„Ha a néző egy kicsit őszintébben megy haza, az már nagyon nagy dolog”
Ilja Bocsarnikovsz orosz-lett színművész, színházrendező, egyetemi tanár. 2017-től rendszeresen dolgozik Magyarországon: sokadik rendezésén van túl, 2022-2023 között a debreceni Csokonai Színház, 2023-tól a Karinthy Színház művészeti vezetője. 2023-tól a Színház- és Filmművészeti Egyetem osztályvezető tanára. A Déryné Magazinnak adott interjújában a színházak jövője kapcsán beszélt többek között emberi értékekről, az élet nagy kérdéseiről és arról, szerinte hol kezdődik a színház.
Hogyan látja a színház jövőjét az előadások digitalizációja és az online közvetítések tükrében?
Azt gondolom, hogy a digitalizáció valójában nem ma, a 21. században kezdődött, hanem a színház történetével párhuzamosan fejlődött és fejlődik. Például amikor megjelent az elektromos áram, akkor a gyertyákat előbb-utóbb lámpákra cserélték a színházakban is. Gondoljunk bele, hogy például ez mennyiben járult hozzá a színházművészethez: ma fénytervező nélkül el sem tudjuk képzelni az előadásokat. Aztán az áram segítségével megjelentek a trégerek, majd a mikrofon, a hangfalak, a vizuális effektek. Ha ezek a digitalizációs effektek segítik a színészt, az mindenképp jó, ha viszont zavarják a színészi létezést, akkor károsak.
Először a színházat mindig magával ragadják az újdonságok, de aztán lépésről lépésre le is válik róla mindaz, ami felesleges. Például, amikor először vetíteni kezdtek a színházakban, szinte nem volt olyan előadás, amelyik ne élt volna ezzel a lehetőséggel. Aztán ahogy szép lassan felmérték a rendezők, hogy melyek azok az előadások, ahol a vetítés szükséges, ott megmaradt, egyébként pedig levált bizonyos előadásokról és műfajokról.
Az online közvetítésekről pedig azt gondolom, hogy például az olyan időszakokban, mint amilyen a covid volt, közvetítéssel nézni egy előadást még mindig jobb, mint sehogyan. Vagy például vannak olyan nagy színházak, amelyek élő közvetítéseket hirdetnek meg. Ennek is látom értelmét, mert így olyanoknak is van lehetősége megnézni az adott előadást, akik akár több ezer kilométerre élnek a színháztól.
Mondom mindezt úgy, hogy én alapvetően hagyománykövetőbb embernek hiszem magam, és azt gondolom, hogy a színházban az élő kapcsolódás a legfontosabb. Számomra a színház ott kezdődik, amikor legalább egy színész jelen van, és azt élőben legalább egy néző nézi.
Milyen hatással vannak az új technológiák, például a virtuális valóság vagy a kiterjesztett valóság a színházi élményre?
Szerintem a színházművészet ugyanúgy fejlődik, ahogyan bármelyik másik ágazat. Itt is ugyanúgy megvan a tanulmányozásnak és az újdonság áttörésének időszaka. Ahogy a tudósok is, abban a pillanatban, hogy felfedeznek valami újat, még nem tudják, hogy azt az életben hogyan lehet majd hasznosítani, hogy fontos állomás volt-e az adott tudományág szempontjából.
Ugyanígy, vannak olyan rendezők, akik tudományosan közelítenek a színházhoz, és lehetséges, hogy egy-egy előadás, amik ők rendeznek, az adott korban még nem érthető, és csak később jövünk rá, hogy valójában új színházi áttörés történt.
Ami a virtuális valóságot vagy a kiterjesztett valóságot illeti, ezzel kapcsolatban is vannak már kísérletezések, de én nem láttam még ennek szerencsés használatát színházban.
Viszont az biztos, hogy a digitális technológia ma olyan szinten fejlődik, hogy hamarosan a filmekben például már nem is lesz szükség színészre. Arról nem is beszélve, hogy mennyi minden történik zöld háttér előtt, és valójában ma már nem kell elmenni semmilyen helyszínre, hogy leforgassanak egy filmet.
