élet kovácsolja, feltéve, ha jut rá elég idő. A legfiatalabb korosztály már komoly bajban van, amit ő maga is érez. Szorong a hiátusaitól, rémülten konstatálják, hogy nem tudnak semmit. Az internet világában, amikor minden pillanatban van hova nyúlnia az embernek az ismeretért, a mai fiatalok igazán elmélyült tudást nem hoznak magukkal. Csakhogy az internet világa is gyorsulásban van, ezért az információhalmaznak olyan sűrűsödése és megsokszorozódása zajlik jelenleg is körülöttünk, hogy egyszerűbb, ha a fiatalok újra a lexikon után nyúlnak, mert mire a lebutított információt kibányásszák az internetről, addig sokkal elmélyültebb tudás birtokába kerülhetnek.
Egyéb hírek
SZFE-s hallgatók a 37. OTDK Művészeti és Művészettudományi Szekciójában
Idén is megrendezik az ország legnagyobb felsőoktatási, tudományos programsorozatát, az Országos Tudományos Diákköri Konferenciát (OTDK), amelynek zsűrijében az SZFE 6 oktatója is részt vesz, valamint egyetemünk 22 hallgatója képviselteti magát pályamunkáival.
Interjú Kozma Veronikával
Az SZFE végzős prózaiszínművész-hallgatója arról mesél, hogyan formálták művészi gondolkodását a családi hatások, a kezdeti bizonytalanságok, majd a fokozatosan érlelődő elköteleződés. Szó esik a színház iránti szenvedélyéről, a mesterek inspiráló erejéről, valamint arról, hogyan látja saját jelenlegi helyét a szakmában.
Hallja-e a színház a segélykiálltásokat? - Theodórosz Terzopulosz üzenete a Színházi Világnap alkalmából
A Színházi Világnapot a Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) közgyűlésének határozata alapján 1962 óta tartják március 27-én annak emlékére, hogy 1957-ben ezen a napon volt a párizsi Nemzetek Színházának évadnyitója. Ezen alkalomból minden évben felkérik a világszínház valamelyik jelentős alkotóját, hogy fogalmazza meg üzenetét a művészek és a közönség számára, melyet ezen a napon felolvasnak a színházi előadások előtt. Az idei év üzenetét Theodórosz Terzopulosz görög színházigazgató, tanár, író, a Színházi Olimpia ihletője és a Nemzetközi Színházi Olimpiai Bizottság elnöke fogalmazta meg. Költői szövegének legfőbb kérdése az, hogy képes-e a színház a társadalmi traumákat megvilágítani, a másik embertől és az idegentől való félelmeinket enyhíteni.
Interjú Csáki Benedekkel
Már 13 évesen tudta, hogy a fizikai színház az ő útja. Egy gyulai próbán találkozott először Horváth Csaba munkamódszerével és azóta is elkötelezett a színház iránt. Számára az egyetem nem csupán szakmai fejlődést jelentett, hanem olyan közösségi élményt is, ami miatt igazán érdemes színházat csinálni. Végzős hallgatóinkkal készített interjúsorozatunkban ezúttal Csáki Benedeket mutatjuk be.
Színészlegendák nyomában: múlt és jelen találkozása a színpadon – Interjú Pápai Erikával
Rendhagyó előadással tisztelegtek a magyar színjátszás ikonikus alakjai előtt az SZFE harmadéves prózaiszínművész szakos hallgatói, akik Mensáros László, Domján Edit, Tolnay Klári, Soós Imre és társaik küzdelmeit, valamint művészi örökségét jelenítették meg Színészportrék címmel. A próbafolyamatról a rendezővel, Pápai Erika színművésszel, zenés színészi gyakorlat oktatónkkal beszélgettünk.
Nagy siker a Fejes Szabolcs rendezésében bemutatott Liliom
Molnár Ferenc klasszikusát a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves rendező szakos hallgatója, Fejes Szabolcs állította színpadra a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán. A fiatal rendező, aki a hallgatói évek során már több produkcióval is bemutatkozott, ezúttal a Liliomot tette sajátos látásmóddal és különleges rendezői koncepcióval személyessé és aktuálissá.
Antifilozófusok az SZFE-n
A Színház- és Filmművészeti Egyetem, valamint a L’Harmattan Kiadó közös kiadásában megjelenő SZFE Könyvek sorozat új kötete Kocziszky Éva Antifilozófusok II. Radikális gondolkodás a művészet tükrében című műve. A nemrég megjelent monográfia tudatosan is törekszik a közérthetőségre, így az SZFE másod- és harmadéves dramaturgjai a könyvben szereplő gondolatokra reflektálva kísérletet tettek arra, hogy élménypedagógiával színre vigyék a könyvben szereplő filozófusok gondolatait.
„A színház komplexitása fogott meg” – Interjú Ferenczy-Nagy Boglárkával, az SZFE végzős hallgatójával
Az ókori görög drámák inspirálják, saját darabjaiban pedig a mai társadalmi kérdéseket boncolgatja. Végzős hallgatóinkat bemutató sorozatunkban most fizikai színházi rendező és koreográfus szakos hallgatónk, Ferenczy-Nagy Boglárka mesél művészi útjáról, egyetemi éveiről és jövőbeli elképzeléseiről.
