„A színház számomra nem csupán hivatás, hanem létforma” – beszélgetés Lukács Ádámmal, az SZFE végzős hallgatójával
Lukács Ádám, a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős prózai színművész hallgatója gyerekkora óta él-hal a színházért. Az SZFE-n töltött évek során nemcsak technikai tudást, hanem mélyebb alkotói szemléletet is elsajátított, mesterei – Hegedűs D. Géza és ifj. Vidnyánszky Attila – példáján keresztül. Az interjúban szó esik a megfelelési kényszer leküzdéséről, az első évad kihívásairól, valamint arról is, hogyan vált a színészet mellett a rendezés is az önkifejezése egyik útjává.
Mi vezetett téged a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, és hogyan élted meg az ide vezető utat?
A színház iránti vonzalmam egészen kisgyermekkoromig nyúlik vissza. Az első színházi emlékem már önmagában beszédes: édesanyám kénytelen volt „meghamisítani” a koromat, hogy beengedjenek egy előadásra – valami elemi késztetés hajtott, hogy ott legyek, lássam, halljam, részese legyek annak, ami a színpadon történik. Ötödik osztályos koromban csatlakoztam a Holdvilág Kamaraszínház színjátszó köréhez, ahol Koltai Judit irányítása alatt egy rendkívül inspiráló, közösségi légkörben kezdtem el felfedezni a színpadi játék örömét. Az ott töltött idő nem csupán technikai tapasztalatokat adott, hanem a színház mint közösségi élmény és önkifejezési forma alapvető jelentőségét is megmutatta számomra. Később a Sztalker Suli következett, ahol már tudatosabban kezdtem foglalkozni a színészet elméleti és önismereti vonatkozásaival is. Itt mélyült el bennem az a felismerés, hogy a színház számomra nem csupán hivatás, hanem létforma. A jelenlét, az őszinteség, az egymásra való figyelés lehetőségét kínálja – és én ebben találtam meg azt a hivatást, amely valóban megszólít és kötelez. Az SZFE-n töltött öt év ezt az elköteleződést mélyítette tovább: újabb rétegeiben ismertem meg a színészi gondolkodás komplexitását, és azt, hogyan válhat az ember valódi alkotótárssá egy előadásban.
Mi jelentette számodra a legnagyobb kihívást az első években, miután bekerültél Hegedűs D. Géza és ifj. Vidnyánszky Attila osztályába?
A legkomolyabb kihívást az jelentette, hogy megtanuljam levetkőzni a megfelelési kényszert. Hogy ne kívülről, mások szemével figyeljem magamat, hanem jelen tudjak lenni a pillanatban és higgyek a pillanatnyi létezésem tökéletlen szépségében. Az egyetem első másfél éve intenzív alkotói periódus volt: jeleneteket gyártottunk, darabrészletekkel dolgoztunk, és eközben bennem erőteljesen működött az a belső nyomás, hogy „jól” kell teljesítenem, „bizonyítanom kell”. Aztán fokozatosan megértettem: a színpadon valódi élet csak akkor születhet, ha nem a tökéletességre törekszem, hanem ha teljes figyelmemmel a jelen pillanatra koncentrálok.
Amikor ez a szemléletváltás megtörtént, valósággal felszabadultam. A játék újra örömmé vált, nem ragadtam magamon kívül. Mestereink sokszor hangsúlyozták, hogy nem csupán végrehajtók, hanem színházi alkotók leszünk: olyan kreatív, gondolkodó, javaslattevő színészi attitűdöt közvetítettek felénk, amely nem a kiszolgálásról, hanem a társalkotásról szól. Ennek hatása a mai napig meghatározza, hogyan gondolkodom a színházról, a munkáról és önmagamról, mint alkotóról.
Van-e olyan fontos színészi tudás vagy szemlélet, amit nem lehet tanítani, de sikerült ellesni mestereidtől?
