Interjú Csáki Benedekkel

március 26., szerda 13:42
Share

Már 13 évesen tudta, hogy a fizikai színház az ő útja. Egy gyulai próbán találkozott először Horváth Csaba munkamódszerével és azóta is elkötelezett a színház iránt. Számára az egyetem nem csupán szakmai fejlődést jelentett, hanem olyan közösségi élményt is, ami miatt igazán érdemes színházat csinálni. Végzős hallgatóinkkal készített interjúsorozatunkban ezúttal Csáki Benedeket mutatjuk be.

Mi vezetett téged az SZFE-re, illetve miért éppen a fizikai színházi rendező és koreográfus szakot választottad?

Még 2014-ben, a Gyulai Várszínházban láttam a Forte Társulat előadását, a Toldit, amelyet Horváth Csaba rendezett. Épp múzeumlátogatáson jártunk a várban, amikor Csaba a társulattal próbált. Belekukkantottam a próbafolyamatba, és azonnal éreztem, hogy ehhez a világhoz szeretnék tartozni. Korábban táncosnak készültem, így a mozgás mindig is fontos szerepet játszott az életemben, Csaba pedig a fizikai színház mestere, ami alapvetően mozgásközpontú színházi forma. A próba után odamentem hozzá, és megkérdeztem, mikor lehet felvételizni az osztályába. Ő mosolyogva csak annyit felelt, hogy ehhez még egy kicsit nőnöm kell – akkor mindössze 13 éves voltam. 2020-ban érettségiztem, és szerencsére épp abban az évben indult fizikai színházi rendezőosztály – amelybe végül fel is vettek.

Milyen emlékeket őrzöl a felvételidről?

Akkor kerültem be az egyetemre, amikor a koronavírus-járvány miatt minden rendhagyó módon zajlott. Az első rostát online kellett teljesítenem, ami önmagában is szokatlan kihívás volt. A második fordulót már az Ódry Színpadon tartották – számomra ez különösen emlékezetes maradt. A színpadon volt egy mélyedés, egy aknaszerű rész. Mivel nem ismertem a teret és a feladat megkívánta, hogy teljes erőbedobással dolgozzak, gondolkodás nélkül beleugrottam ebbe a sötét nyílásba anélkül, hogy tudtam volna, hová vezet. Szerencsére semmi baj nem történt, de Csaba rögtön meg is kérdezte tőlem – persze humorosan –, hogy ezt mégis hogyan gondoltam. Őszintén feleltem: számomra nem volt kérdés, hogy mindent meg akarok tenni az ügy érdekében. A harmadik rostán már kifejezett nyugalmat éreztem. Tudtam, hogy itt a helyem, és ha nem ide kellene járnom, nem érezném magam ennyire otthonosan. Ez a bizonyosság adott egyfajta kiegyensúlyozottságot, amikor a végső próbatétel után lejöttem a színpadról.

Milyen rendezéseid voltak eddig?

Az első egyetemi rendezésem a Chicago volt a bábszínészosztállyal, majd ezt követte a Tempefői, amelyet az akkori másodéves színművész- és a harmadéves dramaturgosztállyal közös produkcióként vittem színre. Harmadéves koromban lehetőségem nyílt viszont a saját osztálytársaimat is rendezni, és a Szkéné Színházban bemutathattuk Lars von Trier Táncos a sötétben című filmjének színpadi adaptációját – Magyarországon először. Jelenleg a másodéves zenésszínművész-osztállyal dolgozom együtt, emellett nemrég mutattuk be Pintér Béla Parasztoperáját a negyedéves zenésszínművészekkel.

Mit jelent számodra az SZFE, és milyen tapasztalatokat szereztél a képzés során?

Az SZFE-n rengeteg olyan lehetőséghez jutottam, amelyek – úgy gondolom – hosszú távon is meghatározzák a szakmai pályafutásomat. Különösen nagyra értékelem az osztályok közötti együttműködéseket, amelyekért végtelenül hálás vagyok, hogy megvalósulhattak. Az SZFE-n több osztály előadását is rendezhettem, ami óriási tapasztalatot adott. Érdekes módon nem igazán volt rám jellemző, hogy saját magam válasszak anyagot, majd ahhoz hívjak alkotótársakat. Ehelyett legtöbbször az osztályok vagy osztályfőnökök kerestek meg, hogy segítsek létrehozni az előadásukat.


Hogy járult hozzá az egyetem ahhoz, hogy rátalálj a saját utadra?

Az egyetem számomra nem csupán szakmai fejlődést jelentett, hanem olyan közösségi élményt is, ami miatt igazán érdemes színházat csinálni. Hiszek a közösségi színházban: számomra ez azt jelenti, hogy a nézők alkotják az egyik közösséget, az alkotók és a játszók pedig a másikat, majd ennek a két pólusnak a találkozása hozza létre az előadást. Nem hiszek abban, hogy egy színházi koncepció önmagában, légüres térben is képes lenne működni. Mindig egy adott közeghez, egy adott közönségnek szeretném létrehozni az előadásokat, mert meggyőződésem, hogy produkció is csak akkor létezhet igazán, ha van egy fontos ügy, amiért egyáltalán megszülethet.

