„A mai világban talán épp a színház képviseli leginkább a humanista értékeket” – interjú Herczeg Tamással

A felvételi mindig egy kiemelt időszak az egyetem életében. Számos felvételi vizsgánál te magad is ott voltál. Mik az idei tapasztalataid?
Szeptembertől a színművész szaknak három specializációja indul: prózaiszínművész-, bábszínész- és héber nyelvű színházi specializáció. Ami az idei felvételit illeti, most is sokszoros volt a túljelentkezés. Meglepett, hogy miközben általában minden évben sokkal több lány felvételizik, ez most nem így volt. Idén nagyon sok tehetséges fiú jelentkezett, ezért az ősszel induló osztályokban kiegyenlített lesz a nemek aránya. Prózaiszínművész-specializáción 16, bábszínészen 12, míg héber színházi specializáción 9 hallgató kezdheti meg a tanulmányait szeptembertől. Az SZFE színházművészeti képzései ma is az elitképzéshez tartoznak, hiszen a számos jelentkezőből csak nagyon keveseket tudunk felvenni, emellett az oktatás is kis csoportokban zajlik. Az, hogy a prózai- és a bábszínészosztály most ilyen nagy lélekszámmal indul, azt is jelzi, hogy az idén is sok tehetséges fiatal jelentkezett; az osztályvezetők mondhatni nem tudták, hogy melyik ujjukba harapjanak, hiszen az izgalmas személyiségek kibontakozását mindig érdemes segíteni.

Ami az osztályvezetőket illeti, többek között olyan, a saját területükön elismert szakembereket sikerült megnyernetek a feladatra, mint Horváth Csaba, Selmeczi György, ifj. Vidnyánszky Attila, Ellinger Edina vagy Maia Morgenstern. Mennyire számít ez a felvételizőknek? Ők mennyire voltak húzónevek?
A mester-tanítvány viszony továbbra is él. Természetesen az mindig sokat nyom a latba, ha ikonikus személyiségek indítanak osztályt, de akiben a színházművészet iránti érdeklődés és a közlési vágy erős, akkor is jelentkezne, ha nem ennyire emblematikus tanárok lennének jelen. A Színházművészeti Intézetben most nagyon sok nemzetközileg is elismert alkotó dolgozik, többek között külföldiek, ami a hazai nyelvi zártságból való nyitás lehetőségét is jelzi. Az, hogy korunk olyan jeles alkotóit, mint Tompa Gábort, Viktor Rizsakovot vagy Maia Morgensternt is a tanáraink között tudhatjuk, természetesen emeli az oktatás színvonalát.

Ez azért is lehet fontos, mert egyre több a színészképző intézet. Ott van például Kaposvár, de most indul képzés Pécsett is. Az SZFE bír a legnagyobb történelemmel, de miben lehet még kiemelkedő?
Ahogy említettem, mi most a nyelvi zártságból a nemzetközi nyitás irányába mozdultunk el. Ez nemcsak az oktatói névsor tekintetében nyilvánul meg, hanem abban is, hogy mind a hallgatóknak, mind a tanároknak lehetősége van részt venni számos nemzetközi workshopon is. Rengeteg helyen voltunk idén is: csak az elmúlt félévben én magam többek között Párizsban, Brüsszelben, Londonban, Bukaresten, Marosvárhelyen és Pozsonyban jártam a hallgatóinkkal. A korábbiaknál nagyobb a nyitottságunk a nemzetközi színházi élet felé mind keleti, mind nyugati irányba. Mára gyakorlattá vált, hogy külföldi oktató tanítson az SZFE-n. Bár a magyar színházi kultúra elmúlt évtizedei markánsan a realista-naturalista színházhoz kötődtek, a világ változik, és mindezt az oktatásnak is le kell követnie. Ennek a változásnak már kétségkívül az előszele volt Horváth Csaba végzős fizikai rendezői specializációja. Az előbb említett nemzetközi színházi életből érkező alkotók oktatói jelenléte pedig segíti, hogy hallgatóink minél többféle színházi gondolkodásmóddal ismerkedjenek meg. Mindezt erősíti a Sopronban működő Nemzetközi Színházi Műhely is, ahol hallgatóink már második éve dolgozhattak együtt külföldi színművészeti egyetemek diákjaival. A széleskörű nemzetközi nyitás a változások egyik pozitív hozadéka. Emellett továbbra is törekszünk arra, hogy a színházművészeti intézetben tanuló hallgatóinknak aktív együttműködései legyenek a filmesekkel és az elméleti intézettel is. Cél, hogy a hallgatók már az egyetemen minél több kapcsolatot kiépítsenek – hogy olyan csapatokat hozzanak létre, amelyekből a későbbiekben is tudnak majd profitálni. Ehhez igyekszünk minden segítséget megadni.

