A forradalom árnyai

1956 októbere után kilenc hónappal születtem – a Forradalom gyermeke voltam, és volnék mindmáig, igen túlkoros forradalmárként is, ha időközben nem hasít belém néhány rettenetes fölismerés, ami számomra is döbbenetes összefüggésekkel emelt ki az Isten kegyelméből többször meghosszabbított forradalmi gyermekkoromból.

Ezt leginkább otthonról lehetett elhozni, mint valami óvni és őrizni való kincset.

A titka éppen az elhallgatott-elhallgattatott titok volt, s ettől szinte misztikus és mindenképpen katartikus volt már a számjegy is: 56.

56 – 1956. Nehéz átadni, és még nehezebb átélhetővé tenni egy ennyire meghatározó alapélmény hangulatát, ám e vállalt megszólalásom mégis ezt célozza – a lehetetlent próbáljuk lebírni mindenkor, tudva, hogy: nem lehet.

EZ köti össze a legvadabb magyar költőket: Petőfit, Adyt, József Attilát, akik nélkül se ’48, se ’56 nem így vált volna nagybetűs magyar Történelemmé.

Számunkra (kisebbségben voltunk) egyetemista korunkban természetes volt még a számsor vágyott folytatása is: ’56-ot ’68, hatvannyolcat tizenkét év múltán a lengyel ’80 – 1980 követte, én ekkor kezdhettem el az egyetem után a főiskolát.

Persze visszafelé, 12 évvel korábban is voltak nemzeti ellenállók 1944-ben, az akkor éppen német megszállókkal szemben, ám ők is nagyon súlyos kisebbségben, s a folytatás igyekezett elfeledtetni még az ellenállásuk létezését is.

A nyolcvanas évek elején az egyik hullám a kitűző jelvények megérkezése volt, ez, itt rajtam 1980-ból való, az 1956-os sírkeresztté formált évszám alatt Poznań város neve, ahonnan a lengyeleket követő nagy nekiszánásunk akkor ismét elindult.

Egy ilyet akkoriban kitűzni az azonnali eltávolítást hozta volna a diplomaszerzés lehetőségétől. Ám fiatalon az ember legalább ilyen apró csempész-gesztusokkal föl szeretne nőni a valódi lázadókhoz.

Két évvel később egy díszlettervező és egy operatőr barátommal leforgattunk egy főiskolai rövidfilmet – szerencsénkre ezt csak a rendszerváltásnak nevezett elsikkasztott forradalom után pár évvel fejeztük be.

Anakronista címmel a 48 = 56 képlet a „Volt egyszer egy forradalom” zenéjével. – S ettől kezdve lépten-nyomon visszaköszönt a levert, gyönyörűen és romantikusan átélt szabadságvágy jelképe: a barikád viharkabátban – a francia és a lengyel forradalmak és felkelések okozta mámoros, dacos, csakazértis jókedvűen zokogó öröm: – a: hátat a falnak és megdögleni.

A sorba szépen beállítottunk minden felkelést és forradalmat – alig néhányról tudtuk-sejtettük, hogy pénzzel megszervezett katonai puccsok, összeesküvések hozta föllángolások voltak: Oroszországtól Chiléig.

Soha nem a cárok és Nérók, mindig az őket támadók oldalán akartunk állni.

1956 a tizenkilencedik század – Igen, a romantika – utolsó föllángoló haláltusája volt, – nem „megkésve” vagy „lemaradva”, hanem a korszakot teljesen meghazudtoló módon: nagyon őszintén a mindig vágyott és mindig elérhetetlen Szabadság bátor ellenállása a megszálló idegen erőszakkal szemben.

Az 1956-os szabadságharcosok fejében gyönyörű sorozat éltette a hitet: morális ellenállásuknak igaza és tétje van, mert tudjuk a méltó elődök sorát a görög Leonidas és a római Spartacus óta.

Mikor a háromszáz spártai megállítja a perzsák 300 ezres hadseregét, s az „Itt fekszünk vándor, / Vidd hírül a spártaiaknak: / Megcselekedtük, amit / Megkövetelt a haza” – egy tízéves kölyöknél végleg eldönti: nekünk Tell Vilmos és az apáink ellenállása a példa. – Ez voltam Lengyelországban 1968-ban, mikor ebből film volt látható.

Mert példa kell. A példa követhető, a példa vállalható Antigoné és Elektra, e két nagyszerű hősnő óta.

17 évesen apám ideadta az Irodalmi újság itthon minden könyvtárból eltüntetett, 1956 november másodikán megjelent számát – Berlinben, a Humboldt Egyetem magyar könyvtárában, ahol nem járt az „éberség” mikor még egymás mellett hitte és nyomtathatta ki Illyés Gyula, Németh László, Déry Tibor, Füst Milán és Tamási Áron: hogy végre, végre eljött a Szabadság hajnala. – Ez elmondhatatlan hatással volt rám.

Azóta is azt gondolom, hogy az 56-os magyar október kapcsán az a négy lap: az Irodalmi Újság a legpontosabban adja vissza a forradalmunk élményét.