Jó értelemben ezekkel a technológiákkal át tudnak engem verni a moziban. Ezért is megyek filmet nézni, hogy egy másik világba röpítsenek, és elhiggyem azt, amit ott elém tárnak.
Nem beszélve arról, hogy például a mesterséges intelligencia már olyat is tud, hogy egy színészről készült fotó vagy videó alapján megváltoztatja az adott színész érzelmeit, attól függően, hogy mit kérünk tőle: lepődjön meg vagy viccelődjön a színész, szerelmes legyen vagy csábítson el valakit. Ezek a technikák folyamatosan integrálódnak a filmművészetbe.
Szerintem a színházban ez úgy fog lecsapódni, hogy az egyre inkább egy kiválasztott réteg művészete lesz. Színházba is azért szeretünk járni – amiért filmet nézünk –, mert egy másik világot tár elénk, ahol együtt érzünk a hősökkel, de a színház inkább az élő, az itt és most történések művészete. Emiatt, szerintem a színház is el fogja sajátítani a technológiák egy részét, de nem ez lesz a jellemző.
Hogyan képzeli el a jövő színházát az interaktivitás szempontjából?
Azt gondolom, hogy az a színházi negyedik fal, amiről Sztanyiszlavszkij beszélt, az ma másképp néz ki. Sztanyiszlavszkij azt mondta, hogy azon a bizonyos negyedik falon keresztül nézünk bele egy zárt történetbe. Ma ez a fal átjárhatóbb, nyitottabb, mint korábban, és a néző jobban résztvevője az előadásoknak, mint régen volt. Itt most nem az interaktivitásról beszélek, mert azt gondolom, hogy annak megvannak a maga műfajai. Hanem például a sétálószínházról, ahol adott esetben egy valódi várban játszódik az előadás, és a nézőnek minden egyes teremben más és más jelenet tárul a szeme elé, és lehetősége van akár beszélgetésbe is elegyedni a színészekkel, aminek következtében úgy érzi, hogy ő is része az előadásnak.
Én egyébként nézőként nem annyira szeretem az interaktivitást, mert azt gondolom, hogy a nagyszínpadi műfajok eleve nyitottak. Ha belegondolunk, Shakespeare Globe színházában is voltak a nézők felé kifordulások, kiszólások, de ettől még nem nevezhetők ezek az előadások interaktívnak. Szerintem ilyen tekintetben a nagyszínpadi műfajok nem fognak változni, és valamiféle egyensúly megmarad.
Milyen kihívásokat és lehetőségeket rejt magában a közösségi média hatása a színházi produkciókra?
A közösségi média mindenképpen kihívást jelent a színház számára, hiszen fel kell venni vele a harcot a nézőkért. A közösségi médiában rengeteg a szórakoztató tartalom, a színháznak viszont nem úgy kell felvennie a kesztyűt, hogy ő maga is csak a szórakoztatást helyezi előtérbe.
A színháznak a szórakoztatás mellett fontos feladata, hogy az embert érintő alapvető kérdésekkel foglalkozzon. Olyanokkal, hogy mit jelent a jó és a rossz, a szeretet, a hit, a bűn, a hazaszeretet. Ezekre a kérdésekre nem tud a színház válaszolni, arra viszont képes, hogy kérdéseket tegyen fel. Úgy hiszem, ha a néző elgondolkodva megy ki egy előadásról, akkor már jó úton haladunk. Ha emellett a néző még szórakozni is tudott, akkor még jobb a helyzet.
Azt gondolom, hogy a történelem során mindig volt olyan, amikor a közönség kegyeiért harcba kellett állnia a színháznak. Fontos, hogy a közösségi média ne váltson fel semmit, hanem inkább segítse az embereket a kommunikációban, a színházat pedig marketing szempontból. Egy felület legyen, amelyen keresztül az előadások híre eljut a nézőkhöz.
