„A színház számomra nem csupán hivatás, hanem létforma” – beszélgetés Lukács Ádámmal, az SZFE végzős hallgatójával
Lukács Ádám, a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős prózai színművész hallgatója gyerekkora óta él-hal a színházért. Az SZFE-n töltött évek során nemcsak technikai tudást, hanem mélyebb alkotói szemléletet is elsajátított, mesterei – Hegedűs D. Géza és ifj. Vidnyánszky Attila – példáján keresztül. Az interjúban szó esik a megfelelési kényszer leküzdéséről, az első évad kihívásairól, valamint arról is, hogyan vált a színészet mellett a rendezés is az önkifejezése egyik útjává.
Mi vezetett téged a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, és hogyan élted meg az ide vezető utat?
A színház iránti vonzalmam egészen kisgyermekkoromig nyúlik vissza. Az első színházi emlékem már önmagában beszédes: édesanyám kénytelen volt „meghamisítani” a koromat, hogy beengedjenek egy előadásra – valami elemi késztetés hajtott, hogy ott legyek, lássam, halljam, részese legyek annak, ami a színpadon történik. Ötödik osztályos koromban csatlakoztam a Holdvilág Kamaraszínház színjátszó köréhez, ahol Koltai Judit irányítása alatt egy rendkívül inspiráló, közösségi légkörben kezdtem el felfedezni a színpadi játék örömét. Az ott töltött idő nem csupán technikai tapasztalatokat adott, hanem a színház mint közösségi élmény és önkifejezési forma alapvető jelentőségét is megmutatta számomra. Később a Sztalker Suli következett, ahol már tudatosabban kezdtem foglalkozni a színészet elméleti és önismereti vonatkozásaival is. Itt mélyült el bennem az a felismerés, hogy a színház számomra nem csupán hivatás, hanem létforma. A jelenlét, az őszinteség, az egymásra való figyelés lehetőségét kínálja – és én ebben találtam meg azt a hivatást, amely valóban megszólít és kötelez. Az SZFE-n töltött öt év ezt az elköteleződést mélyítette tovább: újabb rétegeiben ismertem meg a színészi gondolkodás komplexitását, és azt, hogyan válhat az ember valódi alkotótárssá egy előadásban.
Mi jelentette számodra a legnagyobb kihívást az első években, miután bekerültél Hegedűs D. Géza és ifj. Vidnyánszky Attila osztályába?
A legkomolyabb kihívást az jelentette, hogy megtanuljam levetkőzni a megfelelési kényszert. Hogy ne kívülről, mások szemével figyeljem magamat, hanem jelen tudjak lenni a pillanatban és higgyek a pillanatnyi létezésem tökéletlen szépségében. Az egyetem első másfél éve intenzív alkotói periódus volt: jeleneteket gyártottunk, darabrészletekkel dolgoztunk, és eközben bennem erőteljesen működött az a belső nyomás, hogy „jól” kell teljesítenem, „bizonyítanom kell”. Aztán fokozatosan megértettem: a színpadon valódi élet csak akkor születhet, ha nem a tökéletességre törekszem, hanem ha teljes figyelmemmel a jelen pillanatra koncentrálok.
Amikor ez a szemléletváltás megtörtént, valósággal felszabadultam. A játék újra örömmé vált, nem ragadtam magamon kívül. Mestereink sokszor hangsúlyozták, hogy nem csupán végrehajtók, hanem színházi alkotók leszünk: olyan kreatív, gondolkodó, javaslattevő színészi attitűdöt közvetítettek felénk, amely nem a kiszolgálásról, hanem a társalkotásról szól. Ennek hatása a mai napig meghatározza, hogyan gondolkodom a színházról, a munkáról és önmagamról, mint alkotóról.
Van-e olyan fontos színészi tudás vagy szemlélet, amit nem lehet tanítani, de sikerült ellesni mestereidtől?