Jöjjön akkor Németh László: Az Emelkedő nemzet:

„ … Az alól, hogy szóljunk, felmentést csak a halál vagy még az sem adhat. Az első alkalmi autóval én is Pestre jöttem, s szobámba zárkózva ideültem, mint valami gépfegyver, az írógép mögé, hogy amíg bírom, kattogtassam. Gépem mellől arra a fiatal lányra gondolok, akinek a hírek szerint a Kálvin téri ház tetején valamennyi férfi társát kilőtték, s ő tovább jártatta a fegyvert, amíg csak fiatal feje is oldalt nem konyult. Nem tudom, pontosan így történt-e, de az én szívemben ez a lány most a múzsa. Ő írta a ház tetejéről: „Rajta, öreg hullajelölt! Ha én odaadtam a szép ifjú életem, mi az neked, szegény emberi maradvány, a magadét megtenni.” – Eddig Németh László.

A történet a brutális vérbefojtás és akasztófa-hadjárat után is folytatódott, búvópatakként bár – a kádári május elsejei felvonulások közben. A Színházakban és a filmeken is olykor – a közönség ekkor tanult meg áthallásokat, utalásokat, parabolákat olvasni-látni, és egy kisebbség talán megérteni.

Peter Weiss biztosan nem tudhatta, hogy a „Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják, de Sade úr betanításában” – föltűnő című színdarabja nem csak Peter Brook-ot indítja nagyszerű filmjének elkészítésére, hanem akaratlanul a magyar forradalom hosszú évekre ható mementója marad a budapesti Nemzeti Színházban, s utóbb másképp Kaposváron. Sinkovits Imre és Kálmán György az évtizeden át futó szériát játszva a színpadon bizonyosan érezte, hogy a siker egyúttal tüntetés is.

Az elmegyógyintézet maga volt a forradalmat ellenforradalomnak tituláló hivatalos úgynevezett népköztársaság, és ezt Sinkovits Imre, aki főiskolásként a Bem szobornál mondta a tömegnek Petőfi Nemzeti dalát – tudta.

Vajon a mindent kitörlő, idézőjelbe tett „törlőkultúra” idején tudjuk-e még? Katona József Bánk bánjának békétlenjei: Petúr bán és maga Bánk mindig veszélyesnek tűnhet a konszolidált hallgatások és elhallgatások korában. Nekünk alapélményünk volt, hogy sokaknál, tömegeknél rémült elhallgatás követi már az évszámot is: 1956.

Számos előadásunk idézte meg csakazértis: a Hamlettől kezdve a “Danton a magánzárkában”, majd a „Szabadságharc Szebenben” bemutatásáig. – Az emlékműtervet már Kecskeméten kitaláltam az egészen más ál-ünnepi célból kihelyezett, majd simára csiszolt kőtalapzatra:

„ A 33 ÉVEN ÁT GYÁVÁN HALLGATÓ TÖBBSÉG EMLÉKÉRE – 1956-1989 ” – nem valószínű, hogy megszavazta volna az önkormányzati testület.

Miközben volt olyan terv, hogy vetessék ki a középiskolai tankönyvekből a Bánk bánt, hasonló szónoki helyzetben újra lehetett avatnom Katona József ellopott szobrát.

Még 2006-ban is találkoztam olyan bölcsészhölggyel, aki bátran mondta a szemembe az Opera kőoroszlánja mellett: a maga részéről 56-ot továbbra is ellenforradalomnak tartja. – A fogalmak rendszerszerű összezavarása az egyik legijesztőbb káosz. – Közben a rendőrség osztagai az 50. évforduló alkalmából ütötték-verték, akit értek.

A globális turmixgép mindent elkövet a nyelvek, fogalmak, nemzetek és hitek összekevertetése céljából. S most, amikor néhány éve igen lassan, de mégis előkerülnek olyan tények a jól őrzött múltból, melyek elképesztő kérdőjeleket állítanak a meggyőződések mellé – – nekünk még mindig csak a költőink a legszebben szólók: „Őrzők, vigyázzatok a strázsán…”

Azok a velem egy évjáratú idős hölgyek és urak és felnőtt gyermekeik, akik már nem tanulták meg nagyszüleik anyanyelvét, mert több, mint kétszázezren külhonban születtek meg, a menekülő kivándorlás után: legalább akkora gyász, mint a harcok hősi halottai.

Ennek tudatosítását nagyon komoly erők gátolják folyamatosan.
1956-ra nekünk, az úgynevezett békeidő szülötteinek nem azért kell emlékeznünk, mert ismét karabélyokkal és gépfegyverekkel akarunk rohangálni az utcán, mint számos országban 1956 óta folyamatosan tették, jól időzített álforradalmakkal és puccsokkal tarkítva a világraszóló híradókat.

Hanem azért kell emlékeznünk, mert a dédunokáinknak is tovább akarjuk adni azt a nyelvet és azt a zenét, amellyel ez a nemzet igen régóta beszél és zenél ezen a tájon.

Ehhez adjanak erőt az ’56-os dédapák, akiknek nem volt kérdés, hogy természetes elődeik, őseik az 1848-as ifjak. – Tavasz és ősz egymásba ér – reményeink szerint még nagyon sokáig. Ne csak a szabadságharcaink leverésére emlékezzük, mint ez az 1980-as lengyel jelvény, de föltámadásaink lelkesítő erejére is – legalább évente kétszer.

– Örülök, hogy ezt éppen itt mondhattam el.

B.

Budán, 2023. október 19.