Mit üzen ma az Oidipusz-történet? Adam Ledger, a Birminghami Egyetem rendezője most először állít színpadra darabot az SZFE hallgatóival. Martin Crimp A többit láttad már a moziban című művének hazai premierje igazi összmunkával jön létre: dramaturgok, drámainstruktorok, színészek és egy oktató dolgoztak együtt, hogy kortárs közegben szólaltassák meg Euripidész klasszikusát.
Hallgatóink már találkozhattak Önnel korábban is. Mikor járt először Budapesten, az SZFE-n?
Tavaly hívtak meg vendégelőadóként, hogy tartsak egy órát az egyetemen. Akkor tanítottam a Németh Antal Drámaelméleti Intézetben és a Doktori Iskolában is. Ekkor beszélgettünk Natáliával (Gleason-Nagy Natália, az előadás producere és az SZFE oktatója – (a szerk.)) először arról, hogy jó lenne visszatérni, és valami egészen új formában is együtt dolgozni, úgyhogy ez a projekt már közel egy éve tervben volt, és sok beszélgetés előzte meg.
Miért erre a darabra esett a választása?
Natáliával közösen több darabot is átnéztünk, és kettő vagy három tűnt a megfelelő választásnak. Azt hangsúlyoztam, hogy olyat kellene választanunk, ahol a szövegnek van valamiféle nyelvi különlegessége – az ilyen szövegek mindig is érdekeltek és fontos volt az is, hogy a női szereplők jelenléte hangsúlyos a történetben, ami egy klasszikus görög drámára kevésbé jellemző.
Crimp darabjait olvasva a szöveg „hidegnek” vagy szikárnak tűnhet, de színpadon megszólalva roppant intenzív, mert a hiányok, az elhallgatások teret nyitnak a színészi jelenlétnek és a néző értelmezésének. A drámának már volt egy korábbi fordítása, amiről nem tudtam. A dramaturg hallgatókkal, Bakos Apolkával és Molnár Napsugárral együtt sokat dolgoztunk, hogy a szöveg irodalmi értelemben a lehető legpontosabb legyen, de úgy, hogy a színészek elő is tudják adni, vagyis megállja a helyét a színpadon. Eddig még nem rendeztem ezt a szöveget, de a Birminghami Egyetemen egy kicsit foglalkoztam vele a rendező szakos hallgatókkal, ugyanakkor mivel más Martin Crimp-darabokat is rendeztem, ezért többször is találkoztam már vele.
A projekt egyik része tehát dramaturgiai feladat volt, ami azt célozta, hogy eljuthassunk egy kikristályosodott magyar nyelvű változatig. Tehát a darabválasztás oka részben a dramaturgiai gyakorlat volt, másrészt pedig sok hallgatónak és munkatársnak adott lehetőséget, hogy részt vegyen a munkában. Sok színészre volt szükségünk, hogy ezt a nagy projektet megvalósíthassuk és számomra is ez volt az a darab, amit ismertem és amihez vissza szerettem volna térni.
Hogyan közelítette meg a darabot, mi a koncepció?
Nos, a koncepciót illetően azzal a valósággal kell dolgoznom, ami előttem áll. A helyzet az, hogy van egy csapat színészem, van egy próbatermem, de nincs pénzünk, nincs tervezőm – sok minden nem állt a rendelkezésemre. Tehát nagyon gyorsan kellett reagálnom azokra a körülményekre, amelyeket felfedeztem, amikor Budapestre érkeztem. Az épületben talált tárgyakat felhasználva hoztunk létre egy szobát, amely Thébai városát jelképezi. A szoba zárt térként működik, ahol bennragadtunk, miközben a városfalakon kívül háború dúl. A szcenográfia tekintetében mondjuk úgy, hogy azzal dolgoztunk, amit találtunk. Mindig is azt akartam, hogy ez a darab kortárs legyen, ezért megkértem a színészeket, hozzák el a saját ruháikat. Így kialakult egy koncepciónk arról, hogy a ruháknak milyen funkciójuk legyen és mit kell kifejezniük. Mindig azt kérdezem magamtól, hogy mi a darab legfőbb kérdése. A kihívás ezzel a művel kapcsolatban az, hogy nem könnyű benne egyetlen, központi kérdést találni. Több kérdést is felvet ugyanis. A dráma olyan, mint egy rejtvény, mert az egyik főszereplője a Szfinx, aki állandóan rébuszokban beszél – tehát maga a dráma is egyfajta rejtvénnyé válik. Emiatt a darab véleményem szerint arra kér minket, hogy gondolkodjunk el egy klasszikus ellentéten: az erőszak és a szépség szembeállításán. Akkor a kérdés az, hogy miért vagyunk hajlamosak az erőszak, és nem a szépség felé hajlani? Úgy gondolom, hogy a darab egy rejtvényt állít elénk, amit meg kell oldanunk, hogy megértsük, hogyan lehetünk jobb emberek.
