„Színházba járni nem hasznos, hanem elengedhetetlen” – interjú Győrei Zsolttal a magyar kultúra napján

A Színház- és Filmművészeti Egyetemen mondhatni minden nap a magyar kultúra szolgálatában telik. Önnek, aki oktat és osztályvezető is az egyetemen, mit jelent a magyar kultúra?
Talán olyasmit, mint halnak a víz. Az identitásomat a magyar nyelvben és a magyar nyelven született irodalomban tudom elsősorban megélni. Ez az a kincs, amelynek istápolására, közvetítésére szegődtem, és ami folyamatosan arra izgat, hogy saját mondandómat is szavakba öntsem.

Milyen most a hallgatók, diákok hozzáállása az irodalomhoz?
Meggyőződésem, hogy egy jó szöveg nem veszíti el attól az érvényét, hogy régen írták. A kérdés inkább az: hogyan értetjük meg az általános és középiskola megannyi megpróbáltatásának egyszerre kitett, eredményekre trenírozott, gyakran magolásra kárhoztatott diákjaival, hogy ne írók születési dátumát, jelentős műveik címét és zanzáját biflázzák be, hanem érezzenek rá az irodalmi műveltség örök titkára: a művek saját életükbe illeszthetőségére. Hogyan jut el egy fiatal addig a felismerésig, hogy minden alkotás azért került elé, hogy itt és most ő gondoljon valamit róluk? Egymásra találás, megcsalás, gondolatok vagy emberek melletti kiállás vagy meghunyászkodás, konfliktusok felvállalása vagy megúszása, a bennünk dúló érzelmek kifejezhetősége, megértetése, magunk mind árnyaltabb megfogalmazása és összhangba, viszonyba állítása másokkal – az irodalom erre kínál egy folyamatosan bővülő, át- és újragondolásokra inspiráló, személyre szabott példatárat.

Én irigylésre méltó helyzetben vagyok, mert az SZFE-n érdeklődő, az irodalmi, színpadi, filmes körforgásba és kölcsönhatásokba saját magukat is beleszánó, fiatal alkotókkal találkozom, akik keresik és akarják az inspirációkat, és könnyen lesz fontos nekik az, hogy valaki a saját korában, tegnap vagy akárhányszáz évvel ezelőtt a saját életének, szerelmeinek, magyarságának őt égető kérdéseire hogyan gondolt, és ez miképpen konvertálható a mai nyelvre, közegre, életeinkre. Igazán nehéz dolguk az általános és középiskolás tanároknak van, a magyar kultúra napján őelőttük kell megemelnünk a kalapunkat.

A Tempefői című darabot a Csokonai 250 emlékév keretében negyedéves dramaturag hallgatóink írták Győrei Zsolt szakmai vezetése mellett. Az előadás rendezője Csáki Benedek ötödéves színházrendező – fizikai színházi koreográfus szakos hallgatónk. Fotó: Kuttner Ádám

A magyar irodalom kapcsán gyakran csak a „régi nagyokat” emlegetik. A kortárs írók közül kit ajánlana olvasásra?
Nehezen fogynék ki a javaslatokból. Szerencsére gazdag kortárs irodalmat mondhatunk magunkénak; van miből válogatni és van miért – kaland a javából. Ha személyes kedvenceimre kíváncsi, a saját – bőven mért – generációmmal dicsekedve Cserna Szabó Andrást, Havasi Attilát, Horváth Viktort, Keresztesi Józsefet, Kiss Ottót, Székely Csabát, Tóth Krisztinát említeném. Az ő szövegeikkel igyekszem találkoztatni a hallgatóimat, ha kortárs írókkal foglalkozunk. Mindig izgalmas kérdés, mi hogyan, miért szólítja meg őket.

A Győrei Zsolt-Schlachtovszky Csaba alkotópáros Hamlear: a dán királyfiból lett brit király című darabja Őze Áron rendezésében került színpadra 2021-ben. Fotó: Ónodi Zoltán

A modern technika többek között az írást is nagy kihívás elé állítja napjainkban. Nemrég elég nagy port kavart, hogy a Litera irodalmi pályázatára, ahová könyvkritikákat vártak, két olyan szöveget is díjaztak, amit a mesterséges intelligencia írt. Mit gondol, pótolhatja-e a mesterséges intelligencia az emberi kreativitást?
Elsősorban nem attól félek, hogy a mesterséges intelligencia valaha is elsajátítja az emberi kreativitást. Inkább attól, hogy az embert is megfosztja tőle, elsorvasztva a velünk született kreativitás-igényt: ma még esetleg csak könnyed tévésorozatok dialógusain felejtjük el számonkérni az eredetiséget, holnap már a nemesebb műfajok terén is fásultabbakká lehetünk.

A mai irodalomra amúgy is les az önjelölt írók elburjánzásának veszélye. Az egyre szaporodó platformoknak hála, bárki érezheti magát írónak, ha csupán irkál is – a megjelenés többé nem kiváltság, mert egyre kevésbé alávetett bármiféle szakmai kontrollnak, és az online térnek köszönhetően szinte bárki számára lehetségessé vált, ezáltal pedig elhalványul a magakellető és az elhivatott közötti különbség. Írónak bizonyosan születni sem árt, de az igazi íróvá érést nem szabadna senkinek megspórolnia. Mostanság, ha összedől egy buszváró, jó eséllyel ötször annyi önjelölt írót temet maga alá, mint ahány kíváncsi olvasót. Ha azután ebbe a tumultusba még a mesterséges intelligencia is beszáll az esetleges irkáló ambícióival, akkor az egyre kevesebb megmaradt olvasónak egyre finomabbra hangoltnak kell lennie ahhoz, hogy a mind több szöveg tömkelegéből kicsipegethesse a valódi, tehetség és megmunkálás keresztútján fogant műveket.

