Ma ünnepeljük a Magyar Dráma Napját

B. Török Fruzsina
2023 szeptember 21., csütörtök 15:35.
Share

A Magyar Dráma Napján Kozma Andrással beszélgettünk, aki a színház iránti elhivatottságáról és pályafutásáról osztotta meg gondolatait. Kozma András a Szovjetunióban, egy kis oroszországi faluban látta meg a napvilágot, de Magyarországon nőtt fel. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán az orosz-történelem szak mellett irodalomtörténeti és kultúrantropológiai tanulmányokat folytatott, a bölcsész-tanári diploma megszerzése után irodalomelméleti PhD képzésben vett rész, később tolmácsként, dramaturgként és műfordítóként folytatta pályafutását. Jelenleg a Nemzeti Színház dramaturgja és az SZFE óraadó oktatója, aki beszélgetésünk során elmesélte, hogyan talált rá a színházra, és miért döntött úgy, hogy a színházművészet útján indul el.

Az életrajzodat nézve sima útnak tűnik, hogy a színház és a színházi szövegekkel való munka a te hivatásod. Ugyanakkor egyetlen emberi út sem egyenes. Mi a te történeted? Emlékszel-e arra a mozzanatra, hatásra, ami miatt a színház mellett döntöttél?

Egyetlen bizonyos hatásra vagy történésre, amiről kijelenthetném, hogy egyértelműen a színház felé irányított, nem emlékszem. Inkább egy sajátos folyamatról, emlékek és hatások halmazáról tudnék beszámolni. Illetve nem csak egy folyamatként, hanem folyamatos döntések sorozataként tudnám leírni a színházhoz való közeledésemet. Az ember pályája során – nem csak a jó, de a rosszabb időszakokban még inkább – számos alkalommal merülnek fel olyan kérdések, amelyekre, ha őszintén válaszolunk, legtöbbször már a döntéseket is magukban hordozzák. Én is gyakran szembesültem ezekkel a kérdésekkel: „Miért akarok én színházat csinálni?”, „Fontos-e nekem még annyira a színház, hogy minden nehézség ellenére, továbbra is ezzel foglalkozzam?” Nem könnyű ezekre egyértelmű választ adni, de fontos, hogy legalább feltegyük a kérdést, és aztán lehet, hogy az egész életünk ennek megválaszolására irányul majd. De visszatérve a döntéseimet befolyásoló emlékekre: egyedüli gyerekként – mivel a szüleim sokat dolgoztak – gyakran egyedül voltam iskola után. Lehetett volna társaságom, ha én is az utcán „csavargó”, bandázó társaimhoz csapódom, de engem sokkal jobban vonzott az olvasás, és az a játék, hogy megteremtsem a magam képzeletbeli világát, és abban jól érezzem magam. Egyedül, de nem magányosan, mert egész történeteket, kalandokat találtam ki magamnak, indiános vagy éppen tudományos-fantasztikus olvasmányaim nyomán. Egy időben nagy hatással volt rám a Keménykalap és krumpliorr című ifjúsági regény, és ennek olvasása közben gondoltam először arra, hogy milyen jó lenne a saját kis cirkuszomat megcsinálni. Autodidakta módon elkezdtem tanulni az egyensúlyozást, elsajátítottam különféle zsonglőr és bűvészmutatványokat, illetve bohócszámokat találtam ki. Amikor a család összejött, előadtam nekik az egyszemélyes kis „cirkuszomat”, így már nyolcévesen megtapasztaltam egy kicsit, hogy milyen az, ha az ember képes a figyelmet magára irányítani, illetve, ami még ennél is fontosabb: a semmiből új világot teremteni, ami tulajdonképpen a színházi alkotás lényege. Évekkel később, a középiskolában a baráti társaságommal sikerült egy igen kreatív közeget kialakítani, zenéltünk, verseket írtunk, színházat kezdtünk el csinálni. A gimnázium alagsorában megkaptunk egy kis teret, ahol összegyűlhettünk, és lehetőségünk volt egy ösztönösen működő, kísérletező-alkotó kis műhelyt teremteni. Emlékszem, hogy egy hosszú és fárasztó próba végén egyszer csak összenéztünk, és nem mondtunk semmit, de mindannyian éreztük, hogy itt most valami történt, valami lényeges. Valami titokzatos, megfoghatatlan, és nem is feltétlenül színházi értelemben vett katartikus dolog. Bennünk történt meg valami olyasmi, amivel addig még nem találkoztunk – a teljesség érzete. Ott éreztem először, hogy a színház egy kimeríthetetlen csoda, és ezzel nekem még egyszer dolgom lesz. Aztán az egyetemi tanulmányaim részben más irányba vittek, de a színházhoz való ragaszkodás sosem hagyott el, folyamatosan kerestem a lehetőségeket alternatív, mozgásszínházi közegben.

Hogyan erősödött meg benned ez a ragaszkodás, ami már a szakma felé sodort?