Abszolút. Mindkét mesteremtől tanulhattam olyan színészi eszközöket, amelyeket nem lehetett klasszikus értelemben „megtanítani” – inkább megfigyelni, jelen lenni és átélni lehetett őket. Hegedűs D. Gézától azt a derűs és érzékeny színészi jelenlétet tanulhattam meg, amely az évtizedek alatt sem veszített semmit erejéből. Ő maga is gyakran hangsúlyozta, hogy a színésznek hinnie kell a pillanatban. Tanúja lenni ennek a fajta hiteles jelenlétnek – ahogyan ő újra és újra megérkezik egy szerepbe, egy próbára, egy mondatba – számomra jelentős inspiráció volt.
Ifj. Vidnyánszky Attilától a folyamatos keresés igényét tanultam meg. Azt a szenvedélyes, nyughatatlan alkotói attitűdöt, amely nem elégszik meg a „jóval”, ha van esély arra, hogy valami igazabb, érvényesebb szülessen. Ő azt mutatta meg nekem, hogy mindig lehet – és érdemes – tovább keresni: egy pontosabb gesztust, egy igazibb megszólalást, egy kreatívabb javaslatot. Ez a fajta alkotói bátorság azóta is iránytűként működik bennem.
Mi volt számodra a legnagyobb tanulság az első évadodban, amikor először kerültél valódi színházi közegbe, az egyetem falain kívül?
Az első évad során többféle színházi közegben is lehetőségem volt dolgozni – ezek közül különösen meghatározó élmény volt számomra, hogy milyen éles váltást jelent, amikor az ember az egyetemi védettségből kilépve hirtelen a professzionális színházi működés sodrában találja magát. A Centrál Színházban és a Vígszínházban is szerepátvételekkel kerültem be előadásokba, ami speciális helyzetet teremtett: nem egy teljes próbafolyamaton keresztül, hanem rövid felkészülési idő alatt kellett pontosan, fegyelmezetten és hitelesen illeszkednem egy már működő előadás struktúrájába. Ez nagyfokú koncentrációt, gyors alkalmazkodást és technikai tudatosságot kívánt, és ebben rendkívül sokat segítettek az egyetemen szerzett tapasztalatok.
Ugyanakkor A Kripli című előadás jelentette a legmélyebb szakmai élményt: itt egy teljes próbafolyamat során formálhattam meg a karakteremet. A szerep különleges kihívást jelentett számomra: egy értelmileg akadályozott fiú figuráját kellett hitelesen, érzékenyen, ugyanakkor humort sem nélkülözve megformálni. A karakter látszólag komikus – de ha az ember csak a karikatúraszerűséget játssza, elvész az a mély, emberi méltóság, amit a szerep rejt magában. Ennek az egyensúlynak a megtalálása rendkívül tanulságos és építő folyamat volt.
Párhuzamosan pedig elindultam a rendezés irányába is: a Prométheusz-projekt című előadás kapcsán – amelyben társíróként és rendezőként voltam jelen – átéltem milyen fontos, hogy a próbafolyamatban ne a „kész produktum”, hanem a gondolkodás és a kísérletezés öröme legyen az elsődleges motiváció. Ezt az élményt mélyítette tovább Háy János Passió-jának koncert-színházi adaptációja, amelyet osztálytársaimmal közösen hoztunk létre és szintén én rendezhettem meg. Nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy Háy János szövege a mi tolmácsolásunkban hangozhat el először színpadon, tehát a szöveg ősbemutatójának lehettem rendezője. Az első évad így számomra nem csupán a szakmai „élesbe fordulást” jelentette, hanem annak a felismerésnek megerősödését is: hogy a színház legfőbb ereje az együtt gondolkodásban, a közös jelenlétben és a művészi szabadságban rejlik.
Egyéb hírek
Mit lát a néző? És mi az a puskamikrofon? – Programajánló az Alkotóműhelyek Hetéről
Mindig is kíváncsi voltál, mit tanulnak a többiek? Televíziós szakra jársz, de érdekel a színpad világa? Esetleg rendezőként eljátszottál a gondolattal, milyen lehet bábszínészként életet lehelni a tárgyakba, vagy talán már profin vágod a filmet, de szívesen kipróbálnád magad egyszer a kamera mögött? Az Alkotóműhelyek Hete során pont erre lesz lehetőséged. Kezdjük együtt kreatívan az új tanévet!