Kik azok az oktatók – legyenek mesterek vagy mentorok –, akiktől véleményed szerint a legtöbbet tanultál az SZFE-n?

Egyértelműen a két osztályfőnökömet emelném ki: Horváth Csabát és Rába Rolandot. Olyan színházi gondolkodásmódot sajátíthattam el tőlük, amely mindig visszaköszön a munkámban – nincs olyan helyzet, amikor ne hivatkozhatnék rájuk, vagy ne számíthatnék az általuk adott útravalóra. Horváth Csabától az absztrahálás lehetőségét tanultam meg: azt, hogy a testtel dimenziókat nyithatunk meg, valamint, hogy a térbeli elhelyezkedés önmagában is jelentéssel bírhat. Rába Roland pedig az, akitől az összes jelenlegi színészi tudásomat kaptam. Egy alkalommal, amikor megkérdeztem tőle, hogyan kell elmondani egy verset, egyszerűen azt felelte: „Nem tudom.” Értetlenkedve kérdeztem tovább, hogy „Akkor mégis ki tudja?” Mire így válaszolt: „Én biztos nem, nincs nálam a bölcsek köve, de keressük meg együtt.” Ez a hozzáállás óriási hatással volt rám. Megértettem, hogy egy szerep megformálására soha nincs egyetlen helyes út – mindig több lehetőség kínálkozik és maga a közös keresés a lényeg.

Rajtuk kívül fontos megemlítenem még Gál Esztert és Farkas Zoltán „Batyu”-t, akiktől nemcsak mozgást tanultam, hanem olyan alkotói világszemléletre is felhívták a figyelmem, amit rendezőként és előadóként is hasznosítani tudok.

Milyen terveid vannak az egyetem után, amikor már mint diplomás művész lépsz majd ki a színház világába? Önálló társulatban gondolkodsz, vagy inkább egy meglévőhöz szeretnél csatlakozni? Mi inspirál most leginkább?

Elsősorban vidéki kőszínházakban szeretnék rendezni, mert úgy érzem, ez a közeg biztosítaná számomra azt a szakmai fejlődést és anyagi stabilitást, amire szükségem van. Ugyanakkor, ha az időm engedi, szeretnék egy kisebb alkotói közösséget is létrehozni – egy maroknyi csapatot, akikkel Budapesten vagy bárhol másutt közösen dolgozhatnánk. Ez a két, látszólag ellentétes irány számomra teljesen összeegyeztethető és egyformán izgalmas: a kőszínházi munka rendszert és struktúrát biztosít, míg a szabadúszó lét szabadságot és kísérletezési lehetőséget.

Alapvetően azért inkább rendezőként képzelem el a jövőmet, de ha alkalmazott koreográfusi, netán zeneszerzői vagy színészi feladatok találnak meg, azokra sem mondanék feltétlenül nemet. Ezeket a területeket inkább kedvtelésből vagy szerelemből művelem, ezért az ilyen jellegű felkéréseket jóval megfontoltabban választanám meg.

Van olyan munkád az SZFE-n, amely különösen meghatározó volt számodra? Ha igen, melyik és miért?

Egyértelműen a Tempefői bemutatója az, amelyiket kiemelném. Ennek a rendezésnek különös jelentősége volt számomra, hiszen előttem már három egyetemi hallgatót is felkértek a projektre, de egyikük sem tudott igazán kapcsolódni az anyaghoz. Végül alig egy hónappal a bemutató előtt fordultak hozzám azzal a kéréssel, hogy mentsem meg az előadást. Ez jólesett, mert ekkor tapasztaltam meg igazán, hogy ha ilyen rövid idő alatt képes vagyok létrehozni egy működő produkciót, akkor talán valóban lehet keresnivalóm ezen a pályán. Különlegessé tette a munkát az is, hogy öt dramaturggal dolgozhattam együtt. A szövegkönyv írói is aktívan jelen voltak a folyamat során, így egészen új aspektusból tapasztalhattam meg a színházcsinálást: első alkalommal dolgozhattam együtt élő szerzőkkel, akik folyamatosan alakították az anyagot. Emellett rendkívüli lehetőség volt, hogy valódi színházi térben próbálhattunk – egyetemistaként ez korántsem magától értetődő. A produkciót a Funtek Frigyes és Quintus Konrád által vezetett színművészosztály adta elő, akiknek lenyűgözött a nyitottsága és a profizmusa. A rendkívül rövid próbaidő miatt nem volt lehetőségünk hosszas közös keresgélésre vagy demokratikus döntéshozatalra – szigorú fegyelemre és határozott irányításra volt szükség. Az osztály rám tudta bízni magát, én pedig egyértelmű vezetéssel tudtam őket irányítani, mindenféle felesleges egoütközés és vita nélkül. Nagyon sokat tanultam tőlük, amiért ezúton is hálával és szeretettel gondolok rájuk.

