Interjú az Életműdíjas Selmeczi Györggyel

Mi kell ahhoz, hogy egy zeneszerző kiváló filmzeneszerzővé váljon?

Igyekeztem kialakítani egy csak rám jellemző filmzenei nyelvet. Alkatilag szerencsés vagyok, mert viszonylag könnyen tudtam alkalmazkodni sok nagy jelentőségű filmalkotó sajátos igényéhez. Ha az ember felelős filmzeneszerző és a film egészében gondolkodik, egyszerre fordítóként, sőt tolmácsként is működnie kell. A zene nyelvére kell lefordítani az alkotó igényeit és fordítva: a zenét, a valóságot kell tudni vizualizálni és verbalizálni az alkotótársaknak, akik nem feltétlenül képzett zenészek – mindezt úgy, hogy közben egységet hozzon létre a két terület.

Csodálatos példa volt Ön előtt az édesapja, aki karmester volt…

Mindenek felett áll a szememben az édesapám zenepedagógiája, pedig sok nagy mestertől volt szerencsém tanulni. Semmi nem írta felül azt a zenei képzést, amit tőle kaptam. Ez roppant szerencsés helyzet volt, mert amikor Magyarországra emigráltam, akkor az a fajta mesterségbeli képzettség óriási előnyt jelentett a szakmában. Ekkor már meg lehetett ismerkedni az új irányzatokkal, és hamar rájött a színházi, illetve a filmes szakma is erre az előnyömre. Gondolok itt arra, hogy azoktól az alkotóktól, akik ebben a fajta zenei képzésben szocializálódtak, azoktól bármit lehetett kérni, meg tudtak felelni az elvárásoknak.

Negyvenöt éve tanít az SZFE-n. Mit örökített át a színházi közeg pedagógiai módszereiből a saját oktatói gyakorlatába?

Valóban 1979-ben kezdtem az SZFE-n tanítani mint Petrovics Emil tanársegédje. Csak eszmékről tudok beszámolni, mert az itt folyó oktatás azért nagyban különbözik attól a fajta képzéstől, amit én kaptam. Itt az a lényeg, hogy a hallgatók az életük részének tekintsék a zenehallgatást – ennek a művészetét tanítom. Azt gondolom ugyanis, hogy egy művészembernek a zenehallgatást is művészi fokon kell elsajátítania ahhoz, hogy élni tudjon a zene adta lehetőségekkel. Az a tapasztalatom, hogy manapság kevesen tudnak jól zenét hallgatni. Azt is nehéz eldönteni, mit kell hallgatni, ugyanis egy olyan akusztikai ködben élünk, ahol mindig minden szól, ez pedig száz évvel ezelőtt teljesen ismeretlen volt. Ma már fizetnünk kell a csöndért is. Ámulva figyelem, hogy ebben a négy és fél évtizedben hogyan változik az egyetemen (előbb főiskola) a hallgatók zenehallgatáshoz fűződő viszonya. Hogyan erodálódik a zenehallgatás szerepe a fiatalok életében. A legnehezebb kihívás számukra a fogyasztói célra szánt és a művészi zenék (értsd műzenék) megkülönböztetése. A gazdag és érzelmi intelligenciát feltételező zeneműveknek sok aspektusa van, és pont ezeknek feltérképezése lenne a feladat. Nekünk viszont „az a dolgunk, hogy ne kecskeólakat építsünk, hanem katedrálisokat” (idézet: Orbán György szerk.). Amikor elkezdtem tanítani, az látszott, hogy tizenöt évenként másfajta nemzedék jött, mostanra viszont mire kifut egy osztály, a helyükre egy egészen más generáció érkezik. Ez nem jelent mást, mint hogy mindenki számára fogy az idő. Ebben a gyorsulásban sok minden fáj az embernek, de talán a legfájóbb az, hogy egyszerűen nincs időnk arra, hogy legyenek ismereteink, hogy érzések alakuljanak ki bennünk. A gazdag érzelmi világ nem egyik napról a másikra jön létre, hanem az élet kovácsolja, feltéve, ha jut rá elég idő. A legfiatalabb korosztály már komoly bajban van, amit ő maga is érez. Szorong a hiátusaitól, rémülten konstatálják, hogy nem tudnak semmit. Az internet világában, amikor minden pillanatban van hova nyúlnia az embernek az ismeretért, a mai fiatalok igazán elmélyült tudást nem hoznak magukkal. Csakhogy az internet világa is gyorsulásban van, ezért az információhalmaznak olyan sűrűsödése és megsokszorozódása zajlik jelenleg is körülöttünk, hogy egyszerűbb, ha a fiatalok újra a lexikon után nyúlnak, mert mire a lebutított információt kibányásszák az internetről, addig sokkal elmélyültebb tudás birtokába kerülhetnek.