Abszolút. Mindkét mesteremtől tanulhattam olyan színészi eszközöket, amelyeket nem lehetett klasszikus értelemben „megtanítani” – inkább megfigyelni, jelen lenni és átélni lehetett őket. Hegedűs D. Gézától azt a derűs és érzékeny színészi jelenlétet tanulhattam meg, amely az évtizedek alatt sem veszített semmit erejéből. Ő maga is gyakran hangsúlyozta, hogy a színésznek hinnie kell a pillanatban. Tanúja lenni ennek a fajta hiteles jelenlétnek – ahogyan ő újra és újra megérkezik egy szerepbe, egy próbára, egy mondatba – számomra jelentős inspiráció volt.
Ifj. Vidnyánszky Attilától a folyamatos keresés igényét tanultam meg. Azt a szenvedélyes, nyughatatlan alkotói attitűdöt, amely nem elégszik meg a „jóval”, ha van esély arra, hogy valami igazabb, érvényesebb szülessen. Ő azt mutatta meg nekem, hogy mindig lehet – és érdemes – tovább keresni: egy pontosabb gesztust, egy igazibb megszólalást, egy kreatívabb javaslatot. Ez a fajta alkotói bátorság azóta is iránytűként működik bennem.
Mi volt számodra a legnagyobb tanulság az első évadodban, amikor először kerültél valódi színházi közegbe, az egyetem falain kívül?
Az első évad során többféle színházi közegben is lehetőségem volt dolgozni – ezek közül különösen meghatározó élmény volt számomra, hogy milyen éles váltást jelent, amikor az ember az egyetemi védettségből kilépve hirtelen a professzionális színházi működés sodrában találja magát. A Centrál Színházban és a Vígszínházban is szerepátvételekkel kerültem be előadásokba, ami speciális helyzetet teremtett: nem egy teljes próbafolyamaton keresztül, hanem rövid felkészülési idő alatt kellett pontosan, fegyelmezetten és hitelesen illeszkednem egy már működő előadás struktúrájába. Ez nagyfokú koncentrációt, gyors alkalmazkodást és technikai tudatosságot kívánt, és ebben rendkívül sokat segítettek az egyetemen szerzett tapasztalatok.
Ugyanakkor A Kripli című előadás jelentette a legmélyebb szakmai élményt: itt egy teljes próbafolyamat során formálhattam meg a karakteremet. A szerep különleges kihívást jelentett számomra: egy értelmileg akadályozott fiú figuráját kellett hitelesen, érzékenyen, ugyanakkor humort sem nélkülözve megformálni. A karakter látszólag komikus – de ha az ember csak a karikatúraszerűséget játssza, elvész az a mély, emberi méltóság, amit a szerep rejt magában. Ennek az egyensúlynak a megtalálása rendkívül tanulságos és építő folyamat volt.
Párhuzamosan pedig elindultam a rendezés irányába is: a Prométheusz-projekt című előadás kapcsán – amelyben társíróként és rendezőként voltam jelen – átéltem milyen fontos, hogy a próbafolyamatban ne a „kész produktum”, hanem a gondolkodás és a kísérletezés öröme legyen az elsődleges motiváció. Ezt az élményt mélyítette tovább Háy János Passió-jának koncert-színházi adaptációja, amelyet osztálytársaimmal közösen hoztunk létre és szintén én rendezhettem meg. Nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy Háy János szövege a mi tolmácsolásunkban hangozhat el először színpadon, tehát a szöveg ősbemutatójának lehettem rendezője. Az első évad így számomra nem csupán a szakmai „élesbe fordulást” jelentette, hanem annak a felismerésnek megerősödését is: hogy a színház legfőbb ereje az együtt gondolkodásban, a közös jelenlétben és a művészi szabadságban rejlik.
