A MOZ.GO idei életműdíjait tegnap este adták át Balatonfüreden a kongresszusi központban. A Magyar Mozgókép Fesztivál életműdíjjal tüntette ki Selmeczi Györgyöt, az ötödéves zenés színművészévfolyam osztályvezetőjét.
Fotó: Vasvári Tamás
Életműdíjat vehetett át a Magyar Mozgókép Fesztiválon, amelynek neve immár MOZ.GO. Tanár Úr szeret örök kamaszként gondolni önmagára. Hogy tekint most vissza erre a kamaszra a tanítással és alkotással eltelt évtizedek távlatából?
Elsősorban nem is én, hanem a környezetem szeret engem az örök kamaszok közé sorolni, de azt nem tagadom, hogy ennek van alapja. Jó szívvel vállalom, mert olyan világból jövök, ahol sokunknak a kamaszkora alakította ki azokat az eszményeket és azokat a valóban kamaszos célkitűzéseket, amelyek aztán valahogyan mégis megmaradnak érett korunkra is. Hetven felett is jóleső visszagondolni arra, ha nem árulta el az ember azokat a kamaszkori célokat, elszántságot és azt az eszmerendszert, amit akkor legbelül némán megfogadott.
Mit jelent Önnek ez az Életműdíj?
Eljutottam a pályámnak arra a pontjára, ahol már az életműdíjak követik egymást: tavaly lettem a Nemzet Művésze, előtte kaptam meg a Kossuth-díjat. Ezek mind-mind életműdíjak tulajdonképpen. Most a szakmám egy bizonyos szeletére kaptam meg a díjat, a filmzeneírásra. Életem egy szakaszában sok filmzenét volt szerencsém írni, viszont ma már sajnos ez a kijelentés egyáltalán nem állja meg a helyét. A szerencse kegyeltjének érzem viszont magam, hogy abban a korszakban írhattam ezt a sok filmzenét, amely a magyar filmkészítés egyik aranykorának számít. A 70-es évek vége felé kezdődött és a 80-as évek végéig tartott ez a nagy menetelés, ahol megszülettek ezek az ikonok. Büszke vagyok mindegyikre, mert azóta sem koptak ki a köztudatból. Annál is inkább, mert a rendszerváltozás utáni magyar film valamilyen oknál fogva nem szándékozott ezeket a társadalmi jelenségeket megjeleníteni. Valószínűleg valamennyire ez a világ rendje, bár én azt gondolom, hogy mégis az lenne az ideális, ha a mostani filmgyártás használná a még élő idős alkotókat is. Megünnepelni megünnepeljük őket, de munkához már nemigen jutnak. Ezt némi keserűséggel veszem tudomásul.
Mi kell ahhoz, hogy egy zeneszerző kiváló filmzeneszerzővé váljon?
Igyekeztem kialakítani egy csak rám jellemző filmzenei nyelvet. Alkatilag szerencsés vagyok, mert viszonylag könnyen tudtam alkalmazkodni sok nagy jelentőségű filmalkotó sajátos igényéhez. Ha az ember felelős filmzeneszerző és a film egészében gondolkodik, egyszerre fordítóként, sőt tolmácsként is működnie kell. A zene nyelvére kell lefordítani az alkotó igényeit és fordítva: a zenét, a valóságot kell tudni vizualizálni és verbalizálni az alkotótársaknak, akik nem feltétlenül képzett zenészek – mindezt úgy, hogy közben egységet hozzon létre a két terület.
Csodálatos példa volt Ön előtt az édesapja, aki karmester volt…
Mindenek felett áll a szememben az édesapám zenepedagógiája, pedig sok nagy mestertől volt szerencsém tanulni. Semmi nem írta felül azt a zenei képzést, amit tőle kaptam. Ez roppant szerencsés helyzet volt, mert amikor Magyarországra emigráltam, akkor az a fajta mesterségbeli képzettség óriási előnyt jelentett a szakmában. Ekkor már meg lehetett ismerkedni az új irányzatokkal, és hamar rájött a színházi, illetve a filmes szakma is erre az előnyömre. Gondolok itt arra, hogy azoktól az alkotóktól, akik ebben a fajta zenei képzésben szocializálódtak, azoktól bármit lehetett kérni, meg tudtak felelni az elvárásoknak.
Negyvenöt éve tanít az SZFE-n. Mit örökített át a színházi közeg pedagógiai módszereiből a saját oktatói gyakorlatába?