Nemzetközi Színházi Műhely 2025 – fotó: Rombai Péter

Szeptembertől a drámainstruktorok drámajátékos specializációjának leszel az osztályvezetője. Mesélnél a leendő osztályodról?
Hatvan jelentkezőből választottunk ki tíz főt. Ez egy művészetközvetítő szak, amit legalább olyan fontosnak tartok, mint a művészeti képzéseket. Úgy gondolom, hogy a művészeti alkotásokat értően kell közelvinni a közönséghez, de nemcsak a gyermek- és ifjúsági korosztály, hanem a felnőttközönség felé is érdemes mediálni. Fontos, hogy minél több művészetközvetítésben jártas kolléga legyen a pályán. A mai korra egyébként is jellemző egyfajta „elbulvárosodás”, ami ellen mindenféle praktikát be kell vetni. Hódít a musical, és tényleg nagyon fontos a zenés színház, de a katarzist, intellektuális érintést adó prózai színházról sem szabad lemondani. Őriznünk kell a műfaji gazdagságot, hogy minél többféle módon tudjuk eljuttatni a művészeti alkotásokat a közönséghez, ebben pedig kiemelkedő szerepe lehet a drámainstruktoroknak.

Nem titok, hogy januártól a Békéscsabai Jókai Színház igazgatója leszel. Gratulálunk a kinevezésedhez! Miért pont Békéscsaba és milyen változásokat hozhat ez a kinevezés?
Köszönöm, nagyon várom ezt a kihívást. Békéscsabán kezdtem a pályámat és az elmúlt években is folyamatosan jelen voltam a színházban, sokat rendeztem ott. Nagyon izgalmasnak tartom a földrajzi elhelyezkedését: közel van a román határhoz, a partiumi színházakhoz. A színházi képzéseim egy részét Erdélyben végeztem, így kettős identitású színházi kultúrámnak egy része oda kötődik. Hiszek benne, hogy a társulat adottságaira alapozva létre tudunk hozni valami újat, valami eredeti színházi formavilágot, ami által a Jókai Színház a magyar színházi élet meghatározó műhelyévé válhat. Az SZFE-n a kollégák egy része hagyományosan színházvezető is, amiből a hallgatók profitálhatnak. Színházigazgatóként is szeretnék nagyon aktív kapcsolatot ápolni velük. Szándékom szerint a Békéscsabai Jókai Színház nemcsak gyakorlati helyként lesz az egyetem partnere, hanem a pályakezdő hallgatók egy részének is tudunk majd 1–3 éves rezidensi állásokat biztosítani.
Emellett természetesen alkotóként is számítok a hallgatókra a továbbiakban is. Például az utóbbi rendezéseimnek, Molière a Képzelt betegének és Kafka Az átváltozásnak színpadi szövegváltozatát is Szabó Réka tanárnő harmadéves dramaturghallgatója készítette. Ráadásul ez utóbbiban a főszerepeket is SZFE-s hallgatók játsszák. Az új debreceni munkám, a Tóték esetében szintén dramaturghallgató fog közreműködni az előadásszöveg elkészítésében. Igyekszem megragadni azt a lehetőséget, hogy a Színmű’ összeérjen az alkalmazott színházi pályámmal, hiszen a színházművészet olyan szakma, amelyet csak gyakorlat útján lehet megtanulni.

Franz Kafka – Czene-Polgár Donát: Az átváltozás, Kern Adrienn színművész hallgató, Kancsár Orsolya drámainstruktor-hallgató

