„Az opera után az SZFE lett a színpadom” – Keszei Bori pályaváltásról, tanításról, tehetségről

Az opera színpadáról mára az egyetemi katedrára került – de honnan indult a pályája?
Nagyon fiatalon kerültem a színház világába. Egyik első tanárom, Bikfalvy Júlia hívott meg egy kis amatőr operakörbe, ott kaptam meg Pergolesi Az úrhatnám szolgáló című operájának női főszerepét. Akkor értettem meg, hogy az opera nem egy poros műfaj, hanem egy komplex, izgalmas színházi élmény. A karmester egy akkor pályakezdő, lelkes fiatal volt – Kesselyák Gergely, aki ma már szintén oktat az SZFE-n. A darabot látta Kocsár Balázs is, aki akkor a debreceni Csokonai Színház zeneigazgatója volt. Épp egy Barbarina hiányzott neki a Figaro házasságába. Így kerültem 1996-ban a debreceni színpadra.

És onnan már szinte megállíthatatlanul haladt előre. Mikor vált világossá, hogy ebből karrier lesz?
Akkor még nem láttam előre semmit. De egy évre rá Pál Tamás átvitt Szegedre, és ott kezdtem érezni, hogy ez nemcsak kaland, hanem hivatás. Háromtagú színházakban kezdtem, ahol a műfajok keverednek: a próza, az opera és a balett egymás mellett élnek. Nagyon formáló időszak volt, játszhattam például Darvas Ivánnal, Kaszás Attilával, rendezett Szikora János, Schwajda György – ezek az élmények bennem tartották a nyitottságot a próza felé is. A legnagyobbakkal állhattam színpadra, és ez nemcsak énekesként, de emberileg is formált. Az opera csodálatos világ, de idővel azt éreztem, hogy már nem ott van a helyem.

Erdélyi Ilona és Keszei Bori a 2024-es Educatio Nemzetközi Oktatási Szakkiállításon az SZFE standján.

Innen már egyenes út vezetett az SZFE-re? Mikor kezdett el érlelődni a gondolat, hogy tanítani szeretne?
Nem teljesen. Előbb jött az igény bennem, hogy másképp is adjak. Saját produkciókat kezdtem csinálni – tematikus esteket, történelemmel, irodalommal átszőve. A pályája elején persze az ember a saját hangját akarja megmutatni, ott a reflektorfény, a szerepek, a taps. De egy idő után ez átalakul. Elkezdett bennem is érlelődni az az igény, hogy ne csak előadjak, hanem át is adjak valamit abból, amit megéltem – hogy visszaadjam azt, amit a pályám elején volt szerencsém átélni: az összművészeti mentalitást. Aztán jött a Liszt-díj, ami számomra nemcsak elismerés volt, hanem kijelölte az utat az egyetemi tanítás felé.

Nem volt nehéz a színpadról a katedrára állni, összeegyeztetni a tanári szerepet a színpadi művészi léttel?
Számomra ez egy természetes út. A színházi életben a generációk gyorsan váltják egymást, és nem mindig könnyű azzal szembenézni, hogy jönnek az újak. De ha létrejön a kommunikáció, az sokat segít. Ha a fiatal tud kérdezni, tud tanácsot elfogadni; az idősebb generáció pedig képes meglátni a fiatal esendőségét, a tehetsége mögötti bizonytalanságot, akkor létrejön egy biztonságos fórum, ahol én elmondhatom és ő meghallgathatja. Amíg fiatalon csak azt láttam, hogy nekem milyen jó a tapasztaltabbaktól tanulni, ma már azt is tudom, hogy nekünk, tanároknak milyen jó, hogy ott lehetünk a fiatalok környezetében. Szerintem a tanítás egyfajta belső fiatalon tartás is. Amíg kíváncsi vagyok a hallgatókra, addig magamra is az maradok.

Mit tanít most az SZFE-n?
Egyéni hangképzést tanítok prózai színészeknek. Ez magában foglalja a légzéstechnikát és a különböző stílusokat is – a népzenétől, a műdalon át az operettig. Ezután természetesen jön a musical, a jazz, a kortárs zene.

Prózai színészeket hogyan lehet megszólítani zenei oldalról?
Épp ez a kihívás – és a szépség is – benne. Akiket én tanítok elsősorban nem énekesek akarnak lenni, így nagyon különböző a képzettségi szintjük. Sokan félnek az énekléstől és úgy vélik, az csak azoknak való, akiknek jó hangjuk van – de ez nem igaz! A hangképzés számukra is kulcs lehet – az önismerethez, a jelenléthez, a színpadi játékhoz. Amikor olyan valakivel dolgozol, aki azt gondolja magáról, hogy egyáltalán nem tud énekelni, és a végére kiderül, hogy gyönyörű hangja van – az engem is inspirál és kreatívvá tesz.