Mit tapasztal az ön által oktatott fiatalokkal kapcsolatban? Mennyire könnyű velük együttműködni?
Azt gondolom, hogy a mai fiatalok belső világa, lénye, semmiben nem különbözik a 20 vagy 100 évvel ezelőtti fiatalokétól. Ilyen szempontból nincs változás.
Más szempontból természetesen van. Ma a fiatalok másféle tudással rendelkeznek már, illetve van egy változó világ körülöttük. De azt gondolom, hogy ezek olyan dolgok, mint a kagylók a hajó oldalán: pedagógusként az a feladatunk, hogy ezeket letisztítsuk, és elérjünk a diákok belsőjéig.
Viszonylag könnyen dolgozom együtt a fiatalokkal, és nagyon élvezem velük a közös munkát. Emellett felelősséget érzek mind az egyetemek iránt, ahol oktatok, mind a színházak iránt, ahová később ezek a hallgatók majd színészként bekerülnek. Azt gondolom, hogy nagyon fontos őket a színházi gondolkodásra megtanítani, tehát a színházra való nevelés a legfontosabb.
Mennyire tartja fontosnak az alternatív színházi formákat és előadási helyszíneket a jövőben?
Szerintem ma a színházban nagyon nehezen megfogalmazható a műfaj mint olyan, mert nagyon sokféle forma létezik, és azok között is rettenetesen nagy az átjárás.
Az alternatív színházi formák és előadási helyszínek mind érvényesek tudnak lenni, ha a rendező azon a formán keresztül tudja a legjobban kifejezni magát, és a történetnek, amit el akar mesélni, az felel meg a legjobban.
Műfajtól függetlenül, minden előadás érvényes, ha a fentebb említett lényeges kérdésekkel foglalkozik. Ha a teremtőről beszél, és mindeközben nincs benne hazugság, ha nem profanizálja az adott mű témáját, és nincs benne semmilyen erőltetettség.
Vannak például olyan előadások, ahol a nézőket megkérik az előadás egy adott pontján, hogy üljenek át máshova, így egy másik szemszögből nézhetnek rá a történetre. Olyan előadás is van, amelyet csak egyetlen néző nézhet. Ezek mind működhetnek, abban az esetben, ha az igazról és a valóról szólnak. Ilyen szempontból, azt gondolom, hogy egy folyamatos fejlődés és gazdagodás megy végbe most a világban.
Hogyan lehetne a színházat vonzóbbá és elérhetőbbé tenni a fiatal generációk számára?
Ez az egyik legnehezebb feladat. Én igyekszem olyan előadásokat létrehozni, amelyek a fiatalabb generációk felé is fordulnak, mert alapvetően azt gondolom, hogy a művészet nagyon nagy lelki hatással van az emberre, és mindenkinek szüksége van arra, hogy kérdéseket fogalmazzon meg magának. Egy előadás témája jó esetben ugyanúgy foglalkoztatja a huszonéves fiatalokat, mint az idősebbeket. Ha a néző, az előadás végén egy kicsivel őszintébben megy ki, kicsit jobb emberként, és egy kicsit képesebb lesz arra, hogy a szeretetet befogadja és megbocsátóbb legyen, az már nagyon nagy dolog.
A 12-17 éves korosztálynál viszont látok egy elakadást. Őket a legnehezebb bevonzani, azért is, mert nagyon kevés az olyan dráma (egyébként próza is), ami kifejezetten nekik szól. Ők azok, akik tele vannak komplexussal, éppen ott vannak a felnőttkor küszöbén, és rengeteg olyan kérdésük van, ami még nem is fogalmazódott meg bennük. A színház ebben lehet nagy segítségükre, hogy egyáltalán megfogalmazzák a kérdéseiket.
