„Én a partneri alkotói viszonyban hiszek” – interjú Kiss Józseffel, a drámainstruktor-rendező szak osztályvezetőjével

Hány fővel indul az osztály és milyen tudással, gyakorlattal lehetett bejutni a drámainstruktor szak rendező specializációjára?

Erre a képzésre olyan jelentkezőket vártunk, akiknek már van legalább 5 év előadó-művészeti vagy színházi gyakorlata. Olyanokat, akik szeretnék mélyebben átlátni és irányítani azt a színpadi folyamatot, amely végül egy színházi előadásban teljesedik ki. Fontos, hogy alkotói elhivatottsággal rendelkezzenek, legyen mondanivalójuk. Idén 9 jelentkezőt vettünk fel, közöttük olyanokat is, akik már komoly eredményeket értek el a pályán, sőt, a saját színházuk karakterét is ők határozzák meg. Ők nagyon sokat tudnak a színház gyakorlati oldaláról, és ezt a tapasztalatot, tudást szeretnék most egy új szintre emelni, eddigi eredményes munkájuknak új távlatokat adni.

Aztán amikor az ember vidéken kezd el színházat csinálni, az annyira leköti, hogy más dolgokra alig marad ideje – például kapcsolatépítésre vagy a szakmai horizont tágítására. A jelentkezők karrierútja jellemzően kacskaringós: többen színészként vagy rendezőasszisztensként kezdték. Ezzel a képzéssel az ő továbblépésüket, érvényesülésüket szeretnénk támogatni.

Mi az a plusz, amit itt megtanulhatnak?

Olyan szempontokat ismerhetnek meg, olyan gondolatokkal találkozhatnak, amelyek új megvilágításba helyezik azt, amit eddig is csináltak. Mondhatni, kissé kimozdítjuk őket a komfortzónájukból, és olyan kutatómunkára serkentjük őket, ami addig nem volt része a szakmai életüknek. Az osztállyal közösen tűzzük majd ki a céljainkat, és bízom benne, hogy egy egymást támogató, inspiráló közösséggé formálódunk.

Fotó: Bach Máté (Magyar Nemzet)

Oktatóként és igazgatóként hogyan látja az SZFE-vel való együttműködés lehetőségeit, illetve milyen tapasztalatokat szerzett az elmúlt 2 évben, amióta vezeti a színházat?

A soproni közönség nagyon más, mint amit korábban megtapasztaltam. Kihívást jelentett ráhangolni őket azokra a gondolatokra, amelyeket én képviselek. Ráadásul a Soproni Petőfi Színház egy kis prózai színház; mi nem tudunk olyan nagy volumenű produkciókat színpadra vinni, mint például a Győri Nemzeti Színház, amelynek van saját zenekara, énekkara és tánckara. Ott sok kiváló énekes színész dolgozik, így látványosabb, közönségcsalogatóbb előadásokat tudnak létrehozni. Nekünk szellemileg kell különlegeset nyújtanunk.

Ez a kihívás – amelyet egyúttal a kortárs magyar dráma támogatásáért is vállalok – különösen indokolttá teszi, hogy egyetemisták jöjjenek hozzánk. A következő évadban két ötödéves rendezőhallgató, Pányik Tamás és Fejes Szabolcs fog nálunk rendezni. Előbbi egy kortárs ősbemutatót, a Határátlépéseket, utóbbi az Anconai szerelmeseket viszi színre. A frissen diplomázott Csáki Benedek pedig a Terike és Irén című darabbal mutatkozik be a soproni közönség előtt.

Idén is több színészhallgatót fogadunk szakmai gyakorlatra. Az eddigi tapasztalat az, hogy szívesen vállalják ezeket a felkéréseket. A távolság már nem akadály – például a vonaton kiválóan lehet szöveget tanulni.

A színház 2023/24-es évadának hívószava a „szenvedély”, a 2024/25-ösé pedig a „mélységek és magasságok” volt. Folytatják ezt a hagyományt?

Igen, most a Határtalanság évada következik, ugyanis tavaly ünnepeltük a Páneurópai Piknik 35. évfordulóját. Ez élő hagyomány Sopronban: azt ünnepeljük, hogy egykor itt nyílt meg a határ Nyugat felé. Rengeteg keletnémet lépett át itt Ausztriába, majd ment tovább Nyugat-Németországba – ez a mozzanat megrendítette, majd rövid időn belül le is döntötte a berlini falat.
Az évforduló alkalmából hirdettünk pályázatot kortárs szerzők számára – ezt Bajnai Zsolt nyerte meg Határátlépések című művével. A történet az osztrák határ közelében, egy autószerelő műhelyben játszódik a Piknik idején. Családtagok, ismerősök érkeznek, akik valóságos és átvitt értelemben is határokat készülnek átlépni. Különféle emberi sorsok bontakoznak ki egy történelmi pillanat előestéjén. A darabot Pányik Tamás rendezi, és ez lesz az évad első bemutatója.

Ha már bemutató: az Ön darabjának, a La Grange-nak is most nyáron volt a szabadtéri ősbemutatója a Gyulai Várszínházban. Hogy sikerült?

Nagy szeretettel fogadta a közönség, vastapssal jutalmazták az előadást. A darab Erkel Ferenc és Anne de La Grange kapcsolatáról, be nem teljesült szerelméről szól. A francia operaénekesnő egy európai turné keretében hazánkba látogatott, és csatlakozott a Nemzeti Színház társulatához – abban az időben ugyanis a zenés drámai műfajnak is a Nemzeti adott otthont. Így került Erkel Ferenc mellé, aki akkor már hatgyermekes, negyvenéves zeneszerző volt.

La Grange annyira elbűvölte őt, hogy még egy külön áriát is írt neki a Hunyadi László című operájába – pedig azt a művet már évek óta játszották.

Ami engem ebben a történetben különösen megfogott, az az, hogy olyan kérdésekről is állást foglalhattam benne, mint hogy mit jelent férfinak lenni, mit jelent a hűség, a felelősség, a művészi elkötelezettség. Egy alkotó a pályája során könnyen érkezhet válaszúthoz: marad vagy külföldre megy? A pénzt vagy a felelősséget, a hirtelen jött sikert vagy a hosszú távú megbecsülést választja? Ezek különösen fontos kérdések Sopronban, egy olyan városban, amely alig pár kilométerre fekszik az osztrák határtól, ahol a fizetések akár többszörösei is lehetnek a hazaiaknak.

Ebben a munkájában is közreműködtek SZFE-s hallgatók?

Igen, Orosz-Bogdán Noémi és Pálfi Zsófia dolgoztak dramaturgként. Mindkettőjüket tanítottam az egyetemen, és különösen jó élmény volt velük együtt dolgozni. Mindenféle fenntartás nélkül megmondták, mi tetszik nekik és mi nem – nagyon jó vitáink voltak, élveztem a közös munkát. Sok mindenben igazuk is volt, ezt be kellett látnom, és ez számomra egyáltalán nem nehéz. Azt gondolom, hogy egy jó alkotó képes elfogadni az építő kritikát és hálás tud lenni a jó ötletekért – akkor is, ha nem az ő fejéből pattantak ki.

Azt látom, hogy a mai fiatalok bátran kiállnak a véleményük mellett, nem a tisztelet vagy a tekintély határozza meg a viselkedésüket. Én a partneri alkotói viszonyban hiszek – ennél a munkánál is ezt kértem tőlük, és éltek is vele.

Kiemelt kép: Bach Máté (Magyar Nemzet)