Ma ünnepeljük a Magyar Dráma Napját

Az életrajzodat nézve sima útnak tűnik, hogy a színház és a színházi szövegekkel való munka a te hivatásod. Ugyanakkor egyetlen emberi út sem egyenes. Mi a te történeted? Emlékszel-e arra a mozzanatra, hatásra, ami miatt a színház mellett döntöttél?

Egyetlen bizonyos hatásra vagy történésre, amiről kijelenthetném, hogy egyértelműen a színház felé irányított, nem emlékszem. Inkább egy sajátos folyamatról, emlékek és hatások halmazáról tudnék beszámolni. Illetve nem csak egy folyamatként, hanem folyamatos döntések sorozataként tudnám leírni a színházhoz való közeledésemet. Az ember pályája során – nem csak a jó, de a rosszabb időszakokban még inkább – számos alkalommal merülnek fel olyan kérdések, amelyekre, ha őszintén válaszolunk, legtöbbször már a döntéseket is magukban hordozzák. Én is gyakran szembesültem ezekkel a kérdésekkel: „Miért akarok én színházat csinálni?”, „Fontos-e nekem még annyira a színház, hogy minden nehézség ellenére, továbbra is ezzel foglalkozzam?” Nem könnyű ezekre egyértelmű választ adni, de fontos, hogy legalább feltegyük a kérdést, és aztán lehet, hogy az egész életünk ennek megválaszolására irányul majd. De visszatérve a döntéseimet befolyásoló emlékekre: egyedüli gyerekként – mivel a szüleim sokat dolgoztak – gyakran egyedül voltam iskola után. Lehetett volna társaságom, ha én is az utcán „csavargó”, bandázó társaimhoz csapódom, de engem sokkal jobban vonzott az olvasás, és az a játék, hogy megteremtsem a magam képzeletbeli világát, és abban jól érezzem magam. Egyedül, de nem magányosan, mert egész történeteket, kalandokat találtam ki magamnak, indiános vagy éppen tudományos-fantasztikus olvasmányaim nyomán. Egy időben nagy hatással volt rám a Keménykalap és krumpliorr című ifjúsági regény, és ennek olvasása közben gondoltam először arra, hogy milyen jó lenne a saját kis cirkuszomat megcsinálni. Autodidakta módon elkezdtem tanulni az egyensúlyozást, elsajátítottam különféle zsonglőr és bűvészmutatványokat, illetve bohócszámokat találtam ki. Amikor a család összejött, előadtam nekik az egyszemélyes kis „cirkuszomat”, így már nyolcévesen megtapasztaltam egy kicsit, hogy milyen az, ha az ember képes a figyelmet magára irányítani, illetve, ami még ennél is fontosabb: a semmiből új világot teremteni, ami tulajdonképpen a színházi alkotás lényege. Évekkel később, a középiskolában a baráti társaságommal sikerült egy igen kreatív közeget kialakítani, zenéltünk, verseket írtunk, színházat kezdtünk el csinálni. A gimnázium alagsorában megkaptunk egy kis teret, ahol összegyűlhettünk, és lehetőségünk volt egy ösztönösen működő, kísérletező-alkotó kis műhelyt teremteni. Emlékszem, hogy egy hosszú és fárasztó próba végén egyszer csak összenéztünk, és nem mondtunk semmit, de mindannyian éreztük, hogy itt most valami történt, valami lényeges. Valami titokzatos, megfoghatatlan, és nem is feltétlenül színházi értelemben vett katartikus dolog. Bennünk történt meg valami olyasmi, amivel addig még nem találkoztunk – a teljesség érzete. Ott éreztem először, hogy a színház egy kimeríthetetlen csoda, és ezzel nekem még egyszer dolgom lesz. Aztán az egyetemi tanulmányaim részben más irányba vittek, de a színházhoz való ragaszkodás sosem hagyott el, folyamatosan kerestem a lehetőségeket alternatív, mozgásszínházi közegben.

Nem könnyű mostanában a fiatal, pályakezdő dramaturgok, drámaírók helyzete. Mit gondolsz a Nemzeti Színház dramaturgjaként a felelősségről, ami a szakmát terheli, hogy megtalálja és segítse a 21. század fiatal magyar drámaíróit? Milyenek a tapasztalataid, mint mentor az ifjú drámaíró nemzedékkel?

Kényes kérdés… mert nem érzem magam felhatalmazva arra, hogy bármilyen módon megítéljek egy egész generációt. Valóban sok szöveget olvasok magam is, valamelyikben látok értéket, valamelyikben kevésbé. De olyan objektív képpel nem rendelkezem, ami felhatalmazna arra, hogy véleményt mondjak a következő drámaíró generációról, hiszen hiába találkozom sok szöveggel, de ugyanennyivel – vagy inkább többel –, egyáltalán nincs módom találkozni. Azt pedig, hogy nincsenek köztük zsenik egyáltalán nem merem kijelenteni. De azt sem, hogy vannak. Én mégis azt gondolom, remélem, hogy vannak, csak nem jutnak ezek a szövegek el hozzánk. Valamiféle nagyon szervezett szakmai összefogással lehetne az új szövegekből kiszűrni azokat, amik alapját képezhetnék egy új generáció drámai szövegeinek. Egy biztos, sajnos a tehetség és a munka nem mindig elég. Kell szerencse is. Nem szívesen mondom, mert egy ideális világban a tehetség és az elhivatott munka elég lenne, de sajnos egyelőre a szerencsével is számolnunk kell. Gondoljunk csak a Bánk Bán születésére, vagy Az ember tragédiájának születésére. Az utóbbinál fordult az elő, hogy a szöveget először Arany János kapta meg véleményezésre. Ha valakiről azt gondolhatjuk, hogy azonnal meglátja a szövegben a tehetséges írást, az ő. És mégsem így alakult. Félretette az írást pár oldal után, mert nem tetszett neki. Később, mikor már ismerte a szerzőt, vette elő újra, s döbbent rá, hogy talán a drámairodalom egyik legkiválóbb szövegével van dolga.

Mit üzensz azoknak, akik a színházban szeretnének pályát építeni, de esetleg még kételkednek?

Azoknak, akik a színházban szeretnének pályát építeni, azt mondanám, hogy legyenek hűek önmagukhoz, a szenvedélyükhöz, és igazából akkor érdemes feltenni erre az életüket, ha van mit mondaniuk a világnak, és a hivatástudatuk kitart a legnehezebb kétségek között is. A legfontosabb, hogy az emberi és szellemi minőséget keressék és fejlesszék magukban, ne legyen öncélú az alkotási vágy, inkább Tarkovszkij „sztalkeréhez” hasonlóan legyenek alázatos lélekvezetők.