„Ötvenkét kamionnal mentünk a Rolling Stones turnéjára” – bemutatjuk Mészáros Sándort, az SZFE műteremmesterét

Elhivatott munkádért és segítőkész hozzáállásodért nemrég emléklappal mondott köszönetet az egyetem. Akkor fővilágosítóból műteremmesterré avanzsáltál. Hogyan kerültél anno ebbe a szakmába?

A 70-es években a Bergendy Klubba jártam szórakozni, és egyszer elromlott a technika. Kérdezték, hogy akad-e olyasvalaki a közönségben, aki esetleg ért ezekhez az eszközökhöz. Elektorműszerész az alapszakmám, így odamentem, és megoldottam a problémát. Ezután egyre több zenekar kért fel technikusnak – mondhatom teljesen megfertőzött ez a közeg. Majd elszerződtem az akkor megnyíló Pataky Művelődési Központba. Tapasztalat, hogy aki erre a vonatra felszáll, onnan már nincs leszállás.

Az irodádban rengeteg relikvia van. Olyan zenekarokkal dolgoztál együtt, mint a Rolling Stones, a Queen, a Kiss vagy a Depeche Mode. Hogy kerültél ilyen világsztárok stábjába?

A Pataki Művelődési Központ után a Vígszínházban lettem világosító; tulajdonképpen ott tanultam meg ezt a szakmát. Rengeteg színésszel és alkotóval összebarátkoztam, többek között Presser Gáborral is, aki felhívta rá a figyelmemet, hogy meg fog nyílni a Budapest Sportcsarnok, és ehhez keresnek technikusokat. Megragadtam a lehetőséget, majd ott sikerült kiépítenem egy olyan kapcsolatrendszert, amiről azelőtt még csak nem is álmodtam.  A nagy külföldi zenekarok európai turnémenedzsere egy magyar fickó volt, aki felkarolta a magyar technikusokat és létrehozott egy állandó stábot a világsztárokból álló együttesek turnéinak lebonyolításához. Csodálatos emlékeket őrzök ebből az időszakból. A legnagyobb élményem Leonard Bernstein 1985-ös budapesti koncertje volt. Felkértek, hogy legyek ennek az rendezvénynek a műszaki vezetője. Ez azt jelentette, hogy a zeneszerzővel és az asszisztensével három-négy napon keresztül együtt voltunk éjjel-nappal és próbáltunk. Hatalmas megtiszteltetés volt számomra, hogy egy ekkora művésszel dolgozhattam.

Fotó: Jóri András

Milyen emléket őrzöl a nagy rockzenekarokról? Mennyire ragadt rád az életstílusuk?

Egy-két személyt leszámítva ugyanolyan hétköznapi emberek, mint bárki más. Egyáltalán nem voltak távolságtartóak. Együtt utaztunk, egy szállodában laktunk, nem egyszer átkéredzkedtek hozzánk vacsorázni, mert a magyar szakácsunk annyira jól főzött. Az Uriah zenekar moszkvai turnéja különösen emlékezetes. Végigflangáltuk a várost, betértünk az összes presszóba és vicces, de a rajongóknak mi technikusok is ugyanúgy autogramot adtunk, mint a zenekar tagjai. Szenzációs dolgok voltak; ez a mai világban szinte már elképzelhetetlen. Ugyanakkor a színházban is igazi legendákkal voltam körülvéve. Nagyon jóban voltam például Ruttkai Évával, Darvas Ivánnal, Latinovits Zoltánnal, Sinkovits Imrével, Major Tamással és Kállay Ferenccel.

Miben más egy színházi előadás egy rockkoncerthez képest, már ami a technikát illeti?

Egy színházban sokkal több ember dolgozik a produkción, míg egy rockkoncerten mindenkinek mindent kell csinálnia, például előfordul, hogy a hangmérnök vezeti a kamiont. Egy színházban sokkal jobban szétválnak a szakmák. Szerintem a rockkoncertet még a mai napig tanuljuk, bár igaz, hogy már vannak olyan produkciók, amelyek egy színházhoz képest is sokkal profibban működnek. Aztán ott van az is, hogy egy színházi előadásnál – egy koncerttel ellentétben – minden szükséges technikai eszköz fixen rendelkezésre áll. A Rolling Stones turnéra például ötvenkét kamionnal indultunk el, tényleg az utolsó darab csavart is mi vittük. Ha Afrikában egy pusztában kellett volna felállítani a színpadot, azt is meg tudtuk volna oldani. Képzeld, még mosoda is volt a kamionokban! Mondhatni egy önellátó kisvárost vitt magával a stáb.