A szintén a Győrei – Schlachtovszky duó által jegyzett Vízkereszti Gritti, amely folytatta a shakespeare-i utat, ugyancsak Őze Áron rendezésében mutatkozott be 2022 nyarán a Kőszegi Várszínház és a dunaújvárosi Bartók Színház közös produkciójaként. Fotó: Ónodi Zoltán

Hogyan lett íróból tanár?
A kettő párhuzamosan alakult az életemben, és mindmáig egymást erősíti. Írni még gimnáziumban kezdtem el, azután nem hagytam abba az egyetemen sem, az pedig, hogy tanár leszek, valahol a bölcsészkar végén dőlt el. Amikor Szegeden lediplomáztam, egyszerre kezdtem ott a doktori iskolát, az SZFE-n pedig a dramaturg szakot. Csodálatos osztályfőnököm, Osztovits Levente, dramaturg és az Európa Könyvkiadó vezetője, pártolta ezt a dupla pályát: ajánlót írt a Schlachtovszky Csabával közös, első drámakötetünknek, kötetet szerkesztetett velem Heltai Jenő, majd Szép Ernő drámáiból, és jóvoltából már negyedéves koromban tanítani kezdtem: az elsős színészosztályban irodalmat, dramaturgként és drámaíróként pedig olyan gyakorlati tárgyakat, amelyekhez ezek a speciális ismeretek, tapasztalatok szükségeltetnek. Ez nagyon jó iskola: az ember alkotóként egyre jobban megismerte saját kíváncsiságát, eszközeit, megoldásait – ezután tanárként más, fiatal alkotók munkáihoz nyúlva úgy kell ezeket a tapasztalatokat felhasználni, hogy csakugyan segíteni tudjon abban, hogy az a szöveg úgy működön, amilyennek és ahogyan a szerzője gondolja. Végtelenül izgalmas feladat hozzájárulni mások írói éréséhez, és büszke vagyok rá, hogy sok tanítványom keres meg az írásaival.

Az Erkel és a felkelés című dalos bohóság tavaly nyáron debütált a Gyulai várszínházban a debreceni Csokonai Nemzeti Színházzal közös produkcióként, a darab rendezője Zakariás Zalán, írói Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba. Fotó: Éder Vera

Mit gondol, hogyan lehet elérni, hogy egy klasszikus darab a fiatalokhoz szóljon?
Az alap- és középfokú iskolai tananyagban mostoha a drámák sorsa: gyakran a szerzők életrajzára, a cselekmény ismertetésére, egy-egy fontos probléma kompakt megnevezésére szorítkozik az adatgazdag, de élményszegény ismertetés. Ennek egyik oka az lehet, hogy a tanárképzésben a dramaturgiai elemzés tudománya nemigen kap szerepet. A fiatal olvasókban érdemes tudatosítani, hogy a dráma nem az a furcsa műnem, ahol az író egyszerűen lusta ahhoz, hogy megírja a narrációt is, és ezért kiírja a szereplő nevét, kettőspontot rak, és jöhet a szöveg… sajátos szabályai vannak, amelyek mentén a történet felépül, szerveződik, megkapja azt a sűrűséget, amely az olvasóban-nézőben feszültséggé válik.

Ugyanakkor a drámák általában nem közvetlenül jutnak az olvasókhoz, hanem egy-egy színpadi értelmezés, újragondolás után és révén a nézőkhöz. A színházba járás nem egyszerűen hasznos, hanem elengedhetetlen, és fontosak az előadásokat követő elemzések, melyek során az adott rendezés saját nyomatékai is szóba kerülnek.

A tét itt is az, hogy a fiatalok az olvasott vagy látott helyzetek számukra érdekes, érvényes titkaira csodálkozhassanak rá, hogy megtudják saját magukról, milyen döntésekkel, viselkedéssel azonosulnak, mit fogadnak és mit utasítanak el. Akkor már nekik lesz fontos, hogy firtassák a drámai szövegeket, és valamikor majd ők adják tovább mindezt saját élményként az ő helyükbe lépő fiataloknak.

A Spinoza Színházban látható Latabárné fia című modoráma, melynek rendezője a főszereplő Peller Károly mellett maga Győrei Zsolt, nemrég megnyerte a jegy.hu Év előadása szavazását. Fotó: Gordon Eszter

Mi a kedvenc tárgya, amit tanít?
A kérdésben ott a válasz: azok a kedvenc tárgyaim, amelyeket tanítok. Leginkább magyar nyelven írt szövegekkel foglalkozom: magyar dráma- és színháztörténetet oktatok, de a dramaturgiai gyakorlatokban is szívesen választok példákat a honi drámakincsből. Korábban verstant is taníthattam, sajnálom, hogy ez kikerült a képzésből. Úgy gondolom, nemcsak lírai művekhez, de verses drámákhoz is másként nyúl az, aki kísérletezett már egy hexameter, alexandrin vagy blank verse-ben írt monológ összekalapálásával – kicsit belülről is látja a működését.

Mióta az eszemet tudom, két kérdés izgatott: hogy a szó miként képes megragadni a szavakon túli valóságot, és hogy az anyanyelvem milyen elképesztően gazdag hangszerét adja e kifejezésnek. Így gyökeresedtem és szerelmesedtem bele ebbe a minden ünneplésre méltó magyar kultúrába, számomra e nemzet legvalóságosabb, múlhatatlan kincsébe.