Martin Márta: jó lesz újra látni azokat a kollégákat, akikkel ötven évvel ezelőtt együtt kezdtük a pályát

Milyen emlékeket őriz a színművészetis felvételikről, mert ha jól tudom több is volt belőle.
Jól tudja. Szám szerint három. De ez már annyira régen volt, hogy nem sok mindenre emlékszem. Egy biztos volt, oda akartam járni. Nagyon. És nem volt b-terv. Amikor először felvételiztem, pont akkor alakult a Wesselényi utcában az első Nemzeti Színházas stúdió. Ott töltöttem két évet, mire harmadszorra felvettek. Olyan nevekkel játszhattunk együtt, mint Sinkovits Imre, Avar István, Váradi Hédi, Törőcsik Mari. Rengeteget tanultunk. A büfében le sem mertünk addig ülni, míg a Lukács Margit nem ült le. Ezekre az évekre inkább emlékszem, mint a felvételikre, amikről mindig nagyon szomorúan jöttem el. Mikor másodjára nem vettek fel, éppen Az édent bezárták című előadás ment. Az nagyon megmaradt bennem, hogy az előadás végén leengedték a vasfüggönyt, és az azon lévő ajtón keresztül kellett kimenni a színpad elejére tapsra. Ahogy mentünk szépen sorban ki, oldalt állt valaki, akire már nem is emlékszem, hogy ki volt. Mikor a Major megadta a végszót, és sorra érkeztünk az ajtóhoz, ahonnan kiléptünk a nézők elé, ez a bizonyos ember oldalról mindenkinek odaszólt, hogy: ?téged felvettek, téged nem?? Na, ez borzasztó volt. Mikor harmadszorra mentem, már biztos voltam benne, hogy felvesznek. Mert mindösszesen egyvalamit kértek tőlem, és én Radnóti egyik kétsorosát mondtam. ?A lomb közt arany kard, napfény zuhant át, megsebzett egy fatörzset s az halkan sírni kezdett aranylófényű gyantát.? Ennyit kértek, és én ebből már éreztem, hogy sikerült. Vártuk lent az Erzsike Presszóban az eredményt, s mikor lejött a titkárnő, rám mutatott, hogy felvettek. Jó sokáig zokogtam az Erzsikében.