Amit biztosan kevesen gondolnának rólad: divattervező is voltál. Ráadásul nagyon sikeres! Mutattál egy dossziét, ami tele van a divatbemutatóidról szóló cikkekről. Ez hogy jött az életedbe?

Egyszer a Hungexpón dolgoztam Vámos Magda divatbemutatóján, ahol a technikai lebonyolításért feleltem. A rendezvény előtt Magda lebetegedett, felhívott, és közölte, hogy sajnos nem tud eljönni. Megnyugtattam: a modellek is, én is pontosan tudjuk, mi a dolgunk, a bemutató nélküle is le fog menni. Így is történt – megoldottuk, aztán valahogy ez a feladat is hozzám nőtt. Ekkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy miért ne lehetne itthon egy olyan divatiskolát alapítani, ahol nemcsak manökeneket képeznek, hanem divattervezőket, fotósokat, sminkeseket is? Így született meg az Art Show Divatiskola. Egy idő után az egyik divattervező tanár biztatott, hogy ha van kedvem, nyugodtan üljek be az órákra. Éltem a lehetőséggel – így tanultam meg én is a divattervezés alapjait és fortélyait. És hogy mi lett az iskolával? Úgy éreztem, a csúcson kell abbahagyni, így eladtam. Az iskola ma már Szardínián működik tovább.

Fotó: Jóri András

Visszatérve a világosító szakmához: az életed folyamán többször is megfordultál az SZFE-n. Itt is végeztél?

Amikor a Vígszínházba szerződtem, beiskoláztak világítástechnikai szakra ide, az SZFE-re. A csavar az volt a dologban, hogy nem volt érettségim, miközben egy ilyen felsőfokú végzettséget adó szakra nyilván ez volt az előfeltétel. Ennek ellenére mégis felvettek külön minisztériumi engedéllyel, majd a képesítés megszerzése után természetesen le is érettségiztem. Azután pedig pár évvel később a színpadmester szakot is elvégeztem. Hatalmas élmény volt idejárni; nagyon laza és emberbaráti volt a közeg. Rudolf Péterék osztályával jártam egy évfolyamra. Nagyon jó kapcsolatban voltunk, sokat bohóckodtunk, ráadásul este együtt dolgoztunk a Vígszínházban is. Munkavállalóként jóval később kerültem ide. Biztonságtechnikai szakembert kerestek, hát jelentkeztem és felvettek. Majd a TV stúdió akkori vezetője – miután megtudta, hogy világosító az egyik szakmám – megkért, menjek át nekik segíteni a stúdióba. Ott ragadtam és azóta fővilágosító is vagyok. Idén megkaptam a műteremmester címet is, ami azt jelenti, hogy én felügyelem a munkát a stúdióban, hogy minden a lehető legzökkenőmentesebben menjen. Emellett biztonságtechnikusként én felelek azért is, hogy egy egyetemi rendezvény a lehető legbiztonságosabban bonyolódjon le.

Milyen a kapcsolatod a diákokkal? Mi kell ahhoz, hogy ma valakiből egy jó világosító vagy technikai szakember legyen?

Szerencsére megtalálom a közös hangot a fiatalokkal; nem bácsiznak, inkább kollegiális viszonyban vagyok velük. Kölcsönösen tiszteljük egymást, ha pedig segítek nekik, azt viszonozzák. Nemcsak ők, én is ugyanúgy tanulok tőlük. Szerintem a mai világban az embernek folyamatosan képeznie kell magát. A technika olyan gyorsan fejlődik, hogy ha valaki nem megy együtt a trendekkel, egy idő után elveszti a fonalat. Emellett ahhoz, hogy valaki jó színházi vagy filmes technikus, például világosító legyen, ugyanúgy meg kell találnia a saját stílusát, mint egy rendezőnek. Ami pedig az emberi tényezőt illeti: az alázat elengedhetetlen. Ezt én is a nagy művészektől tanultam meg. Darvas Ivánt például nem lehetett megelőzni köszönésben. Ahogy megláttuk egymást az utcán, biztos, hogy előbb köszönt, mint ahogy én meg tudtam volna szólalni. Ugyanilyen volt Ruttkai Éva is. Amikor megérkezett a színházba, mindenkihez odament, a takarítót is ugyanúgy megpuszilgatta és megkérdezte, hogy van. Én is ezt vallom: mindenkit tisztelni kell!