Mivel gazdagodnak a diákok a folyamat által?
Azt hiszem, ez az első alkalom, hogy az SZFE ilyen jellegű projektet kísérel meg: ez egy olyan nagyszabású előadás, amelyben nem színészhallgatók játszanak. Helyesebben két hallgató dolgozik nagyon intenzíven a szövegen; ők hatalmas előnyre tesznek szert, és ennek eredményeként az egyetem elmondhatja, hogy pontosabb, kifejezőbb fordítást hoztunk létre nekik köszönhetően. Igyekeztem emellett szoros együttműködésben, angol nyelven dolgozni a diákokkal. Mindez megmutatja, hogy egy ilyen bonyolult, kétnyelvű kihívással is képesek megküzdeni. A nehézség az, hogy nagyon kevés időnk van. Ez egy nagyon rövid próbaidőszak, de legalább mutathatok a hallgatóknak néhány munkamódszert – viszont sok-sok olyan dolog van, amit egyszerűen nem tudtam megcsinálni az idő hiánya miatt. Csak egy kis ízelítőt kapnak a kollaboratív munka örömeiből. Természetesen én vagyok a rendező, de kérdéseket tehetek fel a teremben lévőknek. Hogyan tudjuk együtt megoldani a problémákat? Úgy gondolom, ennek értéke van, és azt hiszem, igazam van, amikor azt mondom, hogy hozok egyfajta brit ragaszkodást az eredeti szöveghez. Tehát, ha Martin Crimp így írta meg, az első kérdésem az: hogyan találjuk meg a módját, hogy előadjuk, mielőtt bármit is kihúznánk. Ez nem azt jelenti, hogy a szöveg minden fölött áll; a szöveg csak egy térkép, ennyi. A szöveg nem az előadás: a szöveg csak szöveg.
A darab szereplői nem színészek, hanem dramaturgok és drámainstruktorok. Mi volt ennek a döntésnek a hátterében, és milyen nem hivatásos színészekkel dolgozni?
Az Egyesült Királyságban van egy nagyon hasznos kifejezésünk. Néha inkább színházcsinálókról beszélünk, mint színészekről. Szóval ez egy lehetőség a nem színész hallgatók számára, hogy megismerkedjenek az angol színházcsinálás módszerével. Hogyan tudunk együtt alkotni? Természetesen a végeredmény az én felelősségem, és nekem van a legfőbb döntési jogom, de mégis, hogyan tudunk közösen létrehozni egy előadást? Azt hiszem az egészhez az érzékeny hozzáállás jelenti a kulcsot. Fontos megemlíteni, hogy egy egyetemi oktató annyira kíváncsi volt az előadásra, hogy végül szereplőként is megjelenik benne. Smid Róbert, sok hallgatóhoz hasonlóan, először szerepel színpadon, ami igazán szokatlan, de azt gondolom, ha valaki ki szeretné próbálni magát, miért ne biztosíthatnánk rá lehetőséget?
Hogyan halad a próbafolyamat?