Azt hiszem, ez a korábban elvetett mag 1988 körül kezdett szárba szökkenni, amikor a Szkéné Színházban megnéztem egy japán butó-táncelőadást, ami érzelmileg, de még inkább spirituálisan magával sodort, mint valami cunami. Ez az előadás felhasította a lelkemet, és úgy éreztem, hogy kitágult körülöttem a szellemi, a metafizikai tér, felfelé megnyíltak a csatornák. Elkezdtem ezzel a társulattal levelezni, és volt szerencsém többször is eljutni Japánba, Min Tanakánál tanulni, illetve többször is együtt dolgozni vele. Ez már tapasztalás és tanulás volt a javából, de még mindig nem tartottam az elhatározásnál, hogy végleg a színház mellett kötelezzem el magam. Amikor viszont 1994-ben a legendás orosz rendezőt, Anatolij Vasziljevet Schwajda György és Törőcsik Mari elhívta a Művész Színházba „A nagybácsi álma” c. előadás megrendezésére, engem tolmácsként bevontak a munkába. Ezt követően pedig hónapokat töltöttem Moszkvában Törőcsik Mari és Vasziljev mellett, és ez már olyan komoly találkozás volt egy iskolateremtő színházi alkotóval, hogy részemről eldőlt – a színház az az út, amin járni szeretnék. De ez nem is igazán pontos megfogalmazás, hiszen ezzel azt mondanám, hogy én választottam, pedig talán nem is én választottam a színházat, hanem a színház választott engem, még ha ez patetikusan hangzik is.

Nagy mesterekkel volt szerencséd hónapokat, éveket tölteni, s tanulni tőlük. Mik a legfontosabbak, amiket tőlük tanultál?

Természetesen meg kell említeni a gyakorlati tudást, amit tőlük kaptam, de ennél sokkal lényegesebb az a szemlélet, amit átadtak nekem: a színházzal való foglalkozás nem egyszerűen egy mesterség, hanem hivatás, életforma. Ha erre felteszi az ember az életét, nagyon sok mindenről le kell mondania. Elcsépelt mondatnak hangozhat ez, hiszen a mai világban minden komoly hivatásnak „áldozatai” vannak vagy lehetnek, de a színház esetében valóban nagy áldozatokkal jár a személyes életünk, a családi életünk szempontjából, hogy csak a leggyakoribbakat említsem. Apósom, Simándy József nem sokkal halála előtt azt mondta nekem, kezdő műfordítónak: „Ha elérkezel a pályán ahhoz a dilemmához, hogy hivatás vagy a család, akkor emlékezz arra, amit most mondok: tudnod kell dönteni. Mert bárhogy is döntesz, legalább az egyik megmarad neked, míg, ha nem tudsz dönteni, mindkettőt elveszítheted.” Erre én akkor fiatal fejjel csak legyintettem, mert úgy hittem, hogy én, majd én mindent egyensúlyban tudok tartani. Azóta tudom, hogy ez szinte lehetetlen vállalkozás, és apósomnak nagyon igaza volt.

Talán ebben a helyzetben a kulcskérdés: merjük-e vállalni a döntést s annak következményeit és felelősségét.

Így van! Nekem szerencsém van, mert olyan társ van mellettem, aki biztosít egy olyan hátteret, ami mellett lehetőségem van a hivatásomnak élni, ugyanakkor hat gyermeket is nevelünk. De még így is sokszor gyötör az az érzés, hogy mennyi mindent elszalasztottam a család életéből, és mennyi mindent nem tettem meg, amit megtehettem volna.

Színész-rendező diplomát is szereztél, miért döntöttél a színház világából mégis a szöveg mellett?

Minden hivatás sikerességének egyik kulcseleme a tehetség. Kérdésedre a válasz viszonylag egyszerű: sem színészként, sem rendezőként nem éreztem magam elég tehetségesnek, viszont a műfordításban, a szöveggel való foglalkozásban megtaláltam azt a kreatív, „teremtő” közeget, amit nagyon szeretek. Valószínűleg a kétnyelvűségem miatt is a nyelv, mint alkotói tér, mint formázható anyag, szövet, bennem olyan állapotot vált ki, mint a színészben a játék. Lubickolok benne. Olyan, mint a gyermek számára a homokozó, amiben bármilyen várat építhetek.

Nem könnyű mostanában a fiatal, pályakezdő dramaturgok, drámaírók helyzete. Mit gondolsz a Nemzeti Színház dramaturgjaként a felelősségről, ami a szakmát terheli, hogy megtalálja és segítse a 21. század fiatal magyar drámaíróit? Milyenek a tapasztalataid, mint mentor az ifjú drámaíró nemzedékkel?

