"Minden ember magányos, csak egyesek megtanulnak együtt élni vele"

Szeptember 15-én mutatjátok be a Nincsen semmi baj című sorozat pilotját. Honnan indult az ötlet?

Volt egy nehezebb időszakom, amit fel kellett dolgoznom. Tavaly nyáron volt egy felolvasó estem a Manyiban, aminek az volt a címe, hogy Nincsen semmi baj. Ez a kötet ugyanarról az időszakról szól az életemben, mint a sorozat is, ezért kapta később ugyanezt a címet. Úgy éreztem, hogy ennek a két anyagnak az összekötésével végleg le tudom zárni ezt a terhelt szakaszt magamban.

Miről szól a sorozat?

Féltem, hogy meg fogom kapni ezt a kérdést. A legkellemetlenebb válaszom erre az, hogy egyszerre akartam mindenről és semmiről beszélni. Tulajdonképpen mindenről, amik Z generációs dolgok, hiszen ezt ismerem, erről tudok és szeretnék is hitelesen beszélni. A huszonéves Milos eljut arra a pontra, hogy elege van az életből. Miközben céltalanul sodródik az iskolatársai között, a társas magány közepén próbál rátalálni önmagára. A hétköznapjait uraló káosz tovább fokozódik, amikor azzal az emberrel is összeveszik, akivel a legkevésbé akart volna. Az első rész az csak expozíció, hosszú távon is gondolkozom azon, hogy miről szól és miről fog szólni a sorozat. A férfi-női szerepekről, arról, hogy mit jelent a mai világban férfinak lenni, lehet-e például érzékeny egy férfi, vagy azonnal megbélyegzik. Szól még barátságról és főleg a férfiak közti barátságról, amit tapasztalatom szerint a filmekben inkább haveri viszonyként ábrázolnak, ahol elvagyunk, sörözünk, nem beszélünk az érzéseinkről. Ha meg mégis, akkor kellemetlenül érezzük magunkat. Ezzel szemben nekem az a tapasztalatom, hogy a barátságaimban igenis mély és komoly beszélgetéseim vannak, és amikor felhívom őket telefonon, meghallgatnak, nem pedig elküldenek pszichológushoz, hogy neki panaszkodjak, hanem megpróbálnak segíteni.

Mit értesz Z generációs dolgok alatt?

Főként a magányra gondolok. Minden ember magányos, csak egyesek megtanulnak együtt élni vele. Azt érzem, hogy ez a generáció kiüresedett, keresi önmagát, hiszen a csapból is ez folyik, hogy már huszonévesen találd meg önmagad, építsd a karriered, találj párt és szülj gyerekeket, mert ki fogsz futni az időből. Miközben szerintem huszonpár évesen abszolút belefér, hogy fogalmad sincs, merre mész, csak bolyongsz. Én tudom, hogy filmekkel akarok foglalkozni, de azt még nem, hogy milyen filmekkel és hogy majd milyen történeteket szeretnék elmesélni. Szerintem belefér, hogy huszonkét évesen nem tudom, mi fog történni holnap, nyugodtan lehetek néha szomorú, ha úgy van, megállhatok egy kicsit, mint egy videójátékban: lenyomom a pause gombot, és nem pörgetem az életet. Akár napokig fekhetek az ágyamban és bámulhatom a plafont, és senki nem ítél el ezért, hiszen legszívesebben a többi ember is ezt tenné, csak nem merik, mert ott lebeg a szemük előtt a képeslap a tökéletes munkáról, párkapcsolatról, házról, amit hajszolnak. Még gimnáziumban én is láttam magam, hogy hol szeretnék majd tartani, de ma már nem tudok ennyire előre gondolkodni. De ezen kívül sok téma van, ami még foglalkoztat, szeretnék még olyan dolgokról beszélni, amiket ismerek, mint az evészavar, társfüggőség, depresszió, az öngyilkosság gondolata. Habár ezt nem szeretném elcsépelni, mert a legnagyobb dráma klisé, de minden embernek eszébe jutott már, legalább annyira, hogy mi történne, ha megtenné, kik gondolnának rájuk. De szeretnék beszélni a családról és az elengedésről is.

