„Mindenkihez más a kulcs” – bemutatkozik Horváth Csaba, az elsőéves prózai színművészek osztályvezetője

Miközben új osztályt kapott, júliusban sok tehetséges hallgató kezét el kellett engednie. Milyen érzés volt?

Így van, idén végzett a színházrendező, fizikai színházi koreográfus osztályom. Ezek a hallgatók nagyon komoly munkát fektettek az elmúlt 5 évbe és abszolút megállták a helyüket. Az elválás egyszerre fájdalmas és örömteli volt. Utóbbi azért, mert egy tanárnak az a legizgalmasabb, amikor látja, ahogy a növendéke kibontakozik, hogy miből lesz a cserebogár. Itt az oktatók és a hallgatók nagyon inspiratív közösségben élik a mindennapjaikat, napi szinten különböző behatások érnek minket, amelyek alakítják az embert. Ez az osztály nagyon izgalmas produkciókat készített, amelyeken látszik, hogy sikerült nyomot hagyni rajtuk. Többeket az évek során beemeltem a saját előadásaimba is; ez megszokott dolog, velük folytatódik a közös munka.

A társosztályvezető Selmeczi György, Kossuth- és Erkel-díjas zeneszerző. Ami érdekesség, hogy nem fizikais vagy zenésszínművész-osztályt kaptak, hanem prózásokat. Ez azt jelenti, hogy a felvételinél a tánckészség vagy az énekhang számított kevésbé?

Nem igazán, hiszen egy prózai osztálynál is nagyon fontos a tánc és a zene. Mindig kiemelt figyelmet fordítok arra, hogy a tanítványaim megfelelő zenei képzést kapjanak, és ez ennél az osztálynál sem lesz másként. Selmeczi György személye garantálja ezt, jobb kezekbe nem is kerülhettek volna. A tanár úrral nagyon egyet gondolunk a zenés és a prózai színházról, valamint az oktatásról is. 20 éve ismerjük egymást, a Kolozsvári Operamesék nagyszabású tévéfilmsorozatban dolgoztunk együtt először: ő a zenei vezetője, én pedig a koreográfusa voltam a produkciónak. A sorozatot még manapság is vetítik. A tanár urat minden osztályomhoz hívtam kurzust tartani, és mindig nagyon izgalmas témákat hozott. Emellett ismerem a zeneszerzői munkásságát is, hiszen rendszeresen hallgatok magyar kortárs zenét, amelynek ő az egyik nagy matuzsáleme. Az osztályvezetői munkánkat ifj. Vidnyánszky Attila segíti, aki ugyanolyan erőbedobással dolgozik majd velünk – tehát mondhatni, hogy hárman irányítjuk az osztályt.

Kiket kerestek? Meg lehet ezt egyáltalán határozni?

Tehetséges, érzékeny, gondolkodó fiatalokat kerestünk. 16 főt vettünk fel, ami nagy létszámnak számít, emellett azt is mutatja, hogy mindhárman határozott egyéniségek vagyunk és kénytelenek voltunk kompromisszumokat kötni. Ezek viszont inkább jóleső és tanulságos kompromisszumok voltak, ráadásul az is kiderült, hogy egymásra legalább annyira kíváncsiak vagyunk, mint a hallgatókra. Ahogy már más osztályvezető is elmondta előttem: idén meglepően sok fiú jelentkezett. Olyan típusú srácok, akik nagyon elszántak és ambiciózusok. Ezt nagyon jó volt látni. Az ilyen természetű felvételizőkből az utóbbi években inkább a lányokból voltak többen.

Ön is ilyen volt anno? Mennyire látja egy-egy felvételizőben a fiatalkori önmagát?

Soha nem keresem magamat bennük, de én is nagyon motivált voltam. Ezt a tulajdonságomat ma is igyekszem tudatosan megtartani, de ez már másfajta motiváltság, már csak a tapasztalat okán is. Most egy nagyon sűrű világban élünk, ahol nehéz eligazodni. Ráadásul a színház nagyon érzékeny terület, ahol a fiatalok még inkább ki vannak téve a különböző behatásoknak. Ha azt látom, hogy egy fiatal állja a sarat és két lábon áll a földön, az nagyon tiszteletreméltó.

Ez talán ellentmond annak a sztereotípiának, hogy az a jó, ha egy színészhallgató alakítható. Oktatóként mi a módszere, hogyan tudja segíteni a növendékek kibontakozását?

Ez nagyon alkatfüggő, mert mindenkihez más a kulcs. Szeretem az elején lefektetni a legalapvetőbb szabályokat annak érdekében, hogy zökkenőmentesen, jó hangulatban és szellemiségben dolgozhassunk együtt. Ezentúl igyekszem képlékeny és plasztikus lenni annak érdekében, hogy a hallgatókkal folytatott párbeszéd kellően izgalmas és kreatív legyen. Arra törekszem, hogy olyan inspiratív környezetet teremtsek számukra, amiből tudnak merítkezni.

Szólótáncosként indult a karrierje, majd egyre többet koreografált, hosszú évek óta pedig a fizikai színház megalkotójaként, rendezőként is jegyzik a szakmában. Darabválasztásai nagyon változatos képet mutatnak Önről. Mi alapján dönt a következő munkájáról?