Az SZFE-ről milyen benyomásai vannak?
Fantasztikus közegbe kerültem. Nagyon inspiráló. Amikor idejöttem, azonnal éreztem, hogy jó helyen vagyok. Komoly szakmai tudás van jelen – de nem hierarchikusan, hanem segítő módon. Bagó Gizella, aki itt a zenei és hangképzés nagy doyenje, például hatalmas tudással és szeretettel fogadott. Már a kezdetektől sok segítséget kaptam tőle, de nemcsak tőle, hanem a hangképző kollégáktól is. Az egyetemen minden énektanár mellett van korrepetitor zongorista is, aki kíséri a növendéket. Én Erdélyi Ilonával dolgozom együtt, aki évtizedek óta erősíti az SZFE zenei oktatói csapatát és Andrási Gertrúd tanárnővel, akivel most az elsősök képzéséért felelünk. Ez a fajta közösség ritka – és nagyon fontos.

A filmes vonal is megjelenik az életében. Ez hogyan jött?
A filmezést tulajdonképpen a szerencsének köszönhetem. Az első operás szerepemből készült egy kisfilm, így még mielőtt egyáltalán kőszínházba kerültem volna, már rögtön volt egy filmes élményem. Ezután jött a Káel Csaba rendezte Bánk bán, ahol Rost Andrea coverjeként dolgozhattam, így testközelből követhettem végig egy komoly forgatás menetét. Jelenleg egy nemzetközi produkcióban is részt veszek – sajnos erről még nem beszélhetek bővebben. Az viszont biztos, hogy a filmes tapasztalatok az oktatásban is hasznosnak bizonyulnak. Például egyáltalán nem hátrány, hogy értem, miről beszélnek a filmes kollégák – van közös nyelvünk. Ugyanígy az Antal Zsolt (a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektorhelyettese, a Németh Antal Drámaelméleti Intézet intézetvezetője – a szerk.) vezette elméleti intézetben oktató kollégákkal is könnyen megtalálom a közös pontokat, hiszen a Károli Gáspár Református Egyetemen elvégeztem a színháztudomány mesterszakot. Győrei Zsolttal (drámaíró, műfordító, az SZFE dramaturg oktatója – a szerk.) például még gimnáziumba is együtt jártunk, később pedig a Károlin ő volt az egyik tanárom. Volt, hogy ő vizsgáztatott engem, most pedig együtt vizsgáztatunk – és aztán előfordul, hogy elmegyek a könyvbemutatójára énekelni. Ilyen különös fordulatokat tartogat ez a pálya. A sokféle tapasztalat most összeér, és ettől érzem magam igazán otthon az SZFE-n.

Keszei Bori

Tanulmányait a budapesti Weiner Leó Konzervatórium befejezése után a Pécsi Tudományegyetemen magánének szakon, majd a Károli Gáspár Református Egyetemen színháztudomány mesterszakon folytatta.

A debreceni Csokonai Színházban 1996-ban debütált Barbarina szerepében (Figaro házassága), majd 1997–2001 között a Szegedi Nemzeti Színház szólistájaként a lírai koloratúr fach számos szerepét énekelte. 2001–2003 között a Magyar Állami Operaházban előbb stúdiósként, majd rendes tagként szerepelt. 2003-tól 2008-ig, első gyermeke születéséig a Bécsi Staatsoper szólistája, ahol partnerei voltak a színpadon: Placido Domingo, Jose Carreras, Edita Gruberova, Anna Netrebko, Bryn Terfel, Erwin Schrott; karmesterek, akikkel dolgozott: Riccardo Muti, Sir Simon Rattle vagy Christian Thielemann. 2009 óta szabadúszó, három gyermeke van. Az opera műfaján kívül számos más területen kipróbálta magát, így énekelte Maria (West Side Story, Szegedi Szabadtéri Játékok) és Szvetlana (56 csepp vér, székesfehérvári Vörösmarty Színház) szerepét is. Kiemelkedő zenei és előadó-művészeti tevékenysége elismeréseként Liszt Ferenc-díjban részesült 2023-ban. 2023 óta a Színház- és Filmművészeti egyetem oktatója.