Milos szerepét Ficsor Milán játssza. Nála hogyan zajlott a casting?

Az első draft után rögtön Milánra gondoltam, pedig hiába járunk egy egyetemre, sosem láttam előtte játszani, és nem is nagyon találkoztunk. A castingnál már tudtam, hogy felesleges kör az egész, még el sem kezdett olvasni, csak beszélgettünk, és tudtam, hogy ő lesz az. Amikor először leültünk egy kávézóban beszélni arról, hogy ő hogyan látja Milos kapcsolatait, olyan durván apró elemeire tudta szedni, és pár mondat alapján megítélni, hogy melyik emberhez hogyan viszonyul, elképesztő volt. A forgatáson is láttam, ahogy a szeme sarkából mindig figyeli, hogy beszélek a többiekkel, hogyan viselkedem, és beépíti a karakterébe. Például volt egy jelenet, ahol azt kellett mondania, hogy „nem”, és valahogy nem találtuk el. Mondtam neki, hogy nem tudom én sem, hogyan kéne mondania, csak azt, hogy nem így. Kérdezte, én hogyan mondanám. Elé guggoltam, mondtam, hogy „nem”, és addig ismételtette velem, amíg a hanglejtéssel együtt el nem sajátította. Bár én nem szeretném felismerni magamat minden képkockán, a barátaim nagyon jól szórakoznak rajta.

Hogyan fogadták a barátaid, hogy filmvászonra kerülnek?

A többségük nagyon jól fogadta. A sztori fő magjának, Dávidnak lett volna a legtöbb joga felháborodni, mert úgy érzem, egy barátságba nem fér bele, hogy ha kiteregeted a szennyest ennyi ember előtt, főleg, ha valójában nem tett semmi rosszat. Mielőtt a pályázatot benyújtottam, beszélni akartam vele erről. Nagyon támogató volt, mondta, hogy ez az én történetem, nem érzi, hogy bármit kiteregetnék. Még a színésszel is leült beszélni, hogy nekem segítsen. Dávid egy safe place Milos számára, és talán arról is szól a sorozat, hogy mit kezdesz magaddal, ha az egész biztonságos környezet, amit szépen lassan felépítettél, hirtelen megszűnik.

Neked mutatott valami újat a sorozat? Van, amit ha újraélnéd, másképp csinálnál?

Amikor annak idején összevesztem ezzel a barátommal, folyamatosan egy másik, egyébként Berci karakterét megformáló barátomnak panaszkodtam arról, hogy magányos vagyok, éppen valaki nem ír vissza nekem, úgy érzem, hogy nem vagyok elég jó stb. Rá kellett döbbennem, hogy valaki képes ezt úgy végighallgatni, hogy én egyszer sem kérdeztem vissza, hogy egyébként ő hogy van. Most már sokkal jobbak a barátságaim, egyrészt jobban látom azt, hogy bár néha függünk emberektől, de észre kell vennünk, hogy rajtuk kívül sok másik ember is körülvesz. A másik meg, hogy egy barátságban nem engedheted meg magadnak azt, hogy folyamatosan csak elvegyél, anélkül, hogy adnál.

Szeptember 18-án 17:15-kor lesz a pilot bemutatója az Urániában. Mi a terv utána?

A többi rész már meg van írva, Bálinttal, a szobatársammal és társírómmal most nyáron is azon dolgozunk, hogy ezeket átírjuk és még jobban működjenek. Őszintén nem tudom még, hogy mi lesz a sorozat sorsa, de azt igen, hogy soha nem hittem még semmiben ennyire. Hajlamos vagyok beleszeretni dolgokba, aztán kicsit elengedni őket, de még sosem küzdöttem semmiért annyira keményen, mint azért, hogy ez a sorozat elkészülhessen.

Huszár Eszter