Igazán intenzív a folyamat, mert napi 9–10 órákat próbálunk, és emellett még külön is készülök, ráadásul foglalkoznom kell az otthoni munkáimmal is. Összességében viszont azt gondolom, nagyon jól haladunk, bár a válaszom talán az előbbi kérdéshez is csatlakozik. Ennél a folyamatnál különösen nagy figyelmet fordítok mindenki különbözőségére: ez a hallgató ilyen, így működik és erre az információra van szüksége a szerep megformálásához, míg ő egy másik, akinek más segíthet a folyamatban. Szóval igazán figyelmesnek kell lennem, hogyan instruálom őket, hogy a legjobbat csalogathassam ki belőlük: ennek érdekében gazán érzékenynek és figyelmesnek kell lenni. Emellett most mind együtt tanuljuk, hogyan tudunk egyszerre két nyelven is dolgozni. Nincs olyan, hogy „normális” helyzet, de mégsem ilyen lenne, ha „normálisan” rendeznék. Sokkal többször állok fel vagy megyek be a térbe a színészek közé. Most ez más, nekem is ki kell találnom, hogyan tudunk a leghatékonyabban dolgozni egymással. Illetve ebben az esetben nem feltétlen támaszkodom a nagy közös beszélgetésekre sem, mégpedig két okból: az első az időhiány, a másik a nyelvi különbségek – le kellene fordítani, amit mondok, ezért inkább elkezdtem a gesztusaimra építeni a kommunikációt a szuggesztió érdekében. Szóval a rendezés nem csak arról szól, hogyan állítunk valamit színpadra, hanem arról is, hogyan tudunk alkalmazkodni az adott körülményekhez, és abból a legjobbat kihozni.
Van-e üzenete a nézők számára?
Igen, hogy nyitott és támogató szemlélettel érkezzenek.
Az interjút Bakos Apolka és Szentgyörgyi Zselyke készítették.
A testhorror műfajának világhírű alkotója, David Cronenberg a Színház- és Filmművészeti Egyetem meghívására szeptember 19-én az Uránia Nemzeti Filmszínházban tart mesterkurzust a Budapesti Klasszikus Film Maraton programjának keretében.
Az idei őszi szemeszterben ismét színes nemzetközi közösséggel bővült a Színház- és Filmművészeti Egyetem: 15 Erasmus-hallgató kezdte meg tanulmányait intézményünkben. Az érdeklődők Litvániából, Szlovákiából, Spanyolországból, Németországból, Romániából és Hollandiából érkeztek Budapestre.
Nyolcadik alkalommal rendezik meg a Budapesti Klasszikus Film Maratont, amely az elmúlt években Európa egyik legfontosabb, restaurált filmklasszikusokat bemutató fesztiváljává nőtte ki magát. A rendezvény mára nemcsak a magyar és külföldi filmrajongók, hanem a nemzetközi szakma számára is kiemelt eseménnyé vált: a világ számos Oscar-díjas és világhírű alkotója fordult már meg vendégként Budapesten.
A 2025-ös esztendő díszoklevél-átadó ünnepsége ismét bebizonyította, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem büszkén őrzi a hagyományait. A Karrieriroda és a Kommunikációs és Marketingigazgatóság szervezésében létrejött esemény volt az évkezdés legünnepélyesebb pillanata.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) 2025. szeptember 5-én tartotta jubileumi tanévnyitóját az Uránia Nemzeti Filmszínházban, ahol közel 160 elsőéves hallgatót köszöntöttek. Az esemény keretében 45 művész jubileumi arany-, gyémánt- és vasdiplomát vehetett át.
Szeptember 3-án, a Színház- és Filmművészeti Egyetem egyhetes kulturális programsorozata, az Alkotóműhelyek Hete keretében mutatták be a Mit lát a néző? című hiánypótló színházszociológiai tankönyvet. A kötet 2025 áprilisában jelent meg a L’Harmattan Kiadó gondozásában, a Károli Könyvek sorozatban, szerkesztői Sepsi Enikő, az SZFE rektora és Szabó Attila, az egyetem oktatója. A kiadvány elméleti hátteret, gyakorlati módszereket és konkrét kérdőíveket kínál mindazoknak, akik színházi nézőkutatások megszervezésével kívánnak foglalkozni.
Udvarias Katalin 1974-ben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, és tavaly vette át az arany díszoklevelét. Több mint fél évszázados pályafutása során számtalan főszerepet alakított, emellett 16 évig tanított, könyvet ír, és ma is aktívan dolgozik. Beszélgetésünkben a hivatás szeretetéről, a színészi lét kihívásairól, valamint a boldogság titkáról mesélt.
Mindig is kíváncsi voltál, mit tanulnak a többiek? Televíziós szakra jársz, de érdekel a színpad világa? Esetleg rendezőként eljátszottál a gondolattal, milyen lehet bábszínészként életet lehelni a tárgyakba, vagy talán már profin vágod a filmet, de szívesen kipróbálnád magad egyszer a kamera mögött? Az Alkotóműhelyek Hete során pont erre lesz lehetőséged. Kezdjük együtt kreatívan az új tanévet!