Egyéb hírek
„Nem adom tovább” – Női sorsok és családi örökségek Hevesi Fanni rendezésében
Három generáció, három női sors, egy mélyreható családi örökség. Hevesi Fanni, az SZFE fizikai színházi rendező és koreográfus osztályának végzős hallgatója, Alice Birch Egy öngyilkosság anatómiája című formailag rendhagyó, mégis megrázó erejű darabját állította színpadra. Az előadás fókuszában a több generáción átívelő traumák és a női identitás állnak – egy olyan színházi világban, ahol a női történetek gyakran háttérbe szorulnak. A rendezővel a koncepció születéséről, a színészi munkáról és a hallgatás örökségéről beszélgettünk.
Nemzetközi Színházi Műhelyt szervez az SZFE, a Nemzeti Színház és a Soproni Egyetem
A Színház- és Filmművészeti Egyetem – együttműködésben a Nemzeti Színházzal és a Soproni Egyetemmel – 2025 nyarán ismét megrendezi nagysikerű nemzetközi alkotótáborát, amely idén Nemzetközi Színházi Műhely – Sopron, 2025 címmel várja a résztvevőket.
Múzeumszínház Esztergomban a Múzeumok Éjszakáján
A Múzeumok Éjszakáján különleges múzeumszínházi előadást mutatottak be a Babits Mihály Színház társulatának tagjai és a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói Esztergom öt pontján is. Az esemény ötletgazdája és főszervezője Kaj Ádám, a Babits Mihály Színház igazgatója, az SZFE doktorandusza volt.
Meghívó Rainer-Micsinyei Nóra DLA disszertációjának nyilvános védésére
A Színház- és Filmművészeti Egyetem Doktori és Habilitációs Tanácsa nevében tisztelettel meghívjuk Rainer-Micsinyei Nóra DLA disszertációjának nyilvános védésére.
Négy díjat is elhoztak az SZFE alkotói a Magyar Mozgókép Fesztiválról
A legjobb kisjátékfilm, a legjobb forgatókönyv, a legjobb tévéfilm, valamint a legjobb elsőfilmes rendező különdíját is a Színház- és Filmművészeti Egyetem alkotói kapták az 5. MOZ.GO Magyar Mozgókép Fesztiválon.
Két oktatónk is átvehette a Magyar Filmakadémia életműdíját a MOZ.GO - Magyar Mozgókép Fesztiválon
Június 20-án ünnepélyes keretek között átadták a MOZ.GO Magyar Mozgókép Fesztivál életműdíjait a Balatonfüred Kongresszusi Központban. Legnagyobb büszkeségünkre két oktatónk, Koltai Lajos operatőr-rendező és Piroch Gábor kaszkadőrszakértő is átvehette az elismerést.
Elindult az 5. Magyar Mozgókép Fesztivál
Tegnap este a veszprémi Óváros téren a Hogyan tudnék élni nélküled? vetítésével elindult a hazai filmipar legfrissebb alkotásait felvonultató seregszemle. Az 5. Magyar Mozgókép Fesztivál idén a száz éve született Makk Károly és Darvas Iván életműve előtt tiszteleg. A Magyar Filmakadémia védnökségével, a Nemzeti Filmintézet támogatásával és a Veszprém-Balaton 2023 szervezésében megvalósuló MOZ.GO – Magyar Mozgókép Fesztiválon 22 kategóriában osztják ki a Magyar Mozgókép Díjakat, melynek jelöltjei között számos SZFE-s kötődésű alkotást találhatunk.
A pásttól a Magyar Mozgókép Fesztiválig – beszélgetés Kotsis Gergellyel, a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős filmrendező hallgatójával
Kotsis Gergely vizsgafilmje, a Ha átkelsz majd a nagy hegyen bekerült az idei MOZ.GO – Magyar Mozgókép Fesztivál versenyprogramjába, és három kategóriában is jelölést kapott a Magyar Mozgókép Díjakra: a legjobb kisjátékfilm, a legjobb férfi főszereplő és a legjobb férfi mellékszereplő kategóriájában. A rendezővel többek között arról beszélgettünk, mit jelentett számára filmre vinni saját forgatókönyvét, valamint, hogy milyen érzés olyan mesterek tanítványának lenni, mint Koltai Lajos és Novák Emil.
