Kortárs drámák fordítása az ELTE és az SZFE együttműködésében

Kinek az ötlete volt az együttműködés?
Gleason-Nagy Natália: Az enyém. Magyarországra visszaköltözve több egyetemet megkerestem, hogy szívesen tartanék fordítói szemináriumokat vagy műhelyeket. Az ELTE fordító tanszékének vezetője aztán Judithoz irányított.

Sereg Judit: Tanszékvezetőnk továbbította mindenkinek a felhívást, én pedig azonnal jelentkeztem, mert nagyon érdekelt a téma. A tanszéken főleg szakfordítással foglalkozunk, én vagyok az egyetlen kivétel, így nagyon megörültem ennek a lehetőségnek.

Az egész napos eseménynek az SZFE adott otthont. Fotó: Szilágyi Zsombor

G-N.N.:  Az új dráma és annak fordítása a színházi küldetésem fontos része, és örültem, hogy Judit társam lett ebben. Közben oktatói állást kaptam az SZFE-n is, így magától értetődő volt, hogy amit az ELTE-vel elkezdtünk, és amit a Távoli Fény Laboratóriummal már évek óta csinálok, abba bevonjuk az SZFE hallgatóit is. Egyrészt ez színházi fordítás, amiben kísérletezünk – a fordítást konkrét alkotói közegre szabjuk. Másrészt a fordítások egy új dráma írásának dramaturgiáját is megjelenítik. Emellett mindenképpen meg akartam adni dramaturg hallgatóinknak azt a lehetőséget, hogy próba közben húzhassanak, figyelhessenek, átírhassanak és javíthassanak szöveget. Ehhez sokféle módszert kipróbáltunk.

S.J.: A félév során az órákon mindig jelen voltak a dramaturg és a fordító hallgatók is. Mindenki hozta a saját darabjából azokat a részeket, amikkel éppen küzdött. Volt olyan megbeszélés, ahol a hallgatók a saját csoportjukkal átbeszélték, mit tartanak fontosnak az adott mű fordításában. Máskor a készülő fordításokból olvastak fel rövid részleteket, amiket aztán együtt elemeztünk. Egy műhelymunka keretében természetesen csak részletekbe tudtunk belemenni, de így is tanulságos volt látni, hogyan alakultak át az órákon hallott jelenetek a felolvasószínházi bemutatóra. A csoportok különböző módszerekkel dolgoztak: voltak, akik felosztották egymás között a teljes szöveget, és csak a végén nézték át egymás munkáját, míg máshol ugyanazt a részletet párhuzamosan fordította három fordító és a dramaturg.

G-N.N.: Volt olyan megoldás is, ahol a dramaturg lektorált, az ELTE-s hallgatók pedig a nyersfordítást készítették. Azt akartuk, hogy a hallgatók lássák, minden módszernek vannak előnyei és hátrányai, és ez részben a szövegtől, részben egyéni választásoktól függ.

Az ELTE hallgatóit mivel, hogyan szólították meg?
S.J.: Szabadon választható óraként hirdettük meg, azt szerettük volna, hogy olyan hallgatók jöjjenek, akiket valóban érdekel a téma. És tényleg nagy lelkesedéssel vetették bele magukat a munkába. A hétvégi felolvasószínházon olyan fordító is akadt, aki színészként is részt vett az előadásban, és nagyon élvezte. Mások inkább megmaradtak a fordítói-hallgatói szerepben. Voltak olyan régi ELTE-s hallgatók is, akik már befejezték tanulmányaikat, de visszajöttek erre a projektre, mert érdekelte őket.

Mi alapján választották ki a fordítandó darabokat?
G-N.N.: Elsősorban az volt fontos, hogy női szerzők műveit válasszuk. Negyedéves dramaturg hallgatóink többsége lány, és fontosnak tartom, hogy lássák, a drámaírók között is vannak nők. Lényeges szempont volt, hogy olyan kortárs írónők műveit fordítsuk, akik ma is alkotnak. Előnyben részesítettük azokat a szerzőket, akik jelenleg egyetemen tanítanak, hiszen így a fordítások révén a nemzetközi kapcsolatokat is építhetjük. Utolsó szempontként azt határoztuk meg, hogy az adott műnek az SZFE-n legyen a magyarországi bemutatója. Már a válogatási folyamat is izgalmas volt: szinte minden dramaturg hallgató, valamint Judittal mi is legalább harminc drámát olvastunk el, majd fokozatosan szűkítettük a kört, míg végül mindenki megtalálta a számára legnagyobb kihívást jelentő művet.