Nagyon nehéz ebben a korban megszólítani őket, miközben rengeteg minden kifejezetten ebben a korban dől el. Ezért azt gondolom, hogy hihetetlenül fontos az a munka, amit például a Déryné Program is végez. Különösen lényegesnek tartom, hogy nem a fővárosba, hanem más magyarországi városokba és vidéki helyszínekre is eljuttatják az előadásokat. Tehát, ha az a kérdés, hogyan lehet jobban bevonzani a fiatalokat, ha valahogy, akkor talán így, ahogy a Déryné Program teszi.
Egyéb hírek
A Pázmányról az SZFE-re - beszélgetés Bakos Apolka dramaturg hallgatóval
Az SZFE Hevesi termében az Első hangon – Kortárs Drámafordító Kollekció című felolvasószínházi est keretében mutatták be kortárs írónők angol nyelven írott drámaszövegeinek részleteit, először magyar nyelven. Az idáig vezető útról a projektben részt vevő negyedéves dramaturg hallgatókkal beszélgettünk egy-egy interjú keretében.
„Az ismert történeteket is úgy érdemes rendezni, mintha valaki először hallaná” - interjú Fejes Szabolccsal
A Pécsi Nemzeti Színházban megtartották a Hazám, hazám című operabeavató ősbemutatóját. Az előadást negyedéves rendezőhallgatónk, Fejes Szabolcs állította színpadra, akivel arról is beszélgettünk, hogy miért is annyira nehéz műfaj az opera.
Három generáció – egy trauma
Hevesi Fanni: „Csodálatos érzés, ahogyan a színpadon megszületik az, ami addig a fejemben élt” – Az ötödéves fizika színházrendező szakos hallgató gondolt egy merészet és itthon elsőként vitte színre a számos díjjal elismert kortárs brit drámaíró, Alice Birch Egy öngyilkosság anatómiája című alkotását. Hevesi Fanninak nemcsak a darabválasztása bátor, a megvalósítás is: koncentrálóképességünket folyamatosan teszteli, ugyanis három generáció történetét egyidőben láthatjuk a színpadon. A rendezővel a Bethlen Téri Színházban a bemutató előtt beszélgettünk.
Bemutatkozott az SZFE a MEFOB-on
A kecskeméti Neumann János Egyetem adott otthont a Férfi-női futsal MEFOB 1. fordulójának, ahol két nemben összesen 6 egyetemi csapat mérte össze erejét. Az SZFE most először vett részt a megmérettetésen.
MEGHÍVÓ Vizkeleti Dániel DLA disszertációjának nyilvános védésére
A Színház- és Filmművészeti Egyetem Egyetemi Doktori és Habilitációs Tanácsa nevében tisztelettel meghívjuk Vizkeleti Dániel DLA disszertációjának nyilvános védésére.
SZFE-s hallgatók előadása Isztambulban
A magyar-török kulturális kapcsolatokat felidéző T’örökségünk című novelláskötetet ünnepélyes keretek között mutatták be októberben a Műcsarnokban. A kötet öt történetét harmadéves rendező hallgatónk, Kepics Mihály és elsőéves, már turkológia szakon végzett rendező hallgatónk, Miklós-Kovács Bernát állította színpadra. A darabot most bemutatták Isztambulban is, az SZFE-vel a Madách-projekt óta szorosan együttműködő Istanbul Aydin Unvesity-n.
Beszámoló az SZFE Tudományos Diákköri Konferenciájáról
Az Egyetem 2024. november 29-én megtartotta Tudományos Diákköri Konferenciáját. A konferencián a délelőtti filmművészeti és a délutáni színházművészeti szekcióban 11-11 pályázati munkát mutattak be a résztvevők.
Örömhír: két SZFE-s hallgatóval forgatták az OTDK reklámfilmjét
Magyarország legrangosabb tudományos diákrendezvényét, az Országos Tudományos Diákköri Konferenciát (OTDK) egyetemünk két másodéves prózai színművész hallgatójának, Benyó Klárának és Balog Zsoltnak a közreműködésével készülő reklámfilm népszerűsíti, akik első alkalommal tapasztalhatták meg a professzionális filmkészítés kulisszatitkait.