A mai fiatalokat digitális bennszülötteknek is nevezik. Mit gondolsz, miért vonzó számukra mégis az egyik legősibb – a virtuális valósággal szemben – fizikai jelenlétet igénylő szakma, a színészet? Te hogyan látod ezt a generációt?
Ebben a rendkívül globalizált világban, a marketing által uralt hálózati társadalomban, ahol döntéseink nagy része manipulált válaszreakciókon alapul és ahol a digitális tér algoritmusai kiismernek bennünket, különlegesen fontos zárvány a színház. Ide nem férkőzhet be a digitális manipuláció, hiszen a műalkotás a befogadóval egy térben, egy időben születik meg. Az előadás értelmezésében a néző magára van utalva, a látottak értelmezéséhez saját tapasztalataihoz kell visszanyúlnia. Ezért is izgalmas számomra az a színház, amely asszociációra ad lehetőséget. A manipulált technológiai korban a színház segíthet visszatalálni az emberségünkhöz, az empátiához – hiszen enélkül a színház nem értelmezhető, és ilyen értelemben a legjobbat hozza ki a nézőből. Őszintén remélem, hogy hallgatóinkban kialakul a felelősségtudat, és felismerik társadalmi szerepüket színházművészként, hiszen a mai világban talán épp a színház képviseli leginkább a humanizmus értékeit.
Emellett persze a színészet mindig is divatos szakma volt. Benne van az ősi kultúránkban, az emberi szokásainkban, hogy meg akarjuk mutatni magunkat. Azokban, akik a színjátszáshoz vonzódnak, egyel nagyobb a közlési vágy és jó esetben a karizma.
Ami a mostani fiatalokat illeti, szerintem meg kell érteni a motivációjukat – mint ahogy a mi generációnkat is meg kellett anno érteni –, és a legjobb szándékkal terelgetni őket. Például a mostani ötveneseknek a rendszerváltás az origó, míg ha egy mai fiatalnak az akkori történésekről beszélsz, olyan lehet, mint mikor nekem mesélt a nagymamám a második világháborúról és az azt követő újjáépítés időszakáról. Oktatóként idomulni kell ezekhez a változásokhoz; nem hibáztathatjuk azért a fiatalokat, hogy bizonyos események számukra már csak pusztán történelemnek tűnnek. Bár néha én is nosztalgiáznék, és szívesen visszarepülnék egy olyan világba, ahol még nem volt mobiltelefon, de oktatóként nem lehet ellenállni a változásoknak – együtt kell haladnunk ezekkel a folyamatokkal, és reflektálni kell rájuk. A technológiai fejlődés, legyen szó akár a mesterséges intelligencia kreatív alkalmazásáról a művészetekben, vagy a digitális eszközök új lehetőségeinek kihasználásáról a színházban, mind új kihívásokat ad, amelyekkel érdemes foglalkozni. Én nagyon szeretek együtt dolgozni a fiatalokkal, megtapasztalni, hogy mennyire másként gondolkodnak és milyen fejlett a kritikai érzékük.

Arról ejtsünk még szót, hogy jelenleg az alkotói pályád is nagyon izgalmas fázisban van. Tavasszal nagyszabású turnén vettél részt a Munkácsy Mihály és Jókai Mór fiktív találkozásáról szóló Idegenek és ismerősök című rendezéseddel. Felléptetek számos európai fővárosban, valamint New Yorkban és Isztambulban, de most jöttél haza az Avignoni Színházi Fesztiválról is, ahol hazánk két darabbal is képviseltette magát és ezek egyike a te Képzelt beteg című előadásod volt.
Az Idegenek és ismerősök turnéja óriási élmény volt számomra. A magyar diaszpórának játszottunk Isztambul kivételével, ahol török nézőközönség volt – nekik természetesen török nyelven feliratoztuk az előadást. Felemelő volt megélni, hogy a magyar ajkú közönség mennyire boldog, hogy magyar színházat nézhet Londonban vagy Párizsban. Az előadásokat követően kortárs feldolgozó workshopokat is tartottunk a drámainstruktor-hallgatókkal.
A közönséggel, a közönségért való munkát művészeti menedzserként és rendezőként is rendkívül fontosnak tartom. A darab szerzője, Zalán Tibor egyébként pont ebben a művében írja, hogy „közönség nélkül nincs művészet, közönség nélkül csak művek vannak”.
Személy szerint menedzserként kerültem a színház világába, de mindig is nagyon érdekelt az alkotás. Már színházvezetőként végeztem el a rendező szakot a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen, ahol Bocsárdi László ismertetett meg egy teljesen másfajta színházi kultúrával. Nagy hatással volt rám az ő színházi nyelve. Jelenleg igyekszem egyensúlyozni, hogy rendezéseim a hagyományos, realista iskolán edződött magyar közönség számára is érthetők legyenek, miközben más típusú nézői gondolkodásra késztetnek.
Az alkotói munka már évtizedek óta tartó szenvedélyem, de számos előadás után is még mindig a menedzsment oldalán érzem igazán otthon magam, ahol a legnagyobb hatással lehetek a folyamatok egészére.