Hogyan kapcsolódott be a Távoli Fény Laboratórium?
G-N.N.:  A Távoli Fény egy természetesen fejlődő, elsősorban színházi, de több tudományterületet érintő műhely, amit 2018 óta vezetek. Éri Ildikóval alapítottuk, két fő céllal. Egyrészt lehetőséget szeretnénk adni magyar színészeknek, hogy angol nyelvű műhelyekben is kipróbálhassák magukat, fejlesztve nemzetközi jelenlétüket. Másik célunk a kortárs magyar irodalom fordítása. Például Visky András drámáival foglalkozunk úgy, hogy nem teljes előadásokat mutatunk be, hanem a legérdekesebb kérdésekben mélyedünk el. Ez nagyon intenzív, de teljesen kötetlen műhelymunkát eredményez, ahol a próbafolyamat is nyitott a közönség számára.

Fordítástechnikai szempontból mennyiben különbözik a műfordítás a szakmaitól?
S.J.: Leginkább abban különbözik, hogy sok mindent el kell engednünk, amihez a szakfordításnál ragaszkodnunk kell. Ez nehéz váltás a hallgatóinknak, hiszen az órákon azt tanulják, hogy a szakkifejezések és a pontos szóhasználat alapvető fontosságú. Ugyanakkor sok hasonlóság is van, és a szakfordításnak is jót tesz a műfordítói tapasztalat, hiszen mindkét esetben az a cél, hogy a szöveg emberekhez szóljon. A lényeg, hogy az olvasó megértse, mit akart mondani a szerző, akár szak-, akár műfordításról van szó. A műfordításban kiemelt szerepe van annak, hogyan hangzik a szöveg: gördülékeny és jól mondható legyen, és visszaadja az eredeti hatását. Ezek a jó szakfordításban is fontosak, hiszen egy szakszöveget is érthetően kell megírni. Amitől el kell szakadnunk a műfordítás során, az a merev ragaszkodás az eredeti szöveg szó szerinti visszaadásához. A műfordításban fontosabb, hogy visszaadjuk a költői vagy irodalmi szándékot, ami nyelvileg nagyobb eltéréseket is jelenthet, mint egy szakfordítás esetében.

Milyen visszajelzéseket kaptak a hallgatóktól a projekt kapcsán?
S.J.: Nagyon pozitívakat, aki részt vett, mind odajött utána elmondani, milyen nagy élmény volt. Azt hiszem, minden fordítónak különleges pillanat, amikor láthatja vagy hallhatja a saját szövegét használatban, hiszen erre általában nincs lehetőség. Ritkán adódik ilyen élő helyzet, ahol a fordító ott lehet, és láthatja, ahogy az ő szövegét tényleg használják. Ez valóban különleges tapasztalat volt.

G-N.N.: Az SZFE hallgatói is nagyon támogatóak voltak, különösen annak fényében, hogy számukra ez nem kötelező program volt. Mindenki a saját idejét és figyelmét szánta rá, és talán legtöbben az események közösségi oldalát emelték ki: találkozhattak sokféle hallgatóval más egyetemekről is, köztük a Károli Egyetemről. Most az egész folyamatot részletesen elemezzük az egyes osztályokkal. A művészeti szervezők magát az eseményt értékelik, a drámainstruktorok azt vizsgálják, hogyan lehetett volna az előadások közötti beszélgetéseket még gördülékenyebben vezetni, dramaturg hallgatóink pedig elemzik, hogyan hangzik élőben egy mondat, és milyen éles helyzetben húzni egy szöveget. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy megfelelően lezárjuk, utógondozzuk és értékeljük ezeket az eseményeket. Az Első hangon – kortárs drámafordító kollekció nem önmagáért való rendezvény, hanem egy tudatosan felépített, átfogó pedagógiai és művészeti, illetve közösségi eseménysorozat fontos állomása.