„A színház számomra nem csupán hivatás, hanem létforma” – beszélgetés Lukács Ádámmal, az SZFE végzős hallgatójával

Mi vezetett téged a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, és hogyan élted meg az ide vezető utat?

A színház iránti vonzalmam egészen kisgyermekkoromig nyúlik vissza. Az első színházi emlékem már önmagában beszédes: édesanyám kénytelen volt „meghamisítani” a koromat, hogy beengedjenek egy előadásra – valami elemi késztetés hajtott, hogy ott legyek, lássam, halljam, részese legyek annak, ami a színpadon történik. Ötödik osztályos koromban csatlakoztam a Holdvilág Kamaraszínház színjátszó köréhez, ahol Koltai Judit irányítása alatt egy rendkívül inspiráló, közösségi légkörben kezdtem el felfedezni a színpadi játék örömét. Az ott töltött idő nem csupán technikai tapasztalatokat adott, hanem a színház mint közösségi élmény és önkifejezési forma alapvető jelentőségét is megmutatta számomra. Később a Sztalker Suli következett, ahol már tudatosabban kezdtem foglalkozni a színészet elméleti és önismereti vonatkozásaival is. Itt mélyült el bennem az a felismerés, hogy a színház számomra nem csupán hivatás, hanem létforma. A jelenlét, az őszinteség, az egymásra való figyelés lehetőségét kínálja – és én ebben találtam meg azt a hivatást, amely valóban megszólít és kötelez. Az SZFE-n töltött öt év ezt az elköteleződést mélyítette tovább: újabb rétegeiben ismertem meg a színészi gondolkodás komplexitását, és azt, hogyan válhat az ember valódi alkotótárssá egy előadásban.

Mi jelentette számodra a legnagyobb kihívást az első években, miután bekerültél Hegedűs D. Géza és ifj. Vidnyánszky Attila osztályába?

A legkomolyabb kihívást az jelentette, hogy megtanuljam levetkőzni a megfelelési kényszert. Hogy ne kívülről, mások szemével figyeljem magamat, hanem jelen tudjak lenni a pillanatban és higgyek a pillanatnyi létezésem tökéletlen szépségében. Az egyetem első másfél éve intenzív alkotói periódus volt: jeleneteket gyártottunk, darabrészletekkel dolgoztunk, és eközben bennem erőteljesen működött az a belső nyomás, hogy „jól” kell teljesítenem, „bizonyítanom kell”. Aztán fokozatosan megértettem: a színpadon valódi élet csak akkor születhet, ha nem a tökéletességre törekszem, hanem ha teljes figyelmemmel a jelen pillanatra koncentrálok.

Amikor ez a szemléletváltás megtörtént, valósággal felszabadultam. A játék újra örömmé vált, nem ragadtam magamon kívül. Mestereink sokszor hangsúlyozták, hogy nem csupán végrehajtók, hanem színházi alkotók leszünk: olyan kreatív, gondolkodó, javaslattevő színészi attitűdöt közvetítettek felénk, amely nem a kiszolgálásról, hanem a társalkotásról szól. Ennek hatása a mai napig meghatározza, hogyan gondolkodom a színházról, a munkáról és önmagamról, mint alkotóról.

Mi volt számodra a legnagyobb tanulság az első évadodban, amikor először kerültél valódi színházi közegbe, az egyetem falain kívül?

Az első évad során többféle színházi közegben is lehetőségem volt dolgozni – ezek közül különösen meghatározó élmény volt számomra, hogy milyen éles váltást jelent, amikor az ember az egyetemi védettségből kilépve hirtelen a professzionális színházi működés sodrában találja magát. A Centrál Színházban és a Vígszínházban is szerepátvételekkel kerültem be előadásokba, ami speciális helyzetet teremtett: nem egy teljes próbafolyamaton keresztül, hanem rövid felkészülési idő alatt kellett pontosan, fegyelmezetten és hitelesen illeszkednem egy már működő előadás struktúrájába. Ez nagyfokú koncentrációt, gyors alkalmazkodást és technikai tudatosságot kívánt, és ebben rendkívül sokat segítettek az egyetemen szerzett tapasztalatok.

Ugyanakkor A Kripli című előadás jelentette a legmélyebb szakmai élményt: itt egy teljes próbafolyamat során formálhattam meg a karakteremet. A szerep különleges kihívást jelentett számomra: egy értelmileg akadályozott fiú figuráját kellett hitelesen, érzékenyen, ugyanakkor humort sem nélkülözve megformálni. A karakter látszólag komikus – de ha az ember csak a karikatúraszerűséget játssza, elvész az a mély, emberi méltóság, amit a szerep rejt magában. Ennek az egyensúlynak a megtalálása rendkívül tanulságos és építő folyamat volt.

Párhuzamosan pedig elindultam a rendezés irányába is: a Prométheusz-projekt című előadás kapcsán – amelyben társíróként és rendezőként voltam jelen – átéltem milyen fontos, hogy a próbafolyamatban ne a „kész produktum”, hanem a gondolkodás és a kísérletezés öröme legyen az elsődleges motiváció. Ezt az élményt mélyítette tovább Háy János Passió-jának koncert-színházi adaptációja, amelyet osztálytársaimmal közösen hoztunk létre és szintén én rendezhettem meg. Nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy Háy János szövege a mi tolmácsolásunkban hangozhat el először színpadon, tehát a szöveg ősbemutatójának lehettem rendezője. Az első évad így számomra nem csupán a szakmai „élesbe fordulást” jelentette, hanem annak a felismerésnek megerősödését is: hogy a színház legfőbb ereje az együtt gondolkodásban, a közös jelenlétben és a művészi szabadságban rejlik.