Kényes kérdés… mert nem érzem magam felhatalmazva arra, hogy bármilyen módon megítéljek egy egész generációt. Valóban sok szöveget olvasok magam is, valamelyikben látok értéket, valamelyikben kevésbé. De olyan objektív képpel nem rendelkezem, ami felhatalmazna arra, hogy véleményt mondjak a következő drámaíró generációról, hiszen hiába találkozom sok szöveggel, de ugyanennyivel – vagy inkább többel –, egyáltalán nincs módom találkozni. Azt pedig, hogy nincsenek köztük zsenik egyáltalán nem merem kijelenteni. De azt sem, hogy vannak. Én mégis azt gondolom, remélem, hogy vannak, csak nem jutnak ezek a szövegek el hozzánk. Valamiféle nagyon szervezett szakmai összefogással lehetne az új szövegekből kiszűrni azokat, amik alapját képezhetnék egy új generáció drámai szövegeinek. Egy biztos, sajnos a tehetség és a munka nem mindig elég. Kell szerencse is. Nem szívesen mondom, mert egy ideális világban a tehetség és az elhivatott munka elég lenne, de sajnos egyelőre a szerencsével is számolnunk kell. Gondoljunk csak a Bánk Bán születésére, vagy Az ember tragédiájának születésére. Az utóbbinál fordult az elő, hogy a szöveget először Arany János kapta meg véleményezésre. Ha valakiről azt gondolhatjuk, hogy azonnal meglátja a szövegben a tehetséges írást, az ő. És mégsem így alakult. Félretette az írást pár oldal után, mert nem tetszett neki. Később, mikor már ismerte a szerzőt, vette elő újra, s döbbent rá, hogy talán a drámairodalom egyik legkiválóbb szövegével van dolga.

Mit üzensz azoknak, akik a színházban szeretnének pályát építeni, de esetleg még kételkednek?

Azoknak, akik a színházban szeretnének pályát építeni, azt mondanám, hogy legyenek hűek önmagukhoz, a szenvedélyükhöz, és igazából akkor érdemes feltenni erre az életüket, ha van mit mondaniuk a világnak, és a hivatástudatuk kitart a legnehezebb kétségek között is. A legfontosabb, hogy az emberi és szellemi minőséget keressék és fejlesszék magukban, ne legyen öncélú az alkotási vágy, inkább Tarkovszkij „sztalkeréhez” hasonlóan legyenek alázatos lélekvezetők.

Egyéb hírek

Orgon szerepében Quintus Konrád

Amikor Molière 360 évvel ezelőtt megírta a Tartuffe című színdarabját, aligha gondolt arra, hogy lesznek korok és társadalmak, amelyekben ez a komédia még mindig fájdalmasan őszinte. S hogy lesznek nők és férfiak, akiknek, ha látják Tartuffe ármánykodását, hirtelen szűk lesz a zsöllye, kényelmetlen a szembesítés. Moliere: Tartuffe-kritika.

A Magyar Mozgókép Fesztivál életműdíjasai: Selmeczi György és Gulyás Buda

Az idei Magyar Mozgókép Fesztiválon két kiemelkedő alkotó, Selmeczi György zeneszerző és Gulyás Buda operatőr részesül életműdíjban, elismerve az SZFE oktatóinak és a magyar filmkultúra meghatározó alakjainak hosszú évtizedeken át tartó munkáját. 

Szép Ernő vizsgaelőadás az SZFE-n

Pányik Tamás harmadéves prózai színházrendező hallgató Szép Ernő Májusát rendezte meg a Nemzeti Színházban.

Magyar produkció hódított a Nemzetközi Egyetemi Etűdök Fesztiválján

A Kondákor Ajsa Panka és Bari István Székek című vizsgaelőadása nyerte meg a Shota Rustaveli Theatre and Film Georgia State University szervezésében megrendezett International Festival of Etudes (Nemzetközi Egyetemi Etűdök Fesztiválja) fődíját.  

A kreativitás a fejlődés fényében: az SZFE második Innovációs Napja

Az SZFE második Innovációs Napja vérfrissítő erővel hatott az egyetemre, miközben a kreativitás és az újítás modern lehetőségeit tárta a vezetők, az oktatók és a hallgatók elé. Az innováció már nem csupán egy vállalkozás, vagy iparág kiváltsága, hanem minden felsőoktatási intézmény elengedhetetlen feladatává vált, az SZFE Pályázati és Innovációs Irodája pedig ennek jegyében szervezte meg második Innovációs Napját.

Díjat nyert Washingtonban az SZFE doktorandusza, Dobri Dániel

Dobri Dánielnek, az LFZE és az SZFE együttműködésében létrehozott alkalmazott zeneszerzés szak oktatójának Halmazállapot-változások (States of Matter) című hegedű-cselló-zongora trióját mutatták be Washingtonban az Art Music Society 2024-25-ös évadában. A művet az amerikai kamarazenei egyesület zeneszerző versenyének díjazott darabjaként 27 ország 165 jelentkezője közül választották ki.

Gellért Dorottya „friss csillag” lesz

A Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztivál két éve hozta létre a Friss Csillag programot, amellyel sokoldalú pályakezdő színészekre kívánják felhívni a figyelmet. Nagy Katica, Váradi Gergely, Tóth Zsófia és Babinchak Atanáz után Gellért Dorottya is Friss Csillag lesz.

SZFE-s hallgató a Carmen címszerepében az Operettszínházban

Áprilisban mutatja be a Budapesti Operettszínház Frank Wildhorn Carmen című musicaljét. A Carment hármas szereposztásban – Nádasi Veronikával, Dancs Annamarival és a címszerepben Lipics Franciskával – láthatja a közönség. A bemutatók időpontja: április 19., 20. és 21.

Több betöltése Több betöltése