Egyéb hírek

Mit lát a néző? És mi az a puskamikrofon? – Programajánló az Alkotóműhelyek Hetéről

Mindig is kíváncsi voltál, mit tanulnak a többiek? Televíziós szakra jársz, de érdekel a színpad világa? Esetleg rendezőként eljátszottál a gondolattal, milyen lehet bábszínészként életet lehelni a tárgyakba, vagy talán már profin vágod a filmet, de szívesen kipróbálnád magad egyszer a kamera mögött? Az Alkotóműhelyek Hete során pont erre lesz lehetőséged. Kezdjük együtt kreatívan az új tanévet!

„Nagyon vágytunk már egy ilyen osztályra” – bemutatkoznak az elsős bábszínészek osztályvezetői

Ellinger Edina és Ács Norbert ugyanolyan fanatikusai a bábművészetnek, annak szerepéről és oktatásáról is egyet gondolnak. Így nem meglepő, hogy huszonegy éve egymás szakmai támaszai, és hogy idén együtt indítanak osztályt az SZFE-n. Az elsős osztályok vezetőit bemutató sorozatunkban ezúttal velük beszélgettünk.

Ismét az Alkotóműhelyek Hete nyitja a tanévet

Pilátus alakja a színpadon, a homokból hogyan válik emlékezet és mit rejtenek az őserdő által benőtt maja városok. A korábbi évekhez hasonlóan számos érdekes előadással, programmal várjuk hallgatóinkat már szeptember első hetében, hogy kreatívan induljunk neki a közös munkának.

„Újra szívünkbe zártunk, Debrecen!” – Beszámoló a 2025-ös Nyári Akadémiáról

Az idei Nyári Akadémián 81 leendő elsőéves hallgató vett részt a cívis városban, hogy megismerkedjen jövendőbeli évfolyamtársaival, oktatóival, és nem utolsósorban azzal az egyedi „eszefés” életérzéssel, amely hamarosan mindennapjaik részévé válik. A HÖK és az egyetem vezetésének közös szervezésében megvalósuló egyhetes tábor gazdag kulturális, szakmai és közösségi programkínálattal várta a résztvevőket, így az oktatók és a hallgatók szeptember 5-én, a tanévnyitón már ismerősként üdvözölhetik egymást.

„Célunk, hogy minél több jó film szülessen” – bemutatkozik az SZFE dokumentumfilmes osztályvezető párosa

A 2025 szeptemberében induló osztályok vezetőit bemutató sorozatunkban ezúttal a dokumentumfilm-rendező művész MA osztályának vezetőivel, Barlay Tamással és Moys Zoltánnal beszélgettünk. A Zsigmond Vilmos Mozgóképművészeti Intézet oktatóival arra is kitértünk a felvételi eljárás menetének ismertetése mellett, hogyan találja meg egy dokumentumfilmes készülő alkotásának témáját.

Milyen egy casting a tévében? – elkísértünk három SZFE-s hallgatót

Különleges lehetőségben részesült egyetemünk három zenésszínművész-hallgatója, amikor részt vett az MTVA szereplőválogatásán. A Karrieriroda által szervezett castingon a hallgatók a színházi előadói készségeik kiegészítéseként betekintést nyerhettek a televíziós műsorvezetés világába is.

Egy tanév, egy akciófilm – így zajlott az első second unit képzés az SZFE-n

A Színház- és Filmművészeti Egyetemen 2024-ben indított second unit-rendező képzés egyedülálló kezdeményezés a hazai felsőfokú művészképzésben. Az interjúban Gulyás Budával, a szak osztályvezetőjével beszélgettünk az elsőként végzett évfolyammal kapcsolatban szerzett tapasztalatairól, a szakma sajátosságairól és a jövő kihívásairól.

„Én a partneri alkotói viszonyban hiszek” – interjú Kiss Józseffel, a drámainstruktor-rendező szak osztályvezetőjével

A szeptemberben induló elsőéves osztályok vezetőit bemutató sorozatunk következő szereplője Kiss József, a Soproni Petőfi Színház igazgatója – bár őt aligha kell bemutatnunk, hiszen évek óta oktat az SZFE-n. Gyakran dolgozik együtt a hallgatókkal, hiszen a soproni teátrum előadásaiban rendező-, valamint dramaturg- és színészhallgatók is közreműködnek. Hogyan juthatnak el ilyen felkérésekig a drámainstruktor-rendező szakos hallgatók és milyen többletet ad számukra ez a képzés? A tanévkezdésre hangolódva ezekről is beszélgettünk a Jászai Mari-díjas drámaíró-rendezővel.

Több betöltése Több betöltése
Széchenyi Terv Plusz
Széchenyi 2020