Valóban 1979-ben kezdtem az SZFE-n tanítani mint Petrovics Emil tanársegédje. Csak eszmékről tudok beszámolni, mert az itt folyó oktatás azért nagyban különbözik attól a fajta képzéstől, amit én kaptam. Itt az a lényeg, hogy a hallgatók az életük részének tekintsék a zenehallgatást – ennek a művészetét tanítom. Azt gondolom ugyanis, hogy egy művészembernek a zenehallgatást is művészi fokon kell elsajátítania ahhoz, hogy élni tudjon a zene adta lehetőségekkel. Az a tapasztalatom, hogy manapság kevesen tudnak jól zenét hallgatni. Azt is nehéz eldönteni, mit kell hallgatni, ugyanis egy olyan akusztikai ködben élünk, ahol mindig minden szól, ez pedig száz évvel ezelőtt teljesen ismeretlen volt. Ma már fizetnünk kell a csöndért is. Ámulva figyelem, hogy ebben a négy és fél évtizedben hogyan változik az egyetemen (előbb főiskola) a hallgatók zenehallgatáshoz fűződő viszonya. Hogyan erodálódik a zenehallgatás szerepe a fiatalok életében. A legnehezebb kihívás számukra a fogyasztói célra szánt és a művészi zenék (értsd műzenék) megkülönböztetése. A gazdag és érzelmi intelligenciát feltételező zeneműveknek sok aspektusa van, és pont ezeknek feltérképezése lenne a feladat. Nekünk viszont „az a dolgunk, hogy ne kecskeólakat építsünk, hanem katedrálisokat” (idézet: Orbán György szerk.). Amikor elkezdtem tanítani, az látszott, hogy tizenöt évenként másfajta nemzedék jött, mostanra viszont mire kifut egy osztály, a helyükre egy egészen más generáció érkezik. Ez nem jelent mást, mint hogy mindenki számára fogy az idő. Ebben a gyorsulásban sok minden fáj az embernek, de talán a legfájóbb az, hogy egyszerűen nincs időnk arra, hogy legyenek ismereteink, hogy érzések alakuljanak ki bennünk. A gazdag érzelmi világ nem egyik napról a másikra jön létre, hanem az élet kovácsolja, feltéve, ha jut rá elég idő. A legfiatalabb korosztály már komoly bajban van, amit ő maga is érez. Szorong a hiátusaitól, rémülten konstatálják, hogy nem tudnak semmit. Az internet világában, amikor minden pillanatban van hova nyúlnia az embernek az ismeretért, a mai fiatalok igazán elmélyült tudást nem hoznak magukkal. Csakhogy az internet világa is gyorsulásban van, ezért az információhalmaznak olyan sűrűsödése és megsokszorozódása zajlik jelenleg is körülöttünk, hogy egyszerűbb, ha a fiatalok újra a lexikon után nyúlnak, mert mire a lebutított információt kibányásszák az internetről, addig sokkal elmélyültebb tudás birtokába kerülhetnek.
A Cannes-i Filmfesztivál a világ legismertebb és legnagyobb presztízsértékkel bíró fesztiválja, melyet minden év májusának második felében tartanak Cannes-ban. A fődíjért, az Arany Pálmáért versenyző filmek vetítésének legfőbb helyszíne a Croisette körúton fekvő Fesztivál- és Kongresszusi Palota. Idén az SZFE 25 diákja utazott ki a programra; közülük két televíziós műsorkészítő szakos hallgatónkkal, az elsőéves Hegedüs Katával és a másodéves Simon Eszterrel beszélgettünk az élményeikről.
A francia színházi rendező, költő, festő és drámaíró, Valère Novarina látogatott el május 5-én a Színház- és Filmművészeti Egyetem Doktori Iskolájába az intézmény felkérésére. A neves kortárs képzőművész ezúttal a színház és festészet viszonyáról tartott előadást a jelenlévő érdeklődőknek.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem Egyetemi Doktori és Habilitációs Tanácsa nevében tisztelettel meghívjuk Liszka Tamás DLA disszertációjának nyilvános védésére.
Franco Nero érkezett Magyarországra az SZFE osztályvezető oktatója, Oberfrank Pál által vezetett Veszprémi Petőfi Színház meghívására. Az olasz világsztár élete során eddig 250 filmben vállalt szerepet, melyeknek műfaji sokszínűsége elképesztő: az alkotások között ugyanúgy vannak művészfilmek, mint politikai krimik, spagetti-westernek és történelmi tablók. Az életmű ez utóbbi kategóriába sorolható darabjai közül ráadásul a legjelentősebbek közé tartozik a magyar Julianus barát, a Honfoglalás és a Sacra Corona is. Franco Nero volt már magyar, lengyel és orosz; több mint harminc eltérő nemzet hőseit keltette életre a filmvásznon.
Ács Vanessza, az SZFE harmadéves televíziós műsorszerkesztő hallgatója a Pannónia Ösztöndíjprogram keretén belül két hónapot töltött egy különleges szigeten, ahol mind szakmailag, mind emberileg sokat fejlődött.
Az Országos Színházi Találkozó, amely a magyar színházi élet egyik legfontosabb ünnepe, idén is sokszínű és izgalmas előadásokkal várja a közönséget. A találkozón a Színház- és Filmművészeti Egyetem is képviselteti magát. Június 12-én a Spoon River-i holtak, június 16-án pedig a Parasztopera látható majd az OSZT Off programjában.
„Egyszerűen nem vesszük észre, hogy a múlt mennyire körbelengi ezt az országot és nem tudjuk elengedni, nem tudunk továbblépni. Fel kell ismernünk, hogy vannak olyan dolgok, amikről beszélnünk kell” – ötödéves fizikai színházrendező hallgatónk, Regős Simon nem félt családja legintimebb történeteit színre vinni, egyfajta korlenyomatot is adva a második világháború utáni évtizedekről. A Hisztéria üzenőfüzete-t még júniusban is elcsíphetjük a Bethlen Téri Színházban.
Domokos Éva Lili, a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves színművészhallgatója egy különleges lehetőséggel indította pályáját: szerepet kapott a nagy sikerű Pokoli rokonok című sorozatban. Az egyetemi kurzustól a castingon át a forgatás élményeiig, majd a színházi és filmes felkérésekig tartó út nemcsak szakmai áttörést hozott számára, hanem önismereti fordulóponttá is vált.