Viszonylag nagy alkotói szabadságban dolgozom: sok színház úgy hív rendezni, hogy én választhatok darabot, a saját csapatomban, a Forte Társulatban pedig tényleg a saját magam ura vagyok. Mindenesetre akár én választok művet, akár nem, fontos, hogy megtaláljam benne a számomra is fontos motívumokat, azt a tartalmat, ami engem is érdekel és inspirál. Persze vannak nálam örök szerelmek, például Bartók munkássága nagyon közel áll hozzám. A Concerto, az 5. vonósnégyes vagy a nemrég bemutatott Mezőség-Mikrokozmosz a zenei inspirációjú műveim közé tartoznak, Bartóknak ugyanis nagyon sok köze van a dramatikus színházi gondolkodáshoz. Selmeczi tanár úr az egyik osztályomnak Bartók titkos színháza címmel tartott egy kurzust, ami fantasztikus volt. Pontosan rávilágított arra a zenei megközelítésmódra, ami nagyon közel áll a színházi dramaturgiához. Bartóknál minden hangnak megvan a története; nála érdemes a partitúrát komolyan venni és szerzői instrukciók szerint komponálni.

Aztán ott vannak Arany János balladái – minden osztályommal foglalkozunk velük. Szerintem nagyon sokat lehet belőlük tanulni: a magyar nyelv szépségét, sokszínűségét, határtalan lehetőségeit és azt a dramaturgiát, ami mentén Arany megírta a balladáit, valamint ami miatt nagyon jól lehet őket színpadra adaptálni. Ezt igazolja az is, hogy a Toldi 14 éve van a Forte Társulat repertoárján.

Az utóbbi években Móriczcal is sokat foglalkozom. Nemrég rendeztem meg Székesfehérváron az Úri murit, Szombathelyen a Kivilágos kivirradtigot, a most ötödéves Szarvas–Rátóti-osztállyal pedig az Égi madár című elbeszéléseit vittük színre. Móricz a magyar irodalomnak igazán kivételes és különleges írója: hihetetlen érzékenységgel és szeretettel tudott kritikát mondani a környezetéről, sőt, saját magáról is. Nála senki nem ismeri jobban a magyar nép lelkét! A nem színpadra írt műveit is érdemes dramatizálni és beemelni a színház szentélyébe, mert nagyon tanulságosak.

Égi madár

A Móricz darabok rendezésénél gondolom jól jön a néptáncos múlt. A repertoárjában viszont olyan darab is megtalálható, mint a 90-es évek kultikus filmjének, a Trainspottingnak a színpadi adaptációja. Az ilyen típusú művekhez is könnyen kapcsolódik?

A Trainspotting megrendezésére anno a Thália Színház kért fel, és örömmel vállaltam azt is. Megfogott benne a fiatalok kiszolgáltatott helyzete, hogy a drogra milyen gyorsan rá lehet csúszni. A darabban törekedtem a lényegi pontok kiemelésére és arra, hogy legyen egy pozitív végkicsengése, üzenete a fiataloknak. Nálam egyébként sem a témák, sem a műfajok tekintetében nem érdemes analógiát keresni. Bár minden műfajnak megvannak a saját törvényei, amelyeket tiszteletben is kell tartani, de ma már olyan világot élünk, amikor keresztezik egymást a képzőművészettől kezdve a zenén át a prózáig. Azt a sűrű színházat szeretem, ahol nincsenek műfaji határok, mert nem a műfajt demonstráljuk, hanem a tartalmat. Egy prózai műnél is rendkívül fontos a mozgás, hiszen a mozdulatokon keresztül olyan érzéseket is képesek vagyunk megmutatni, amelyeket szavakkal nem akarunk vagy nem tudunk kifejezni.

Azt olvastam, hogy szeret fölmenni a színpadra és megmutatni a mozdulatokat a színészeknek. Tervezi, hogy egyszer táncosként is visszatér? A fiatalság kultuszának korában egyébként az idősebb táncosoknak mennyire van helye a színpadon?

Újra és újra előjön ez a hiányérzet, de ez a vágy valahogy mindig a listám végére kerül. A tánc kortalan: a távolkeleti butoh táncosok között például gyakran látunk 60–70 éves embereket: ők, amíg a fizikumuk engedi, felmennek a színpadra. Szerintem az évek múlásával egy táncos gesztusrendszere, kifejezőereje egyre érettebb lesz. Anno fiatal koreográfusként dolgoztam idősebb táncosokkal; szerettem, ahogy a testükkel dolgoznak. A kor engem sem fog megakadályozni abban, hogy egyszer még színpadra álljak.

A szeptember általában mindenkinek sűrű, egy elsős osztály vezetőjénél pedig a feladatok csak hatványozódnak. Hogy teltek az első hetek?

Ez így van. Az osztállyal már augusztusban elkezdtünk ismerkedni: egy szuper hetet töltöttünk együtt a debreceni Nyári Akadémián. Most pedig szinte napi szinten találkozunk, ezért meg kell szoknunk egymást, meg kell ismernünk egymás elvárásait, hogy minél hamarabb meg tudjuk teremteni azokat a közösségi körülményeket, amelyek garantálják a nyugodt és hatékony szakmai munkát. Ami a szakmai kihívásokat illeti, ebben az évadban Székesfehérváron a Tótékat rendezem majd, valamint készülök egy Móriczhoz köthető nagyobb szabású produkcióra is, de ennek a részleteit egyelőre még nem árulom el. Az alkotótársaim közül Bukta Imrét említeném meg, akivel rendkívül inspiratív volt a találkozásunk. Nagyon motiváljuk egymást, jól tudunk együttműködni, és a jövőbeli terveimben továbbra is főszereplő társművészként szerepel. A másik ilyen Dresch Mihály, akivel szintén sokat dolgoztam együtt – és tervezzük is a folytatást.

Mezőség-Mikrokozmosz