„Nagyon vágytunk már egy ilyen osztályra” – bemutatkoznak az elsős bábszínészek osztályvezetői
Ellinger Edina és Ács Norbert ugyanolyan fanatikusai a bábművészetnek, annak szerepéről és oktatásáról is egyet gondolnak. Így nem meglepő, hogy huszonegy éve egymás szakmai támaszai, és hogy idén együtt indítanak osztályt az SZFE-n. Az elsős osztályok vezetőit bemutató sorozatunkban ezúttal velük beszélgettünk.
Ismét az Alkotóműhelyek Hete nyitja a tanévet
Pilátus alakja a színpadon, a homokból hogyan válik emlékezet és mit rejtenek az őserdő által benőtt maja városok. A korábbi évekhez hasonlóan számos érdekes előadással, programmal várjuk hallgatóinkat már szeptember első hetében, hogy kreatívan induljunk neki a közös munkának.
„Újra szívünkbe zártunk, Debrecen!” – Beszámoló a 2025-ös Nyári Akadémiáról
Az idei Nyári Akadémián 81 leendő elsőéves hallgató vett részt a cívis városban, hogy megismerkedjen jövendőbeli évfolyamtársaival, oktatóival, és nem utolsósorban azzal az egyedi „eszefés” életérzéssel, amely hamarosan mindennapjaik részévé válik. A HÖK és az egyetem vezetésének közös szervezésében megvalósuló egyhetes tábor gazdag kulturális, szakmai és közösségi programkínálattal várta a résztvevőket, így az oktatók és a hallgatók szeptember 5-én, a tanévnyitón már ismerősként üdvözölhetik egymást.
„Célunk, hogy minél több jó film szülessen” – bemutatkozik az SZFE dokumentumfilmes osztályvezető párosa
A 2025 szeptemberében induló osztályok vezetőit bemutató sorozatunkban ezúttal a dokumentumfilm-rendező művész MA osztályának vezetőivel, Barlay Tamással és Moys Zoltánnal beszélgettünk. A Zsigmond Vilmos Mozgóképművészeti Intézet oktatóival arra is kitértünk a felvételi eljárás menetének ismertetése mellett, hogyan találja meg egy dokumentumfilmes készülő alkotásának témáját.
Milyen egy casting a tévében? – elkísértünk három SZFE-s hallgatót
Különleges lehetőségben részesült egyetemünk három zenésszínművész-hallgatója, amikor részt vett az MTVA szereplőválogatásán. A Karrieriroda által szervezett castingon a hallgatók a színházi előadói készségeik kiegészítéseként betekintést nyerhettek a televíziós műsorvezetés világába is.
Egy tanév, egy akciófilm – így zajlott az első second unit képzés az SZFE-n
A Színház- és Filmművészeti Egyetemen 2024-ben indított second unit-rendező képzés egyedülálló kezdeményezés a hazai felsőfokú művészképzésben. Az interjúban Gulyás Budával, a szak osztályvezetőjével beszélgettünk az elsőként végzett évfolyammal kapcsolatban szerzett tapasztalatairól, a szakma sajátosságairól és a jövő kihívásairól.
„Én a partneri alkotói viszonyban hiszek” – interjú Kiss Józseffel, a drámainstruktor-rendező szak osztályvezetőjével
A szeptemberben induló elsőéves osztályok vezetőit bemutató sorozatunk következő szereplője Kiss József, a Soproni Petőfi Színház igazgatója – bár őt aligha kell bemutatnunk, hiszen évek óta oktat az SZFE-n. Gyakran dolgozik együtt a hallgatókkal, hiszen a soproni teátrum előadásaiban rendező-, valamint dramaturg- és színészhallgatók is közreműködnek. Hogyan juthatnak el ilyen felkérésekig a drámainstruktor-rendező szakos hallgatók és milyen többletet ad számukra ez a képzés? A tanévkezdésre hangolódva ezekről is beszélgettünk a Jászai Mari-díjas drámaíró-rendezővel.
